Egyre jobban tetszik nekem ez a Szívek szállodája! A magyar címével ugyan nem tudok kibékülni, mert semmi köze az eredetihez (Gilmore girls), ami sokkal jobban illik a történethez. Nem is tudom, miért ötlöttek ki nagy fejtöréssel egy ilyen émelyítő címet ahelyett, hogy meghagyták volna az eredetit. Attól féltek talán, hogy majd a magyar nem tudja kimondani azt, hogy gilmorlányok? Na, mindegy, de a film engem igazán szórakoztat, még akkor is, ha nemigen tudok elképzelni egy ilyen tökéletes anya-lánya kapcsolatot, meg az amerikai kisváros élete is szinte önironikusan idealizált. Némely fordulat nagyjából előre megjósolható, például a főszereplő fiatal mama nyilván előbb-utóbb összejön - legalábbis remélem! - a zord külső alatt érző szívet hordozó kávézótulaj Luke-kal (aki szerintem az egyik legjobb fej a filmben), hiszen a vak is látja, hogy egymásnak vannak teremtve. A szélsebesen pergő párbeszédeken igen jókat lehet mulatni, a magyar hangok remekelnek és az eredeti szereplők is nagyon jók. Valahogy úgy is hirdetik mindig a műsorelőzetesben, hogy "felhőtlen kikapcsolódás", hát nekem tényleg az, arra az ötven percre legalábbis teljesen ellazít.

Beteg ez a világ és benne én is, vagy már nem is tudom, mi van. Azon kaptam magam, hogy inkább nem írom oda a véleményemet, ahova odaírhatnám, nehogy félreértsék. Ugyanis már a harmadik blogtársnál olvasom ugyanarról a most megjelent cd-ről, mennyire odavannak érte. Én viszont nem szeretem a hangszínét annak az énekesnek, sose bírtam a rekedtes (vagy rekedtesített?) hangot, szegény Cserháti Zsuzsának is csak a fiatalkori számai tetszettek (már amelyik), amikor még normálisan énekelt a saját istenadta, csengő hangján. De végülis mindenkinek szíve joga azt hallgatni, amit akar, tulajdonképpen miért is akarom én elmondani a véleményemet? Muszáj? Nem, úgyhogy megtartom magamnak.

******

Még valamit a véleményről: az a tapasztalatom, hogy ha én felemelem a szavam valami ellen, legyen az akár közérdekű is, még azok is rám néznek furcsán, akiknek ugyanaz a véleményük és az ő érdeküket is szolgálná az én szókimondásom. Mint ahogy vannak úgynevezett született áldozatok, én meg arra születtem, hogy majdhogynem engem vernek meg a sorstársaim, ha kimondom helyettük a véleményüket. Egy példa: valamikor tavaly egy reggel felszálltam a vonatra az első kocsiba, ott, ahol a kerékpártároló van és mellette egy kisebb szakasz, olyan 12-16 ülőhellyel (kocsitípustól függően). A vonat zsúfolva volt, az utasok fele állt a kocsik belsejében, ez a szakasz ellenben üres, ajtaja zárva, a peronon rajtam kívül még négyen álltak, mindannyian férfiak. Nem sokkal azután, hogy elindultunk, jött a kalauz, mutogattuk a jegyeket, majd pedig én, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, megkérdeztem, hogy kinyitná-e az ajtót, mert zárva van. A pasas azonnal robbant, mintha legalábbis az egész vonatot akartam volna kiüríttetni vele, ordítva közölte, hogy biciklisták foglaltatták le Tatabányától (hol voltunk már ekkor Tatabányától...), de nem jöttek, ő pedig dolgozik, nem tud ilyenekre figyelni (de azt azért már tudta, hogy nem jöttek), majd miközben a kulcsával kinyitotta a zárat, még utánamsüvítette, hogy nyugodtan feljelenthetem. Ezután én megköszöntem, bementem és leültem. És itt jön a lényeg: egyedül. A többi négy sorstárs már eddig is furcsán nézett és nemhogy egy szóval is támogatott volna, kifejezte volna az enyémmel azonos véleményét a kalauz szóáradatával szemben, á dehogy, még kint is maradtak. A huzatos, hideg peronon, állva. Nehogy véletlenül kiderüljön, hogy egyetértenek velem abban, ami mellesleg őket is érinti - mellesleg: ők se azért fizettek nem is keveset, hogy állva utazzanak a hidegben. Mi ez? Ez nem közöny, ez birkamódra viselkedés (elnézést minden juhtól...).

Nyelvművelők figyelmébe! Az előbb egy műsorban a következőt mondja egy srácról egy maca: "Lehet, hogy van olyan lány, akinek ő tetszik, de nekem nem ő a fixa ideálom." Jujujjj!

Micsoda idő! Nem hiába riogatnak bennünket már két napja az orkánnal. Nálunk déli egy óra körül elsötétült az ég és egy pillanat alatt feltámadt a szél, dörgött az ég, szakadt az eső jéggel vegyesen, mire ki mertem dugni az orrom az ajtón, a föld terítve volt a sűrű jégtörmelékkel. Amikor aztán a zivatar elvonult, akkor jött a java olyan széllökésekkel, hogy percenként azt hittem, mindenestől elfújja az egész házat. Villany nem volt, az E-on (ők itt az Elmű) kocsija ide-oda rohangált az utcán, mint a mérgezett egér. Mostanra, mire besötétedett, már van áramunk, de a szél, bár valamicskét gyengült, még mindig kivételes lökéseket produkál. Még világosban többször is kimentem és körbejártam a házat (amekkora ez a kóceráj, nem volt nagy gyaloglás) de egyelőre egy ledőlt kerítésdeszkát és egy fél törött cserepet fedeztem fel, ez utóbbi még nem derült ki, honnan hiányzik, de pillanatnyilag nem is foglalkozom vele, úgyse tudnám megoldani, akárhonnan is esett le. Mondom, többször is kimentem a jeges szélviharba, mert odabent hisztériás rohamokat kaptam a zúgástól, de kint szembenézni a viharral valahogy könnyebben ment. Ez érdekes, bár egyéb élethelyzetekben is jobban szeretem ismerni a valóságot, még ha kellemetlen is a szembesülés, mint begubózva frászban lenni a bizonytalanságtól.
I have a dream! Egy kis lakás egy jó nagy, masszív bérházban, ahol - hacsak nem a legfelső emeleten lakom, ahol leviheti a tetőt a szél - szóval egy olyan nagy, városi házban nem kapnék idegrohamot egy északnyugatról betörő hidegfronttól (mert természetesen itt északnyugati még a szobaablak is, milyen is lehetne...), yeeeah, I have a dream...

Ma, Erzsébet-napon eszembe jutott egy régi-régi történet. Hatéves voltam, nagyon vártam már az iskolába menetelt, de az első napon mégis kis szorongással léptem az osztályterembe. Anyu elkísért, jött mögöttem, de akkoriban még nem volt szokás ez a nagy nyitottság, hogy a szülők bemennek a kis mókusokkal, pátyolgatják őket és rémülten figyelik, bírja-e szemefényük az első pillanatok gyűródését (pedig hol van az a későbbi megpróbáltatásoktól!), szóval tétován megálltam és mindjárt az ajtó melletti utolsó padsorból kikúszott egy tömzsi kislány, emlékszem, világoskék kardigán volt rajta az elején kis színes virághímzéssel, majd azt mondta: gyere, ülj ide mellém! Kiválasztott engem. Így lettünk barátnők Erzsivel, akit mindenki Picinek becézett, pedig később megnőtt ő is, annyira, hogy elbírta még azt a hatalmas tangóharmonikát is, amire a szülei taníttatták. Már kicsi korában jobban rajzolt mindegyikünknél, képzőművészeti gimibe került és bár én a helyi gimnáziumba jártam, a szoros kapcsolat végig megmaradt. Hétvégeken összejártunk, iskolai szünetekben együtt néztünk kiállításokat, ami neki kötelező volt, nekem meg szórakozás. Amikor leérettségiztünk és egyikünket se vették fel sehová, dolgoztunk és közben együtt jártunk varrótanfolyamra, meg egy kerületi képzőművészeti körbe rajzolni. Aztán én mégis egyetemre kerültem, ő meg férjhez ment és az évek folyamán született öt gyermeke. Ma már tíz unokája van. Picikém, Isten éltessen!

Ő az, a legfelső sorban balról a harmadik, a fehér masnival (az a langaléta mellette a copfokkal meg én vagyok)

Kénytelen voltam levenni az üzenőfalat, mert már egy ideje állandó timed out üzenetek jöttek, annyira lassú volt a betöltés. Majd egyszer felteszem a Haloscan komment kódját, addig mindenki csak szemlélődjön szépen, csendesen, vagy használja az e-mail címemet.
Mindenkinek köszönöm a szavazatokat, a szavazásnak is vége, eddig tartott. A tanulságokat levontam, a tartalmat illető véleményekből az derült ki, amit eddig is tudtunk, hogy nem vagyunk egyformák. A színösszeállítást megtartom, sorry, de nekem tetszik. Annak, hogy mostanában megcsappant a blogíró kedvem, semmi köze a szavazáshoz, sőt! Nem is számítottam ennyi szavazatra, még egyszer köszönöm! Aztán majd összeszedem magam, remélem, hamarosan.