Tanulságos (vagy nem is tudom, milyen) ünnep. A Múzeumkertben majdnem egymásnak estek némely magyarok (csak amit a híradóban a két szemünkkel láthattunk: üvöltözés egymásra, egy nő a kezével  tapasztotta be egy síppal fütyülő pasas száját, egy öreg bácsi pedig a botjával püfölte a másikat nagy vehemensen, egymás szóbeli gyalázásával aláfestve), nesze neked nemzeti ünnep, szent világszabadság és testvériség. Szegény Sándorunk, ha ugyan van sírja valahol, most foroghat benne.
Hogy két város kivételével - tiszteletem Szegednek és Miskolcnak! - mindenütt külön ünnepelt az egyik, a másik, a harmadik, meg a ki tudja hányadik, ez már hagyomány, tán fel sem tűnik.
A kézfogásokat és nem-kézfogásokat pedig fedje jótékony homály, beszélnek majd róla eleget az elkövetkező napokban.
Viszont a Petőfi téri ünnepségen nagyon szerettem volna látni, hogy a mezei publikum harsogta-e Jordánékkal a Nemzeti dalt, miután erre felszólította őket? Mert azt nem nagyon mutatták, csak a jelenlévő politikusokat és hogy ők harsogták, attól nem kellett meghatódni, benne volt az imázsukban, ők, hogy úgy mondjam, hivatalból kénytelenek voltak. De a nép, az istenadta nép, vajon mondta-e?
Mert ha egy koncerten a zenekar frontembere üvölt rájuk: "...hadd halljam!... mindenki! ...hangosabban!..." - akkor biztosan kieresztik a hangjukat, már csak a tömegpszichózis törvényeinek megfelelően is, gondolkodás nélkül, magukról megfeledkezve. Vajon ugyanígy szólt ma az "esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk"?