Vannak ám még kérdéseim bőven, ha úgy istenigazából elengedem magam. Például minek kell tizennégy éves jobb sorsra érdemes gyerekeket felvételivel gyötörni? Miért kell őket kitenni ennek a stressznek, amit egy ilyen megmérettetés jelent? Már az is a szadizmus határát súrolja, hogy ennyi idős korban, amikor éppen csak kezd alakulni a személyiségük, tulajdonképpen el kell dönteniük, mi legyen belőlük, ha nagyok lesznek, mert eszerint kell beállniuk valamilyen irányba. És akkor még küzdeniük is kell, hogy az áhított középiskolába bejussanak. Ennyi évesen, meg még évekig, az ember gyereke nagyon sok mindet akar, rengeteg dolog érdekli és ez a normális. Ritka az a kamasz, aki nyolcadikos korára már pontosan tudja, mi az az egy, amire az életét fel akarja tenni (sőt van az úgy, hogy valaki még harmincévesen sem biztos benne). Ha belegondolok, én például legalább négy-ötféle pályáról gondoltam középiskolás éveim alatt egészen komolyan, hogy az lesz az utam. Akartam lenni divattervező, énektanár, fotós, grafikus, kirakatrendező - nem egymás után, folyton változtatva az elképzelésemet, hanem ezt mind így együtt, egy időben, csak választani nem tudtam közülük. És még tizennyolc éves koromban is nagy gondot okozott, amikor ki kellett tölteni a jelentkezési lapot és ehhez már dönteni kellett. El is hibáztam rendesen. Mármint az irányt.
Szóval, sajnálom a tegnap felvételizett nyolcadikos klapecokat.