Kell majd egy kis idő, mire Malbunban ez a rengeteg hó elolvad:

Plíz, ha valaki tudja, mit énekelt Robbie Williams a 2005 júliusi Live Aid koncerten azon kívül, hogy Feel és We will rock you, írja be ide valahova, köszönöm előre is! Mert annyira előttem van, ahogy énekli azt a számot, de az valami más volt, csak nem emlékszem, micsoda.

Melegfrontos idő van, hol kiderül, hol beborul, akar is tavaszodni, meg nem is. Az éjszaka is nyugtalanul telt, nem tudom, mi volt az egyik szomszéd kutyával, Rudival, de egész éjjel ugatott. Mégpedig úgy, mint amikor nagyon idegesíti valami, amit lát vagy hall. És mivel nincs merszem az éjszaka közepén kinyitni az ajtót, csak találgathattam, mi lehet, ember vagy állat. Időnként a többi kutya is begurult és társultak Rudihoz, gondolom, akkor korzózott el a zavart keltő kóbor kutya az utcán és ez már a többieknek is feltűnt - mert nyilván nem ember volt, órákon át nem motoszkál itt senki. Nem csak emiatt, de végül majdnem fél négy volt, mire elaludtam, úgyhogy ma remekül érzem magam. Viszont hasznosan töltöttem a kellemetlen virrasztást, persze zenéket zsákmányoltam, meg újonnan felfedezett blogokat olvasgattam.
És szeretem Cohent hallgatni  (köszi Lappa, innen is!), aki elsősorban költő és csak mellékesen énekel, de el kell tőle olvadni. A Take this Waltz is hiába idézi fel azokat a képeket, amik Zorán dala közben merülnek fel, mégis egészen más ezt hallgatni és persze nem is ugyanarról szól.
A gépem pedig hol beindul, hol nem, sőt tegnap már szabályosan nyikorgott a vincseszter, én még ilyet sose hallottam, de tényleg ütemesen nyikorgott, megőrülök! Hogy a Windows van-e rá ilyen hatással, vagy ő fog kinyiffanni a Windowstól, nem tudom, de a végeredményt tekintve mindegy: szerintem rövid időn belül könnyes búcsút vehetek a masinától. Azt hiszem, hamarosan szétszedem és megnézem, mi van belül, az lesz az igazi élvezet, áááááááá!!! már alig várom! Mint a régi Kékes televíziónk, amiben pár év múltán már csak az volt benne, ami feltétlenül szükséges volt, minden mást kioperáltunk belőle apuval. Persze akkor könnyű volt, nem csipek meg nyomtatott áramkörök voltak egy cucc belsejében, hanem diódák, triódák, ellenállások, biztosítékok, de legfőképpen csövek (ki tudja még, hogy nézett ki egy rádiócső?), ha valamelyik leégett, annak nyoma maradt, füstös lett, de legalábbis elhomályosodott az üvege. Úgyhogy ha a készüléknek baja volt, leszedtük a hátulját és megszemléltük, hol látunk valami szokatlant. Aztán felírtuk a nevét-számát, majd általában én elzarándokoltam a Rákóczi úton lévő Tungsram-boltba és vettem egy ugyanolyat, hazavittem, betettük a régi helyére és ha szerencsénk volt, akkor eltaláltuk és a jó öreg Kékes működött tovább. Annak idején összesen 15 évig szolgált bennünket, béke poraira.

Az egész hét a Windows jegyében telt. Merthogy nem és nem, nem akart beindulni az átkozott. Volt minden, BIOS átállítása, indítás csökkentett üzemmódban, hibakeresés, sőt még a DOS-parancsokat is előkotortam agyam valamelyik hátsó fiókjából és leporolván őket, velük próbáltam jobb belátásra bírni a rendszert. De azt mondtam, amíg csak egy pici életet bírok lehelni beléje, addig nincs formatcé, azt már nem! Egyszer beindult, akkor átvizsgáltattam víruskeresővel, kémprogramkeresővel, találat egy szál se, lefuttattam a memóriatesztet, ott is minden rendben, megnéztem az eseménynaplót, ami aszondta, hogy a fájlrendszer sérült, én meg aszondtam, hogy mi van, okostojás? mitől sérült volna? Aztán egy napig úgy is maradt bekapcsolva, mert kikapcsolni nem mertem, a rendkívüli állapotot pedig arra használtam fel, hogy kimentsem a legfontosabb adatokat, tömörítettem, mentettem, cd-re írtam, hogy valahogy túljárjak az eszén és ha mégis kénytelen lennék újratelepíteni, akkor legalább a lényeget visszatölthessem. Közben próbáltam megbarátkozni az újratelepítés gondolatával, merthogy semmi se volt rendben rajta, például nem volt startmenü, úgy kellett minden alkalmazást kerülő úton elővarázsolnom.
És csodák csodája, miután már másodszorra állítottam vissza a rendszert egy korábbi állapotra, ezután egyszercsak elkezdett rendesen működni. Még mindig az a fixa ideám, hogy vírus volt rajta, vagy valamilyen hijack, csak lehet, hogy a nagy rendezkedés, tisztogatás közepette letöröltem a bibis fájlokat? Nem tudom, de most megy. Hát, ezzel telt a hetem.
Mindenkinek hibaüzenetmentes, kékhalálmentes, nyugalmas Windows-képernyőt kívánok! Magamat is beleértve.

Most pedig a jól végzett munka örömével hátradőlök és egy darabig így marad minden, legfeljebb a tavaszra való tekintettel majd kicsit átpofozom a színeket. Lehet rádiózni továbbra is, csak rá kell kattintani a régi rádióra, talán így gyorsabban töltődik be az oldal, de azért a szabadon választható élvezet is megmaradt.
Lappantyú  jóvoltából pedig megvan az a szám, amit évek óta hiába kerestem, kazetta, cd már rég elfogyott, letölteni sehonnan nem lehet, most viszont itt van és tessék úgy nézni, mint Bikfic működésének mottóját, de tényleg. Nagyon, de nagyon akartam, hogy ezt a dalt mindenki hallja, mert biztosan előfordult már veletek is, hogy mellbevágott egy mondat, egy gondolat, hogy ez az! mintha én írtam volna! Nohát, ez a dal ilyen nekem. Mintha én, mintha róluk, mintha rólam...
(Címe: Keringő - Mácsai Pál Zárójelentés című lemezéről való, zenéjét Bornai Tibor szerzette, szövegét Mácsai Pál írta és ő is énekli.)