Ma este egy riportban Bujtor István nagyjából ezeket mondta: ma az értékrend nagyon megváltozott a világban, ami számomra érték, azt nem tartják annak és az az érték, ami nekem nem számít értéknek. Nagyon jó, hogy ezt így kimondta, helyettem is.
Aztán ma este még volt az Esős vasárnap című film 1962-ből. Hogy filmtörténeti érték lenne, nem hiszem. De hogy mi mindent idézett fel bennem, azért már megérte megnézni újból, ennyi év után. A címe hallatán rögtön az a jelenet villant be, amikor Mécs Károly meg Polónyi Gyöngyi a padlón ..., és ez a mondat: "Mit akarsz, tartsak szeretőt, akivel lefekszem, neked meg mondjak szépeket?" Hogy ez milyen félelmetesen és borzongatóan izgalmas és provokatív volt úgy elsős gimnazista korunkban akkoriban, az őskorban, azt csak az tudja, aki akkor volt tizenéves. Ezek a szavak, meg az, hogy felmenni egy fiú lakására ... , mit mondjak, a mi neveltetésünk szerint maga volt Szodoma és Gomorra.
Most meg csak néztem Halász Jutkát, Tordai Terit, felfedeztem, hogy én is hordtam úgy a hajam, oldalt csattal letűzve, mint Béres Ilonáé, és nekem is volt olyan kockás rakott szoknyám, mint Polónyi Gyöngyié, és hogy a Nemzeti Múzeum előtt ötágú csillag alakban voltak kiültetve a virágok, te jóságos ég! Egy kis saját történelem, ez van.

Komoly poszt helyett egy kis hecc:

Csoda-e, ha rosszakat álmodom, mikor ilyen kispárnán alszom?!



Liechtensteinben ebben a pillanatban pedig így lógnak a felhők:



A Bikák meg erre számíthatnak a jövő héten:

Szerencsés kézzel intézheti anyagi ügyeit és az éleslátása lesz szellemi állapotának jellemzője. Akik szeretnék "bevinni az erdőbe", most hiába próbálkoznak, a legagyafúrtabb svindlit is egy szempillantás alatt átlátja. Racionalitása azonban nem kedvez az új párkapcsolatoknak. Túl kritikusan tekint a jelentkezőkre.

Mostanság, amikor hogy úgy mondjam, közelebbi kapcsolatba kerültem a vashiányos vérszegénységgel, sokszor eszembe jut egy sztori megboldogult paidagogosz korszakomból. Minden iskolai ünnepségen volt egy-két gyerek, aki rosszul lett, netán el is ájult. Ha a szabadban a tűző napon folyt az ünnepély, ez még érthető is volt, de előfordult olyankor is, amikor bent, a harmonikaszerű nagy ajtóval összenyitható teremben voltunk, úgyhogy mi, tanarak általában feszülő izmokkal figyeltünk szerteszét, hogy észrevegyük, ha valaki ájulni készül. Egy november hetediki megemlékezésen történt, hogy az én hatodikosaim közül Pataki Imruska egyszercsak elkezdett kitámolyogni az első sorból, ámde két férfikollégánk, a bioszos és a testnevelő remek reflexekkel elkapta két oldalról, még mielőtt lecsattant volna a padlóra. Kicsit ápolgattuk, aztán hazament. Másnap kérdem tőle, hogy van. Mire Imre: "Köszönöm, most már jól, anyukám azt mondta, biztos vérszegény vagyok. És tessék elképzelni, anyukám megígérte, hogy vesz nekem vérképző csabai kolbászt, az biztosan használ."
Ez a kifejezés, 'vérképző csabai kolbász' aztán szállóigévé vált köztünk. Hogy volt-e valami igazsága Imruska anyukájának, azt nem tudom.

Ma reggel is, mint mostanában minden nap, a Déli peronja kirándulásra induló gyerekcsapatokkal volt tele. Istenem, a régi osztálykirándulások!
Nyolcadikban Egerbe kirándultunk három napra, turistaházban laktunk valahol az erdő mélyén (tán Síkfőkúton volt, biztosan nincs már meg). A turistaházban nem volt se villany, se vezetékes víz, már ettől is nagyon izgalmas volt az egész. Akkor jártam először Egerben, a vár egészen más volt a valóságban, mint ahogy az Egri csillagokból elképzeltem, jól megjegyeztem Gárdonyi sírján a feliratot - "Csak a teste" - és Gárdonyi háza is nagyon tetszett a dolgozószobával, a festményekkel magasan körben a falon.
Elsős gimnazista koromban egy vácrátóti kirándulásra emlékszem, valahogy körbe-karikába nagyot kerülve vonattal mentünk odafelé, vissza meg hajóval. Akkor már nagyon szerelmes voltam az osztályból H. Péterbe, aki nem volt egy Adonisz, nem is volt különösebben nagy lángész, ráadásul fütyült rám, engem mégis majdnem három évig evett érte a fene (miközben ügyet se vetettem Gy. Sanyira, aki pedig belém volt szerelmes, reménytelenül) - szóval a hajóúton visszafelé mindenféle alkalmak adódtak,  de minden csak arra volt jó, hogy égessem magam a többiek előtt - juj, de rég volt, tán nem is én voltam az a lány... Viszont Vácrátóton a botanikus kertben nagyon megjegyeztem, milyen a mocsári ciprus az ő léggyökereivel, H. Péteren kívül nagyjából ennyire emlékszem az egészből.
Jóval később már én vittem kirándulni a gyerekeimet, vagy betársultam valamelyik kolléga osztályához (a szabály szerint húsz fő felett ugyanis kellett plusz egy kísérő), például egyszer a hetedikesekkel Zircre. Előtte Gézaházán aludtunk a turistaházban, de vacsora után pár fiúval, akik a legjobban be voltak sózva, tettünk egy kis erdei sétát a sötétben mintegy kifárasztás céljából. Felszerelkeztünk elemlámpával, ami alig ért valamit, meg aztán a lényeg úgyis a borzongató sötétben mászkálás volt, csörtettünk a vaksötétben, a kölykök felfokozott hangulatban poénkodtak, játszották a rettenhetetlen nagyfiút. Emlékszem, M. Attila, alacsony, jópofa kis srác fogadkozott, hogy amint valami rabló (miért éppen rabló?) toppanna elénk, majd ő megvéd engem és úgy elveri a kezében lévő göcsörtös ággal, hogy megemlegeti. Nem mintha én féltem volna holmi bakonyi rablóktól, ellenben ők, hiába voltak hetedikes nagyfiúk, érezhetően féltek. Jó tíz évvel később aztán egy orvosi rendelőben köszönt rám egy fehér köpenyes fiatalember - "nem tetszik megismerni, Ági néni?" - a mosolya, meg a huncut szemhunyorítása valahonnan ismerős volt, kiderült, hogy ő M. Attila, aki valami ápolóféle ott.
A felelősség - ezeken a kirándulásokon már a felelősség nyomasztott nagyon. Egyáltalán, akárhányszor ki kellett mozdulnom gyerekekkel az iskolán kívülre, attól mindig szorongtam. Előkészíteni, megszervezni, mindent a szájukba rágni, lesz-e mindegyiknek buszjegye (nemigen volt bérletük, az iskolába gyalog jártak), le ne maradjon valahol valaki, nehogy baja essen valamelyiknek, mindentől frászban voltam, az ilyen alkalmak megkeserítették az életemet. Nem volt nekem való sem a szervezés, sem az örökös készenléti állapot. Úgyhogy amikor kiránduló osztályokat látok, mindig részvéttel tekintek a kísérő tanárokra.

 

Tegnapi hír:

A szakképzés átalakításáról szól a kormány 100 lépés programjának újabb 14 eleme. Ezt a miniszterelnök jelentette be a Parlamentben. Gyurcsány Ferenc közölte, hogy a piaci viszonyoknak megfelelően átalakítják a szakképzést, támogatják a hiányszakmák oktatását.

A tervek szerint, ha valaki 50 év felett új szakmát szerezne, azonnal munkát kapna. [...]

Gyorsan, gyorsan, minél előbb valósuljon meg ez a terv, aztán máris megyek és átképezem magam. Ha már csak ennyi eszem volt annak idején, hogy bölcsésznek mentem. Ahelyett, hogy  a jövőbe láttam volna, azaz hogy most (értsd: 1966-ban) még ugyan egy komputer betölt egy egész szobát, akkora, de nem lesz ez mindig így, sőt! Hát igen, így téveszt pályát, aki csak megy a feje után, mint a vak ló, ahelyett, hogy gondolkozna. De majd most, jobb későn, mint soha, ugye ...
Aztán felébredek.

 

Amikor a szomszédék bernáthegyi-méretű kutyája áttörte-zúzta magát a kerítésen és lobogó fülekkel iramodott felém, aki a lépcső tetején állva minden eredmény nélkül kiabáltam rá, hogy visszafordítsam, - na, akkor bevillant lelki szemeim előtt Jean Reno, amint a Godzillában fapofával azt mondja: „Alighanem futhatnánk is ...”  - de csak mert annyira vizuális típus vagyok, hogy az már néha fáj ...

*az esetleges aggódóknak: jól vagyok, sikerült beugranom az ajtón, még mielőtt odaért volna :-)

 

Most majdnem abba a hibába estem, amit annyira utálok D-ben: majdnem elkezdtem felolvasni neki Navigátor egyik legutóbbi bejegyzését! De annyira tetszett!
Jut eszembe, ez azért is veszélyes lett volna, mert amennyire kíváncsi minden-lében-kanál, képes és odajön, hogy megnézze a webhelyet, akkor pedig nekem annyi, mert ki vagyok linkelve N-nál és amilyen szerencsém van, átböngészi az oldalt a saját gépén. Na, még csak ez kéne, hogy rájöjjön, én vagyok a bikfic nevű blogger!
Szóval, nagyon jó, hogy időben észbekaptam, huhhh ... Veszélyes műfaj, ez, ha valaki még nem tudná.

Tegnap ismételten elgondolkodtam azon, hogy hol a határ, ameddig belemászhatunk más életébe. Mindenki él, mozog, munkálkodik, alakítja a saját környezetét, de mellette ott él a többi hasonló teremtmény, aki úgyszintén élne, mozogna, munkálkodna, alakítaná a saját környezetét.
Ez pedig most arról jutott eszembe, hogy tegnap igen nyugalmasnak ígérkezett a vasárnap, hacsak ... hacsak nem tarkították volna kb. ötös erősségű földrengés robajai. Ugyanis az egyik közvetlen szomszéd folytatta a kocsibejáró kiépítését, ami abból állt, hogy egyformára kiképezett nagy betonlapokat (nem kicsi járókockákat!) applikált bele a földbe két sávot alkotva belőlük a kocsiúttól befelé az udvarába. Már legalább a negyedik hétvége volt, amikor ezt művelte, eddig minden szombat-vasárnap, amikor végre nem csörög az óra hajnalban, mégis már kora reggel hatalmas döngésekre ébredtünk, ha akartunk, ha nem, és eme zajok órák hosszat színesítették a napjainkat. Tegnap aztán délután, amikor elcsendesedett a munkazaj, megszemléltem a szóban forgó műtárgyat és úgy láttam, most már végképp nincs több hely, ahová még férne egy árva betonlap is, úgyhogy nagyon remélem, ezzel befejezettnek tekinti élete nagy művét.
Ehhez persze tudni kell, hogy nálunk elég szerencsétlen módon parcelláztak valamikor és keskeny, hosszú telkeket alakítottak ki, tehát a házak egyik fala biztosan telekhatárra esik.  Ezért van, hogy a szomszéd az én ágyamtól gyakorlatilag olyan 60-80 centire döngött, ami tényleg a földrengés képzetét keltette. Ez valahogy nem fér bele az én világképembe, nem, nem fér bele. Elgondolkodtam, én mit tennék, ha meg akarnám oldani, hogy az autóval érkező rokonaim betonon guruljanak be az udvarba (egyébként eddig se sáros földön gurultak, mert remekül füvesítve van az egész, de mindegy ...), szóval én szépen kimélyítenék két sávot a földben a megfelelő helyre, bezsaluznám akkurátusan, az aljára sódert töltenék, majd pedig betonkeverőt hoznék, kevernék és ügyesen  elteríteném és elsimítanám a betont a mélyedésekben. Pár napig locsolgatnám, aztán meg gyögyörködnék benne, hogy milyen fájintos utacskát rittyentettem oda. Ezalatt pedig csend lenne, csak a betonkeverő zümmögne egy rövid ideig.
Egyébként pedig, ha már csak ennyi gondom lenne az életben és ilyen baromi sok energiám maradna a heti munka után, hogy azon törjem a fejem, mit csináljak még valami abszolúte nem létfontosságút, hát akkor inkább hálát adnék a sorsomnak, hogy ilyen remek életem van és kiülnék madárcsicsergést hallgatni. A vendégek meg betalálnának a füvön is.

 

Na, túl vagyok egy jó kis strapás sablonfelújításon, aminek a végeredményével egyáltalán nem voltam elégedett. Jó pap is hóttig tanul, ugyebár, szóval, most majdnem teljesen visszaállítottam, de már úgyse tart sokáig ez sem, mert egészen más sablont akarok ráhúzni hamarosan. Minek nyüvesszem magam ezekkel a bonyolult tablekkel, amikor CSS-szel sokkal egyszerűbben megoldhatnám, nem igaz? És úgy is lesz.