Kanga múltkori bejegyzéséről - amelyből kiderül, hogy némely részén a világnak nem annyira ciki tizenévesként egyenruhát viselni, mint nálunk - eszembe jutott a mi vastag, darócszerű sötétkék köpenyünk, melyre levehető pikégallért volt szokás tenni. A piké, ha valaki nem tudná (mert miért is tudná?), apróbordás, elég vastag vászonszerű anyag volt, ha kimostad, fél óráig vasalhattad, mire sima lett. Aztán felerősítettük a köpeny gallérjára vagy úgy, hogy ráférceltük, vagy pedig a gallérra varrt kis fülecskéket ráakasztottuk a köpenyre varrt kis gombokra. Ezen a díszítő elemen kívül még a köpeny övét lehetett variálni, szorosra kötni, lecsúsztatni a csípőre, vagy a két oldalsó tartófülből nem előre-, hanem hátravezetve ott kötni meg. Elég kellemetlen viselet volt, különösen nyár közeledtével, de egy haszna volt: kinőtt, összement cuccokat is el lehetett hordani alatta és bizony el is hordtuk.
Alsós korunkban nemigen volt még köpenyünk, esetleg kantáros kötényt hordtunk, aminek a mellrészén volt valami kis díszítés, virághímzés, vagy az ABC betűk kihímezve (ez a fajta egy akkori konfekció ruhadarab volt, ábécéköténynek hívták), de kötényt hordani nem volt kötelező, csak praktikus. Nem is emlékszem, mikortól köteleztek bennünket a köpenyviselésre, de hetedikes-nyolcadikos korunkban már biztos, hogy mindnyájan azt hordtunk. A gimnáziumban aztán ehhez még jött egy igazi szélsőség, a sapkaviselés. Amikor elsős gimista lettem, rögtön év elején mindenkinek el kellett zarándokolni sapkát készíttetni egy Rákóczi úti üzletben, meghatározott anyagból, sötétkék színben, meghatározott szabással, méretre. A sapka elejére aztán rá kellett tűznünk az iskola címerét. A címer még most is megvan egy doboz mélyén, egyéb "filléres emlékeim" között, de a sapka szerencsére már rég az enyészeté lett. Ritka rossz választás volt, már ami a formáját illeti, mert olyan szabású volt, ami tényleg csak egy-két típusnak állt jól, a többségen viszont borzasztóan mutatott. Ráadásul elsőben éppen kifogtunk egy vaskalapos igazgatót, aki nagy szigorúságában odáig ment, hogy a tanáriból, vagy az igazgatói iroda ablakából leste reggelenként, hogy sapkában érkezünk-e. Azon kívül, hogy kivétel nélkül mind utáltuk az egyensapkát, nagy mínuszokban végképp nem voltunk hajlandók abban közlekedni, viszont tudtuk, hogy a tanáriból és az igazgatói irodából csak a kapu felé eső frontra lehet odalátni. Ezért aztán caplattunk a suli felé jó vastag, kötött sapkáinkban, majd amikor a kerítés sarkához értünk, lekaptuk a sapit, feltoltuk a fejünk búbjára az undorító egyensapkát és berohantunk a kapun. Az igazgató bácsit a következő évben szerencsénkre felváltotta egy másik, normális tanerő, attól kezdve elfelejthettük a sapkánkat, mert számára már nem az ilyen marhaságok voltak a pedagógia sarkkövei.
Érdekes, hogy a matrózblúzra már alig emlékeztem magamtól, csak a múltkor kezembe került egy matrózblúzos fényképem és akkor ugrott be, hogy tényleg, ilyen is volt. Azt még csak elviseltem, de például a sötétkék szoknyát sose szerettem, olyannyira, hogy tudom, érettségi után keményen elhatároztam, hogy ilyen színű szoknya nekem többet nem kell. És nagyon sokáig tartottam is magam ehhez, sok-sok éven át csak fekete, barna vagy egyéb színű szoknyát hordtam, a sötétkéket, amíg csak lehetett, elkerültem.