Annak azért örülök, hogy egy aktív iskolaigazgató pedagógus, aki benne van a sűrűjében, egyetért velem abban, hogy nem kellene ilyen megterhelésnek kitenni a mai nyolcadikosokat. És ők a saját iskolájukban igyekeznek is enyhíteni a feszültséget a játékos megoldásokkal. Mert az lehet, hogy a gyerek azután még sokfelé orientálódhat, de azért mégse mindegy, hogy tizennégy évesen máris szorongania kell egy ilyen megmérettetéstől. Én az utóbbi években elborzadva néztem végig, hogy a környezetemben lévő kollégák gyermekei nyolcadikos korukban egy-két hónap alatt öt-hat különböző középiskolába is felvételiztek, egyik héten az egyikbe, pár nap múlva a másikba, felvételiről-felvételire rohantak, hogy valamelyik majdcsak bejön. Eközben pedig sorban kiderült, hogy egyik-másik felvételi nem sikerült, aztán ezzel a kudarcélménnyel kellett szerencsétlen flótásnak a következőre készülnie és ott is teljesíteni. El lehet képzelni, hogy a végére az egész család idegroncs lett, élén a gyermekkel, akinek ez a vesszőfutás többet ártott, mint használt. Ez már nem egészséges izgalom éppen azért, mert mindegyik ilyen vizsgában benne van a kudarc lehetősége is, és ebben a korban még nem kellene a gyereket nyomasztani ilyesmivel. Tudom, hogy most szombaton nem erről volt szó, lehet, hogy valóban egy komolyabb témazárónak felelt meg ez az egész, de akkor is. Miért nem juthat be egy gyerek még ennél is egyszerűbben egy középiskolába? Ott aztán majd kiderül, hogy mennyire bírja, még iskolán belül is van lehetőség egyes tagozatok közti átnyergelésre, és 4-5 év alatt tapasztalatokat gyűjtve folyamatosan megérlelődik benne a saját útja, amin majd tovább akar haladni.
Persze erről azonnal eszembe jut, hogyan kerültem én be annak idején az őskorban középiskolába. Beadtam a jelentkezési lapot, amire beírtam a helyi, kerületi gimnázium nevét, azt hiszem, mást nem is, mert nem emlékszem, hogy felmerült volna valamilyen más lehetőség. Budapest egyik külső kerületében, a tizenhetedikben laktunk, ott születtem, apám ott volt tanár, és bár a gimit parasztegyetemnek csúfolták a környéken, fel sem merült, hogy valahová a város belsejébe járjak középiskolába. Oda tőlünk csak olyanok jelentkeztek, akiknek valami különleges tehetségük volt, tehát konzervatóriumba vagy képzőművészeti gimnáziumba akartak menni, meg esetleg egy-két magát nagyra tartó család íratta nevesebb gimnáziumba a gyermekét, de ilyenek aztán tényleg csak elvétve akadtak köztünk. A többieknek nagyon megfelelt a helyi gimnázium. Felvételi nem volt, hanem amikor eljött a beiratkozás napja, apám elkísért a gimibe, ott kiderültek a részletek, milyen tagozatos osztályok indulnak, milyen nyelveket lehet tanulni, stb. Eközben apu összetalálkozott ott tanító kollégáival és egyikük, bizonyos Juhász Jenő tanár úr felhívta a figyelmét, hogy neki most indul első osztálya, orosz tagozatos osztály lesz, a másik idegen nyelv pedig a latin. Na, erre egy emberként csaptunk le apuval, rögtön tudtuk, ez kell nekem. A németet mindig utáltam, a franciát nem ismertem, a matek tagozat pedig szóba se jöhetett, mert a kémia után a matekhoz voltam a leghülyébb. Így aztán abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy az utolsó előtti évfolyam volt a mienk, amelyik még tanult latint, aztán odafent a minisztériumban valami nagyokosok megszüntették sok-sok évre, úgyhogy az egyetemen az első évfolyamon fonetikából csak nekem és még egy csoporttársamnak nem jelentett gondot a hangképző szervek latin neveinek megtanulása, mert csak mi ketten tanultunk latint, a többiek vért izzadtak. És természetesen sok-sok egyéb ismeret megszerzéséhez is nagyon hasznos volt, amit Juhász Jenő, osztályfőnökünk (ahogy hívtuk: Juhász apánk) a latin nyelvről, nyelvtanról, római kultúráról a fejünkbe töltögetett a négy év alatt nagy-nagy türelemmel és szeretettel. A szakdolgozatomat is kódexhasonlításból írtam, vagyis a latin nyelvű  Máté-evangélium egy fejezetét és a Müncheni-kódex azonos részének szövegét hasonlítottam össze nyelvtörténeti meg mindenféle szempontból. Nagyon szerettem azt a gimit, Juhász Jenőt (aki pár éve ment nyugdíjba ugyanonnan, hetvenvalahány éves koráig teljes szellemi frissességben tanított), meg a többi tanáromat is. Mondhatja bárki, hogy persze, a hatvanas években más világ volt, hát igen, de nem is sérültünk olyan hamar, majd csak később, a nagybetűs életben.
Kedves nézőink, oktatástörténeti adalékunkat hallották. Előbb-utóbb folytatása következik. A viszonthallásra!