Kerestem, hátha tudom illusztrálni is az előbb leírtakat, de nekem nincs köpenyes képem, az osztályfényképezésekhez pedig általában kiöltöztettek bennünket. Viszont van itt egy elsős kép, ahol még mindenki szedett-vedett hétköznapi öltözékben van, "ilyenek voltunk, vadak és jók ..."  - jut eszembe ilyenkor Ákos dala.
De a legfelső sorban jobbról a második Kovács Bori (ő volt később Hófehérke azon a bizonyos előadáson), rajta látható az a bizonyos ábécékötény: így nézett ki, naná, hogy sötétkék volt, milyen is lett volna, és a válla alatt halványan, de kivehetően ott a hímzés, konkrétan három nagybetű színes fonállal hímezve, ABC, mellette pedig egy fehér margarétaszerű virág pár levéllel, ez volt ama jellegzetes motívum.
Nekem nem volt ilyen kötényem, azon a napon pedig úgy látszik, ünneplőbe öltöztetve küldtek el, mert fekete, kantáros szoknya van rajtam fekete mellénnyel, pontosabban bolerónak mondtuk. És azok a masnik! Külön műfaj volt a masni: a szélessége, színe, mind, mind vita tárgyát képezhette a reggeli öltözködéskor, mást kötött a hajamba anyám hétköznap és mást vasárnap. Az én masniként szolgáló selyemszalagjaim egy részét a bácskai nagymamám küldte levélben - sem oda-, sem ideutazni '56 előtt nem lehetett, apám 1944 óta nem láthatta a rokonait. De a szalagok érkeztek, hol piros, hol rózsaszínű vagy fehér, széles selyemszalagok, szépen összehajtogatva, gondosan a levélpapír közé simítva és melléírva: Ágikának szeretettel a bácskai Nagymamától. Nagymamám akkoriban már majdnem teljesen vak volt, a leveleket nagynénéim intézték az ő nevében. Én voltam az egyetlen vér szerinti unokája (rajtam kívül egy nevelt fiának gyermekeit tekintette még unokáinak), de amikor '57 nyarán először utazhattunk hozzájuk, engem már nem látott, csak valami homályos foltot észlelt és a mozgást, meg a hangomat, ha bementem hozzá a szobába.

Már a figurákért is érdemes megnézni ezt a képet, még én magam is jót szoktam kuncogni magunkon, azokon a cipőkön, vastag harisnyákon, meg a pofákon, amit vágtunk - például én olyan morcos vagyok, hogy nem csodálom, ha idegenek örökké azt kérdezgették anyáméktól: "ez a kislány mindig ilyen komoly?"
A két nagylány jobbról és balról két nyolcadikos volt, valami rajvezető-félék, már nem emlékszem pontosan, csak az rémlik, hogy folyton pátyolgattak bennünket.
Középen pedig ott ül Gizi néni, akitől írni tanultam és akiről épp nemrég olvastam a helyi Hírhozóban, hogy vasdiplomát kapott. Vasdiplomát! Hány év is az? Talán hatvanöt. Annyi évvel ezelőtt végezte el a tanítóképzőt, őrület!