Liechtensteinben megint ekkora hó esett:

Nem tudom, mennyire derült ki rólam, de én egy igazi webkamera-őrült vagyok, ezt vállalom. Majd egyszer eleresztek egy összeállítást erről a témáról is, de most nincs nagy hangulatom semmihez. Tegnapelőtt délután kirámolták az egyik szomszédunkat a megélhetési bűnözők, éppen akkortájt, amikor többedmagammal hazafelé gyalogoltam az állomásról. Nem késő este, nem éjszaka, hanem délután öt és hat között. Azóta azon töröm a fejem, hogy a meglévő négyféle zár mellé milyet tetessek még a bejárati ajtókra, hogy miből szereltessek fel riasztót és egyáltalán jó-e, ha felhívom a figyelmet magamra egy látható riasztóval (mintha csak mutogatnám, hogy innen van mit elvinni, pedig nincs), de főleg azon agyalok, hogy milyen módon szabadulhatnék meg innen. Így nem lehet élni, hogy az ember azzal a szándékkal húzza fel, ereszti le a redőnyt, világít az üvegajtón keresztül és mozog ki-be a házból, hogy lássák: itt vagyunk, nem mentünk el, nem szabad préda a lakás, betörő urak, tessenek másfelé keresgélni! Meg aztán a tapasztalatok alapján elegem van az egész helyi hatóságból, akik szinte soha nem találnak meg egy tolvajt se, valamint a polgárőrségből, akik éjszaka helyett fényes nappal poroszkálnak a kocsijukkal az utcán, aztán a nap hátralevő részében a kocsmában kvaterkáznak. Nekem nincsenek személyiségi jogaim, legalább annyi, hogy legyen egy hely a világban, ahol nyugodtan, félelem nélkül élhetek?

Most esett le, hogy ez a blogger, meg ez a másik férj és feleség (remélem, nem beszélek hülyeséget). Sőt, úgy tűnik, ő is a családjukhoz tartozik. Előbb-utóbb kiderül, hogy mind rokonok vagyunk?
 

Így utólag nézve érdekes, hogy nekem valahol mindig előjön a vasút ...
Más: mennyire szubjektív dolog a külcsín megítélése! A szavazódobozomban ketten is úgy nyilatkoztak, hogy a színek tetszenek nekik a legkevésbé a blogomban. Mindent gondoltam - hogy nem tetszik a stílusom, nem értenek egyet a véleményeimmel, nem érdekelnek valakit a felvetett témák, stb. - de hogy ennyire kategorikusan elutasítják ezt a színhatást, az alig fordult meg a fejemben. Aztán elgondolkodtam, hogy valóban, én is láttam már olyan oldalt, ami irritált, például ha valaki sötét háttéren sárga betűkkel ír, egyszerűen nem tudom elolvasni (bocsánat, ha valaki magára ismer, de  ez van...), tehát akkor miért ne zavarhatna mást ez a bordó-zöld-sárga együttes? Úgyhogy csak szavazzatok őszintén, még pár napig csak tessék, tessék, aztán leszedem, mert nagyon lassítja a betöltést.

         Listen to your heart!

Nagy bajok vannak itt a kultúrával, polgártársak! A Vágó-műsorban most esett ki egy gyerek (20 éves joghallgató), aki tisztán "vak tyúk is talál szemet" alapon eljutott az ötszázezres kérdésig - mert tudni nemigen tudott semmit. Nem ismerte Petőfinek a vasútról írt versét, úgy vélte, hogy Petőfi életében utazhatott villamoson vagy siklón, a vonatot kapásból kizárta. (Pedig, mint tudjuk, 1846-ban az első vasútvonal megnyitásakor végigutazta a Pest - Vác távot és annyira lelkesedett, hogy verset írt róla, ilyesmit, hogy "száz vasutat, ezeret, csináljatok, csináljatok..."). Aztán például fogalma sem volt, ki az a Szilárd Leó. Jól nézünk ki! Csak Vágót csodálom: hogy bírja mindezt fapofával végigasszisztálni úgy, hogy szeme se rebben, miközben nyilván megvan a véleménye.

Ezt kockásnak küldöm, hátha ezt keresi:

Én nem születtem varázslónak csodát tenni nem tudok
És azt hiszem már észrevetted a jó tündér nem én vagyok,
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot.
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék áruld el nekem!                              

Nincsen varázspálcám mellyel bármit eltüntethetek,
És annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet.
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

Hát, mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyém megtörjem a gonosz varázslatot.
Hát, mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék áruld el nekem!

Nincsen hétmérföldes csizmám, nincsen varázs köpenyem
Hogy holnap is még veled leszek sajnos nem ígérhetem.
De, ha eltűnne az arcodról az a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

Hát, mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot.
Hát, mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék áruld el nekem!

Ma reggel megtörtént a csoda: a nagyhatalmú minisztérium, mely előtt reggelenként van szerencsém elporoszkálni, szóval ama intézmény oldalkapujánál a bekanyarodni készülő autó vezetője megállt és intett, hogy menjek csak nyugodtan tovább a számomra, egyszerű gyalogos számára rendeltetésszerűen használható gyalogjárdán. Ez hosszú évek óta először fordult elő velem, joggal nevezhetem hát csodának, bár lehet, hogy a volánnál ülő férfiú új munkaerő annál a műintézetnél és még nem tudja, mi a dörgés. Tudni kell, hogy ez egy nyitott bejáró, előtte halad a járda és az úttestről időnként be- vagy kihajt rajta egy-egy kocsi, amihez át kell gurulnia a járdán, tehát valahogy így néz ki:

            
Eddig az történt, hogy a kapuban ácsorgó katona egy fensőbbséges intéssel leállította a közelítő gyalogost, ha éppen abban a pillanatban ki vagy be akart haladni a bejáraton egy kocsi. Mindig szerettem volna ellenszegülni ennek és jól odamondogatni a fickónak, hogy ugyan már, vitéz uram, ez itten az én megérdemelt helyem, itt én vagyok otthon és az, hogy a maguk kocsija az én területemen kényszerül áthaladni, magánügy, tessen szépen arra a töredékmásodpercre megállni, azalatt én áthúzok a színen és akkor szabad az út, bemehet, kijöhet, ahogy tetszik,  de csak ha már nem zavarja azt, akié a járda, merthogy bármilyen furcsa, ő akadályoz engem a közlekedésben és nem fordítva.  Persze sose szóltam egy szót se, a hadüggyel, nemzetbiztonságival nem ajánlatos feleselni, meg aztán ott vannak a kamerák is, és ha már eddig nem kerültem konfliktusba a hatóságokkal, most már minek - és ma végre akadt egy ember, aki úgy gondolta, hogy ő van értem és nem én őérte. Van remény.

Vannak még ma is, akiket a vasút el tud varázsolni. Amikor délutánonként hazaér a vonat és leszállunk az állomáson, újabban minden alkalommal egy család kászálódik le a mozdonyról, közeli szomszédaink, fiatal házaspár két óvodáskorú gyerekkel. Jó barátjuk vagy tán rokonuk lehet a masiniszta, mert rendszeresen felveszi őket a vezetőfülkébe. Előbb az apuka ugrik le, ő a legsportosabb köztük, aztán fentről a mama leereszti a kisfiút, meg a kislányt, majd ő is leóvakodik a meredek létrafokokon. A két gyerek arcán üdvözült mosollyal ér földet, a vezető int nekik, beindítja a monstrumot, a kedvükért dudál egy fülrepesztőt, a kicsik pedig sűrű sziázások közepette addig integetnek, míg a vonat el nem tűnik a kanyarban. Lám, lám, a mozdony, ami már rég nem pöfög, a kéménye nem fúj szikraesőt és nem mondja azt, hogy csi-hu-hu-csi-hu-hu, a kezdő emberkéknek ugyanolyan varázslat, mint régen a gőzös volt, amit ők már legfeljebb csak a múzeumban láthatnak. Pedig a mozdonyt a vasutasok már nem is hívják rendes nevén, hanem azt mondják: gép. "A bé vágányon gép halad át, a vágány mellett tessék vigyázni!" - halljuk reggelenként a hangszóróból, és ezután nem valami szerelőkocsi vagy hajtány gurul el előttünk (vajon tudja valaki, mi az a hajtány...), hanem egy árván rohanó mozdony. Van is valami igazság az elnevezésben, mert ezek a több tonnás rozsdásodó óriások nem is hasonlítanak arra, amit jó száz évig mozdonynak neveztek, ezek már valóban csak lélektelen gépek.
Gyerekkoromban a vonat ablakán azért sem volt ajánlatos kihajolni, mert a szemünkbe azonnal korom került, a mozdony kéményéből csak úgy szállt hátrafelé a jellegzetes szagú kőszénfüst. Különösen a Délihez közeli alagútban csapódott be a korom az ablakokon, ha időben nem húzta fel valaki. Az alagút akkor még egyáltalán nem volt kivilágítva és a kocsikban sem kapcsolták fel a villanyt, a vonat teljes sötétségben zakatolt át azon a néhányszor tíz méteren, ami nekünk, gyerekeknek egyszerre volt félelmetes és jólesően izgalmas esemény. A tehervonatok utolsó kocsiján akkoriban még úgynevezett kocsikísérő ült vagy állt, ezt olyannyira megszoktam, hogy ma is, ha mellettem tehervonat halad el, önkéntelenül keresem a végében a kocsikísérőt. De nincs ott senki, csak az élettelen vas dübörög, csattog a síneken.

Ez még egy igazi mozdony!

  Ez pedig három igazi hajtány, rajtuk ül anyukám és a két öccse, mögöttük áll nagypapám és nagymamám (Dunavarsány, vasútállomás, 30-as évek)