exbikfic

 

Technical support!

Help me please valaki, akinek Enetation vagy Haloscan kommentje van! Nagyon szeretném, ha elküldené a sablonból azt a két sort, ami a posztok után van és a kommenteket kezeli. A forrást hiába nézem, oda már beíródik a bejegyzés száma, nekem az kellene, ami a sablonban van, főleg hogy a két kis aposztróf közé, ahol a Haloscannál BlogItemNumber van, az Enetationnál meg az, hogy MANUAL, na, ezek helyére mit kell írni? Köszi előre is!

 

 

 

Mi van ma? Mi van ma?
Piros Pünkösd napja.
Holnap lesz, holnap lesz
A második napja.

Jó vitéz, jól megfogd
Lovadnak kantárját,
Hogy el ne tapossa
A pünkösdi rózsát.

 

hajnal.JPG

A pillanatnyi helyzet az, hogy már a Mikulásblog sem létezik, itt bizony teljeskörű blogharakiri esete forog fenn. Jó hír viszont, hogy Femó nem hagyta abba.
Kedves nézőink, körkapcsolást hallottak az aktuális blogdráma-helyzetről. A viszonthallásra.

Ti is látjátok, amit én? A megállóban álldogáló társunk törölte a blogját? Jól látom? Meg vagyok döbbenve és nagyon, de nagyon szomorú vagyok. Azért is, mert hiányozni fog, de azért is, mert emögött valami komoly okot sejtek. Nincs ez így jól sehogy sem. Mindenesetre őszinte szívemből kívánom neki, hogy jöjjenek rendbe a dolgai kívül is, belül is.

Ezúton is megköszönök minden kedves szülinapi köszöntést, üzenőst, mailt, képeslapot, mindent! Köszönöm szépen mindenkinek!

Legjobban a gyerekes blogokat szeretem olvasni, bocs', felnőtt bloggerek! Annyi tüneményes észjárást, tisztaságot, kedvességet sehonnan sem lehet gyűjtögetni, mint a kisgyerekektől, egészen átmossa az ember agyát.

 

Kaptam ajándékba egy Astro nevű kaparós sorsjegyet, azon volt ez a jellemzés, még egyszer utoljára ideírom, de kicsit szösszenek is közben:

Az igaz Bika jegyű ember a Föld ős-bölcsességének képviselője. (méghogy bölcsesség ...) Nála a sorrend a következő: jókat enni, inni, szeretni, és közben jóízűt nevetni! Bár a túl elvont humor nem hatja meg (tényleg nem), az élet apró örömeit teljes önfeledtséggel és odaadással tudja értékelni. Életkedve magával ragadó és természet adta elégedettségével mindenkit jókedvre derít. (na, ez aztán rám nem érvényes, ha olyanom van, nagyon tudok bezárt, gyilkos tekintettel nézni magam elé, amitől senki sem derül jókedvre) Lehet tanulni tőle, ami az életfelfogását illeti. (inkább ne, ha szabad kérnem, mindenki jobban jár, ha nem ennyire aggódó, és nálam sokkal optimistább) Ízlése kiváló, lakása mindenki számára szembetűnően gyakorlatias és kellemes. (...lenne, ha tehetném) Nagyon megbízható. (sajnos így van, ki is használják) Tehetségét és humorát legjobban a vendéglátásban tudja kamatoztatni, ahol terített asztal mellett szívesen elbeszélget az élet nagy dolgairól. (ja, ha más teríti meg azt az asztalt, utána más szedi le és el is mosogat ...)

Ez van. Pedig én duplán is Bika vagyok, mert nemcsak a Nap-jegyem, hanem az aszcendensem is Bika, úgyhogy mindennek érvényesnek kellene lenni rám, ezzel szemben dehogy. Attól kapok általában kiütést, amikor leírják, hogy a Bika lassú - én viszont mindenben gyors vagyok - és szereti a földet, a kertészkedést - amit ki nem állhatok, a föld tapintásától is irtózom és legszívesebben egy szál füvet se tűrnék meg magam körül. Nem mintha nem szeretném a természetet és nem tudnám, hogy a zöld növényzet milyen jó, meg szép, meg a klorofill, meg a megnyugtató szín, stb., stb., de nekem a kert már régóta csak gondot jelent, amivel egyáltalán nem tudok megbirkózni és ahogy telik az idő, egyre kevésbé fogok tudni mit kezdeni vele. Kert annak való, akinek van ideje, energiája és kedve is ahhoz, hogy rendbentartsa. Vagy rengeteg pénze, hogy más tartsa rendben helyette, ez a legkényelmesebb megoldás.
Én viszont, Bika ide vagy oda, reménykedem, hogy egyszer majd sikerül beköltöznöm a tégla- és betonrengetegbe, ahol sehol egy lekaszálni való fű, sehol egy kirángatni való gaz, sehol egy kullancs, és ha zöldet akarok, kimegyek a parkba, a Hűvösvölgybe, a Városligetbe, vagy a Kamaraerdőbe és szívom a friss ájert.  Úgy legyen.
Ja, egyébként a sorsjeggyel nyertem 200 forintot!

Radnóti Miklós: Mivégre?

Felnőtt vagy - szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? - kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már honnan fú a szél?
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít ...
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.

 

pic35.jpg

 


Ötvenhét évvel ezelőtt ez a nap szerdára esett. Nagyon meleg, májusi kánikula volt, amikor vasárnap óta tartó vajúdás után hajnali fél ötkor T. N-né I. Ilona életet adott első és egyetlen gyermekének. Így kezdődött ...

 

Fussunk akkor neki ennek az illik-nem illik témának egy picikét! Elszakadva a bámészkodni-nem bámészkodni részkérdéstől, egyebekben is úgy tűnik nekem, hogy nagyot változott a világ. Vállalom annak a veszélyét, hogy őskövületnek látsszam, de mégis azt hiszem, bizonyos szabályok betartása nem maradiság vagy liberalizmus kérdése. Felsorolok néhány nagyon gyakori hétköznapi példát, ahogy hirtelen eszembe jut, aztán meglátjuk, mi a közös bennük:

  • amikor valaki az utcán, az emberekkel teli járdán haladva hirtelen megtorpan (bármiért, kirakat, táskában kotorászás, cipőhöz lehajolás, stb.), más meg felbukik benne
  • amikor a buszra felszáll és az ajtóban marad húsz megállón keresztül, elvárva, hogy minden le- és felszálló őt kerülgesse
  • amikor némely édes urak a metrón úgy ülnek, hogy minimum két helyet foglalnak el a szétterpesztett lábuk miatt (elhiszem, hogy fiziológiai adottságaik miatt úgy kényelmesebb, dehát nekem pl. úgy lenne kényelmes, ha feltehetném a lábam az ülésre, ahhoz mit szólnának?)
  • amikor valaki télen a zárt vonatban vagy bármilyen zárt helyen hagymás-fokhagymás-uborkás-fűszeres izét zabál, vagy más agresszív illatú akármit, de érvényes ez munkahelyi közös irodában fogyasztott otthonról hozott kajára is
  • amikor valaki bármilyen járművön ülve öt centiről "keresztülbeszél" a mellette ülő vadidegen ember fején a távolabb álló ismerőséhez intézve szavait (nem egy mondatot, vagy pár szót, hanem végig az egész úton)
  • amikor egy könyvesboltban az eladók rendszeresen és folyamatosan nagy hangon tárgyalják saját magánügyeiket és munkahelyi konfliktusaikat úgy, mintha a vevők ott sem lennének (mondom, könyvesboltban, nem piacon, nem fűszerüzletben, nem kocsmában)
  • amikor bármilyen sorbanállás közben valaki folyamatosan "rámászik" az előtte állóra (nem egyszer, nem véletlenül ér hozzá, hanem mindvégig, mintha attól legalábbis előbb kerülne sorra) - és itt abbahagyom, mert lehetne sorolni vég nélkül.

Na, mi a közös bennük? Szabad a gazda? Hát szerintem az, hogy az ilyen ember nincs tekintettel a másikra. Mintha csak ő létezne, az egész világ neki lenne berendezve, csak az ő igénye számítana és meg sem fordul a fejében, hogy mások is vannak körülötte, azok is élni akarnak, el akarnak férni, akadálytalanul szeretnének közlekedni, nem akarnak vadidegen emberekkel szoros testi kontaktust, zavarja őket az intenzív ételszag, nem szívesen szívják be közvetlen közelről más kilélegzett levegőjét, esetleg nem akarnak olyasmit hallani, ami nem tartozik rájuk, és így tovább. Ez már nem is illemtudás, inkább empátia kérdése.
Namármost, persze lehet, hogy mivel én mindig a bocs-hogy-élek, meg a jaj-csak-nehogy-zavarjak hozzáállással jövök-megyek a világban és esetenként túlságosan is figyelembe veszem mások igényeit, szóval lehet, hogy ezért tartok itt, ahol tartok. Lehet, hogy nem túl kifizetődő az empátia. De már késő, erre a kis időre már így maradok.
Csak most veszem észre, hogy ebből is amolyan szülinap környéki lélekvájkálás lett, sebaj.

 

Ezen a héten különösen nosztalgikus-elgondolkozós hangulatban vagyok, nem véletlenül. Ez az írás nagyon tetszett és ahogy az lenni szokott, sok emléket ébresztett bennem is, rengeteg azonos gondolatom támadt, pedig én az ötvenes években voltam gyerek, azokban a bizonyos átkos ötvenes években. A kertből amúgy mosatlanul (is) ettem két pofára a paradicsomot, meg a cseresznyét és érdekes, semmi bajom sem lett soha tőle. Igaz, hogy autó közel s távol nem volt egy se, úgyhogy minden garantáltan ólommentesen termett. Üdítőitalnak Bambit ittunk, karcsú, rücskös üvegben árulták és érdekes porcelánból-gumiból kombinált csatos zárókája volt.
Óvodába sose jártam, nagymamámék vigyáztak rám napközben, nagyapám kezében mindig ott volt a Szabad Nép, annak a címlapján láttam 53-ban Sztálint a ravatalon és a Szabad Népből tanultam meg olvasni ötéves koromban, amúgy „ez milyen betű? az milyen betű?” dilettáns módszerrel. Aztán elsőben Gizi néni úgy könyörgött anyámnak, hogy ugyan gyakorolják már velem otthon a szótagolva olvasást, mert nem tudtam, mi az, csak folyékonyan voltam hajlandó olvasni. De diszlexiás nem emlékszem, hogy lett volna köztünk, maga a szakkifejezés se létezett még, legfeljebb néhányan lassabban olvastak a kelleténél. Számolni és írni is mind megtanultunk, igaz, hogy nem voltak ilyen-olyan üdvözítő módszerek, csak egyféle, de az működött.
Nálunk otthon nem volt szokás csúnyán beszélni, olyannyira, hogy egyszer anyám rajtakapott, amint a barátnőmmel bújócskázás közben azt kiabáltam, hogy „gyere elő, Mari, hülye vagy, Mari!...”, ilyet akkor hallott tőlem először, nagy szidást kaptam érte. Meg kell jegyeznem, hogy se ettől a szidástól, se a többitől, se attól, ha rámszóltak valamiért – szóval, a nyesegetéstől nem lettem személyiségzavaros, nem szenvedtem lelki sérüléseket, viszont rengeteg íratlan szabályt megtanultam. És egyáltalán: rengeteg norma rögzült akkoriban a lelkemben. Négy-ötéves lehettem, amikor anyu egyik barátnőjéhez készültünk látogatóba a Krisztinavárosba, anyám indulás előtt elmagyarázta, hogy Gréti néniéknél rendesen viselkedjek, ha süteménnyel kínálnak, csak egyet fogjak meg és amit megfogtam, vegyem ki és szépen egyem meg, ha újra kínálnak, akkor pedig azt kell mondani: köszönöm, nem kérek. Vendégségben nem illik körbe bámészkodni a szobában, ha kérdeznek, illedelmesen kell válaszolni, és így tovább. Rendben is volt minden, csak az zökkentett ki kissé a nagy fegyelemből, hogy Gréti néniéknél volt a szobában egy zongora. Valódi zongora! Gondolom, nagyon vágyakozva nézhettem, mert a néni odaültetett a forgós zongoraszékre és megengedte, hogy pötyögtessem a billentyűket. Mindenesetre ettől kezdve nagyon szerettem Gréti nénihez menni vendégségbe. De lehet, hogy hihetetlen: az biztos, hogy azóta se bámészkodom idegen helyen, tőlem kérdezheti bárki, hogy na, milyen bútoruk van X-éknek, meg mi van a falon, milyen a szőnyegük, én ugyan nem tudom megmondani. Az más, ha valaki kifejezetten végigvezet a lakásán és mindent megmutogat, de ha csak úgy ott vagyok valahol, nemigen nézek körül.
Nem emlékszem, hogy valaha is unatkoztam volna (tévé persze nem volt még, csak elsős gimnazista koromban lett először tévénk). Ha jó idő volt, kint voltam a kertben és vagy egyedül babáztam, játékkonyháztam, sátrat építettem, ugróköteleztem,  vagy a barátnőmmel ugróiskoláztunk, elmentünk biciklizni, felsorolni se lehet mindent. Bent a lakásban pedig főleg olvastam vagy rajzoltam, királylányokat, meg öltöztetőbabákat vagdostam ki papírból és hozzájuk egész ruhatárat készítettem. De az olvasás, az volt a favorit. Előfordult, hogy apám karácsonyra egész ládányi Olcsó könyvtár sorozattal állított be, ezek kis alakú puhafedelű könyvecskék voltak, darabja három forint, de az első nagy klasszikus olvasmányaim ezek közül kerültek ki. Egyéb ajándék pedig általában egy új ruha volt, karácsonyra flanellből, húsvétra vékonyabb anyagból, vagy cipő, vagy szandál, mikor mire volt szükségem, meg persze néha egy-egy baba vagy maci, vagy lendkerekes autó is.
Az iskolában sötétkék köpenyt hordtunk fehér gallérral, elsőben-másodikban még olyan régi típusú padokban ültünk az osztályban, amilyeneket azóta csak tanszermúzeumban lehet látni. Tornatermünk nem volt, maradt az udvar, rossz időben a tanterem, képzelhetni, milyen mozgásra futotta odabent. Valamikor negyedik-ötödikes korunkban kiderült, hogy H. Rózsi osztálytársunk családja annyira szegény, hogy nincs tüzelőjük, ezért az osztályfőnökünk megszervezte, hogy délután mindenki hozzon otthonról egy-két darab szenet vagy tűzifát és csapatostul menjünk Rózsiékhoz. Emlékszem, újságpapírba csomagolva vittem a három darab német brikettet, mert mi azzal fűtöttünk otthon. De ez volt a kirívó eset, egyébként mindegyikünk nagyjából azonos anyagi körülmények közül jött, nem volt rivalizálás, legfeljebb apróságokban: például akinek redőnyös, sőt emeletes-redőnyös tolltartója volt, azt kicsit irigyeltük, meg V-K. Erzsinek küldött néha az apja Svájcból igazi svájci csokit, meg alvós-beszélő babát, annak csodájára jártunk.
Az iskolába csak elsős koromban kísérgettek, akkor is csak nagyapám ragaszkodott ehhez, aki engem szeretett a legjobban az egész családjában, legszívesebben búra alá tett volna, hogy mindentől megvédjen. Pedig nem volt kitől félni, nyugodtan mehettem volna egyedül a jó félórás úton az iskolába meg vissza, később aztán anyám határozott kérésére elmaradtak a kísérgetések. Egyetlen egy esetre emlékszem, ami nagy vihart kavart a családban és a környéken, amikor a barátnőmmel arról számoltunk be otthon, hogy a szomszéd utcában egy bácsi mit mutogatott nekünk, pedig mi nem nagyon értettük a lényeget, csak furcsállottuk a dolgot, de tudom, hogy apámat azelőtt sose láttam olyan idegesnek, mint akkor, felpattant a biciklijére és elkerekezett abba az irányba, amit mutattunk, én ugyan nem tudtam elképzelni, mit csinál, ha megtalálja a bácsit, mert apámtól annyira idegen volt mindenfajta erőszak és tettlegesség, de persze nem találta meg.
Nyaralni általában vagy szakszervezeti beutalóval mentünk, vagy ismerősök kölcsönkért nyaralójába Zamárdi-felsőre, vagy sátorozni Fonyódra. Zamárdi-felsőn többször is voltunk, akkor még nagy beépítetlen területek voltak ott és egészen nomád körülmények között érezhette magát az ember. Ha levelet akartunk küldeni, kimentünk az állomásra a menetrend szerinti vonathoz, amelyiken postakocsi is volt és bedobtuk a levelet. Ha kirándulni akartunk, átmentünk Siófokról hajóval Tihanyba vagy Füredre, Füredről Arácson keresztül ki a Koloska-völgybe (van-e még, aki ismeri ezt a helyet?), szalonnát sütöttünk, beszélgettünk az erdésszel, visszafelé az arácsi temetőben megnéztük Lóczy Lajos sírját, így gyűjtögettem az élményeket és amint látható, meg is őriztem őket.
Egy szó, mint száz: boldog gyerekkorom volt, hála Istennek.   

Puff neki! A mai Vágó-kvízben egy fiatalember simán feladta a küzdelmet, amikor Pierre Bezuhovról kérdezték, mármint hogy kinek a művében szerepel. Fogalma sem volt róla, hogy Tolsztoj Háború és béke. Nesze neked NagyKönyv! Lehet, hogy csak nekem olyan borzasztó az ilyen eset, nem tudom. Lehet, hogy nem is kellene ezt tudni? De talán mégis.
De ha már Pierre Bezuhov, akkor rögtön Henry Fonda is. Merthogy nekem Bezuhovról mindig ő jut eszembe, ugyanis a Háború és béke ötvenes évekbeli amerikai filmváltozatában ő játszotta, mi az, hogy játszotta - egyenesen ő volt Pierre Bezuhov maga. Henry Fonda a maga közepes magasságával, törékeny termetével, ő volt a mackós külsejű, nagydarab Pierre Bezuhov, ahogy Tolsztoj elképzelte, igen. Mint ahogy később a Vadnyugatban, ahol ő volt a főgonosz, akit a harmonikás égre-földre keres, ott is elhittem, hogy legalább száznyolcvan centi. Arról már nem is szólva, hogy amikor Pierre Bezuhovot játszotta 1956-ban, ötvenegy éves volt! A Tolsztoj által megrajzolt orosz aranyifjak pedig 20 és 30 között.

fonda_hepb.gif
Audrey Hepburn-nel a Háború és békében

vadnyugat.gif
Az a bizonyos drámai pillanat a Volt egyszer egy vadnyugatban: Fonda és Bronson

taurus.gif
Itt az ideje, hogy egy csöppet horoszpókoljunk, ez most nagyon aktuális (a vastagon szedett mondatokkal pedig egyet is értek, már ami engem illet):

BIKA

A Bika jegyében született ember legjellemzõbb tulajdonsága a türelem, állhatatosság és önuralom. Nehéz kihozni a sodrából. Minden tettét alaposan megfontolja, és nem szívesen kockáztat. Befolyásolhatatlan. Mereven ragaszkodik a múlthoz, a megszokotthoz, elveihez és elképzeléseihez. Makacsságával sokszor haragítja magára a világot. Nehezen köt barátságot, de akit megszeretett, ahhoz hûséges. A válást sosem õ kezdeményezi. Sírig tartó hûségének leginkább az az oka, hogy nem szereti a változatosságot, nehezen barátkozik, nehezen fogad a szívébe valakit, de ha egyszer befogadta, akkor nehezen is mond le róla.

A Bika szereti a fényûzést, a pompát, ezért szerelmében is gyakran szerepet játszik az anyagi érdek. Jó partira törekszik, és ha kell, inkább vár, nem rohan az elsõ fiúval a házasságkötõ terembe. Elméleti dolgok helyett inkább a matéria érdekli. Kézügyességgel áldotta meg az ég, és az anyagok titkát sem ismeri úgy senki, mint õ. Anyagiasságából következik, hogy jó evõ és jó ivó, kifejezetten ínyenc, így aztán már kora gyermekkorától súlyfelesleggel kell harcolnia.

Hetente újabb fogyókúrába kezd, de csak ideig-óráig bírja megtartóztatni magát. A bika típusú ember szívesen fõz, szereti a maga készítette különleges ételeket, italokat, még a férfiak is mesterei a szakácsmûvészetnek. Nem riad vissza a legbonyolultabb ételköltemény elkészítésétõl sem. Ha valaki Bika-szülöttnek akar kedveskedni, szakácskönyvvel biztosan sikert arat. Kitûnõ családanya (családapa), aki addig nem nyugszik, míg szeretteinek meg nem teremti a biztos anyagi hátteret. A Bika nõ gondolatvilágát az otthon köti le, de ha munkát vállal, a hivatásában is kitûnõen helyt tud állni. A változást a legapróbb hétköznapi dolgokban is nehezen viseli. Õ az utolsó, aki rászánja magát a háztartása modernizálására. Öltözködésére a konzervativizmus jellemzõ.


 

süti beállítások módosítása