Ma reggel megtörtént a csoda: a nagyhatalmú minisztérium, mely előtt reggelenként van szerencsém elporoszkálni, szóval ama intézmény oldalkapujánál a bekanyarodni készülő autó vezetője megállt és intett, hogy menjek csak nyugodtan tovább a számomra, egyszerű gyalogos számára rendeltetésszerűen használható gyalogjárdán. Ez hosszú évek óta először fordult elő velem, joggal nevezhetem hát csodának, bár lehet, hogy a volánnál ülő férfiú új munkaerő annál a műintézetnél és még nem tudja, mi a dörgés. Tudni kell, hogy ez egy nyitott bejáró, előtte halad a járda és az úttestről időnként be- vagy kihajt rajta egy-egy kocsi, amihez át kell gurulnia a járdán, tehát valahogy így néz ki:

            
Eddig az történt, hogy a kapuban ácsorgó katona egy fensőbbséges intéssel leállította a közelítő gyalogost, ha éppen abban a pillanatban ki vagy be akart haladni a bejáraton egy kocsi. Mindig szerettem volna ellenszegülni ennek és jól odamondogatni a fickónak, hogy ugyan már, vitéz uram, ez itten az én megérdemelt helyem, itt én vagyok otthon és az, hogy a maguk kocsija az én területemen kényszerül áthaladni, magánügy, tessen szépen arra a töredékmásodpercre megállni, azalatt én áthúzok a színen és akkor szabad az út, bemehet, kijöhet, ahogy tetszik,  de csak ha már nem zavarja azt, akié a járda, merthogy bármilyen furcsa, ő akadályoz engem a közlekedésben és nem fordítva.  Persze sose szóltam egy szót se, a hadüggyel, nemzetbiztonságival nem ajánlatos feleselni, meg aztán ott vannak a kamerák is, és ha már eddig nem kerültem konfliktusba a hatóságokkal, most már minek - és ma végre akadt egy ember, aki úgy gondolta, hogy ő van értem és nem én őérte. Van remény.