Erősen alakul a fejemben egy másik blog terve. Az pedig olyan lenne, hogy kizárólag hírekkel foglalkoznék benne, amelyik hírre beindul az agyam, arról írnék. Sajnos, több hírre is be szokott indulni. Akkor szelektálni kellene. Mondjuk, napi egy hír lenne a limit. Mondjuk. Ha be tudnám tartani.
Még ha be is tudnám tartani, akkor is ...áááá, nem fog ez menni, idő, idő és idő. Ami nincs. Meg sem született hírblog, agyő!
De egyszer mégis, hátha ...?

********

A ma esti Naplóban megint alkalmam volt nosztalgiázni, mégpedig valami olyasmi kapcsán, ami igazán meglepő, hogy bennem nosztalgiát ébreszt. Ugyanis gyerekkoromból valahogy kimaradtak az indiános történetek, úgy nőttem fel, hogy nem olvastam egy May Károly-könyvet sem. Aztán huszonévesen, amikor már tanítottam, az iskola a helyi moziba szóló csoportos bérleteket szerzett be (vagy kaptuk ingyen, nem is tudom már) egész tanévre, ami azt jelentette, hogy kb. havonta egyszer hétköznap délután megtöltöttük a mozit. És mit ad Isten, minden alkalommal indiános film volt műsoron, úgyhogy kissé megkésve, de mégis alkalmam adódott megismerkedni az indiános világgal, még ha filmek formájában is. Emlékszem, csak a gyerekekre való tekintettel nem röhögtem halálra magam a vetítések alatt, de egyáltalán nem éreztem, hogy kimaradt valami az életemből attól, hogy addig nem ismertem az indiánregényeket. Persze a negatív élményhez nagyban hozzájárult, hogy ezek kivétel nélkül az NDK és valamelyik másik szocialista ország együttműködésében gyártott alkotások voltak, ennek megfelelő színvonalon abszolválva. Most hallottam a műsorban egy kulisszatitkot, hogy annak idején Karl-Marx-Stadt mellett zajlott a forgatás, ahol nem lehetett akárhogy filmezni, mivel jobbra terült el az ipari város a hatalmas erőművekkel, ezért volt, hogy a filmben a támadások mindig balról történtek.
Viszont a főszerepet, a pozitív hőst mindegyikben Gojko Mitić játszotta. Nahát, róla szólt ma egy riport a Naplóban, Gojko Mitićről, a Jugoszláviából NDK-ba származott színészről, aki most 65 éves. Meg kell mondjam, még ma is jól tartja magát (annak idején állítólag sose használtak helyette dublőrt, minden veszélyes jelenetet ő maga játszott), és ha felveszi a hosszú parókát a hajpánttal (mert ma is játszik időnként egy kis falu szabadtéri színházában), alig különbözik a régi képtől.
Hát ettől voltam kénytelen megint egy csöppet múltidézni és elrévedezni azon, hogy is volt ez cirka harminc évvel ezelőtt. Rég volt, tán igaz se volt ...

Krakkóban meg csak várnak, várnak a villamosra, de az nem jön.

Az éccaka vót itt cirkusz, kezicsókolom! Szemközti szomszédék (ami egyáltalán nem fedi a valóságot, mert hál'Istennek köztünk van a vasút) buliztak. Ez évente egyszer előfordul náluk, még nem tudtam rájönni, milyen alkalomból, talán valami szülinap, lényeg az, hogy ilyenkor kivilágítják az udvarukat és már délután elkezdenek teljes hangerővel zenebonálni. Főleg mulatós és kisebbségi mjuzik szól, de valami falrengető decibelekkel. A telkek ott is nagyon keskenyek, tehát a szomszédaik házfala két-három méterre van a banzájtól.
Ment a csinnadratta késő estig, a háznép is bekapcsolódott a gépi zenélésbe hangos énekszóval, miegymással, mígnem úgy tíz óra tájban néhány "k... anyátok, hogy az a ki... rohadt... mocskos szemét..." stb., stb. ordítást hallottam. Felismertem, hogy ez a mi második szomszédunk hangja, na, gondoltam, úgy látszik, J-nál elszakadt a cérna, dehát hiába kiabált, amazok túl messze voltak, úgyse hallották a saját lármájuktól. Aztán kb. egy óra múlva megint valami ordítás hallatszott, de ez már eltartott egy darabig. A saját szomszédjuk unta meg a dolgot és üvöltözni kezdett, a mulatók meg vissza (mondjuk, kíváncsi lennék, mivel érveltek saját védelmükben...), férfihangok, női hangok, minden keveredett rendesen a gépzenével, hozzá még az egész környék kutyái éktelen ugatásba kezdtek, ez aztán eltartott vagy félóráig, majd pedig csend lett. Remélhetőleg nem késelték meg a szomszédot, mondom magamban, kinézek már, mi van, de bűnesetnek semmi jele sem volt, vigadozók visszavonultak, kutyák elhallgattak, a szomszéd háza nem lángolt, rendőrségi autó, mentő nem közeledett, örömmel konstatáltam tehát, hogy senki nem tett kárt senkiben. Csak a szomszéd bácsi vérnyomása mehetett fel az egekbe, viszont azóta kussol mindenki.
Ilyen volt nálunk ez a békés, csendes, tücsökciripeléses, csillagfényes vidéki nyáréjszaka.

Bloglélektan

Ez meg mire volt jó? Volt egy blog, idős bácsinak mondta magát a tulaj, akinek az unokája segít a számítógépen való eligazodásban. Gyanús volt, több, mint gyanús. Tele volt hibákkal, állítólag rosszul lát a bácsi, stb. Még fényképet is tett fel, alatta rövidke önéletrajzzal, ahol 1922-es születésűnek mondta magát, ezzel szemben az első bejegyzésben valami olyasmi volt, hogy nahát, maga se hitte volna, hogy 77 évesen blogot ír.
Többen kételkedtünk. Tamáska, az állítólagos unoka kicsit felháborodott ezen. Most pedig nézem, ugyan mit ír Ecet Ede bácsi (mert ez volt a neve), hát csak a negyven pontos narancssárga betűket találom, hogy ilyen oldal nincs.
Kérdésem: ha átverés akart lenni, ha meg akarta vezetni a blogolvasó társadalmat, oké, mindent lehet, ha valaki ügyesen csinálja, még sikerülhet is neki, de miért kellett pár nap után megfutamodni? Ha neki ez a jó hecc, lelke rajta, de akkor csinálja végig!
Van persze még egy verzió: hogy nem átverés volt. Hogy tényleg létezik Ecet Ede bácsi, tényleg rosszul lát és az 1928-at véletlenül elírta 1922-re, tényleg segített neki Tamáska, és Tamáska tényleg meg akarta kímélni nagyapját a kételkedőktől, ezért inkább törölte az egészet.
De ez az utóbbi verzió nem túl valószínű. Ha mégis, akkor ezer bocs', Ede bácsi!És máskor tessék a kudarcot bátrabban viselni! Ekkora élettapasztalattal ugyebár ...

Ismeretlen ismerősök

Ilyenek sokan vannak körülöttem, elsősorban útitársak. Még sose beszéltünk egymással, de némelyikről többet tudok, mint gondolná. Nevük is van, legtöbbjüknek én adtam.
Itt van mindjárt Nagyokos: kopaszodó, szemüveges-bajuszos férfi, két évvel ezelőtt még családostul utazott. Friss család voltak, látszott rajtuk, de tudtam is. Ugyanis amikor az asszonykát először láttam, épp a kelenföldi váróteremben ült egy padon, ordibált a mobilján a volt férjével, annak a két gyereknek az apjával, akik mellette kuksoltak, mint a riadt madárkák. A családi viszonyok azonnal kiderültek a szavaiból, az volt a helyzet, hogy valami oknál fogva nem tudtak megegyezni abban, mikor jöhet az apuka a gyerekekért és mikor nem. Amikor aztán bejött a vonat, arra már Nagyokossal együtt szálltak fel négyesben. Ő volt az új apuka. A kislány hisztijeit és faksznijait elég nehezen viselte, de a kisfiúval szót értett. Anyuka pedig egész úton tette-vette magát: nagy hangon próbálta a gyerekeket kordában tartani, az egész viselkedése elsősorban a pasasnak szólt. Reggelenként is együtt utaztak, a kisfiú már iskolás volt, a kislány talán még óvodás és ezek szerint mindkettőjüket a városba járatták iskolába-óvodába. De mind a négyükre jellemző volt, hogy nem törődtek senkivel. Úgy szálltak fel, úgy helyezkedtek el és úgy beszéltek, vitatkoztak, mozogtak egész úton, mintha egyedül lennének. Keresztülnéztek mindenkin, nem kérdezték meg, szabad-e a hely és leszálláskor nem köszöntek (ugyanis ez általában még így szokás).
Tavaly nyáron egy reggel egyedül jött a férfi. Gondoltam, vakáció van, a gyerekeket nyaraltatják valahol, vagy anyuci szabadságot vett ki és otthon van velük. De eltelt a nyár és a család többi tagja azóta se jelent meg, ennek már egy éve és a pasas azóta is egyedül utazik. Illetve egy másik férfival, aki kolléga vagy barát, de nagyon jól tud vele beszélgetni - pontosabban, ő fejtegeti az elméleteit a politikáról, közéleti eseményekről, az meg hallgatja. Ugyanúgy tudomást se vesz a körülötte ülőkről, nem kérdezi, szabad-e a hely és nem köszön.
Aztán itt van Önzőné és Fia. Hervadt, de azelőtt mutatós negyvenes nő a kamasz fiával. Minden délután együtt jönnek. Amióta ismerem őket, a fiú kb. fél méterrel lett magasabb, a mama pedig nyolc árnyalattal vörösebb. Senkivel se törődve ül le, a cuccát maga mellé teszi és hiába az az egyetlen ülőhely a kocsiban, kézigránáttal se lehet kirobbantani mellőle. Viszont mindig gondosan ügyel arra, hogy elég dekoratívan helyezkedjen el, minél előnyösebben mutasson az ülésen, ami a negyven éves, lepusztult kocsiban nagyon sokat számít.
Na és ott van Berci. A neve valódi, egy telefonbeszélgetés alkalmával hallottam, amint bemutatkozott. Berci beül a vonatba a Déliben, elhelyezkedik és azonnal előveszi a szendvicsét, ami az évszaknak megfelelően van házilag összeállítva, tehát télen például általában disznótoros és valami savanyúság két szelet kenyér közé applikálva. Isteni illatokat áraszt a kajája, már ezért se szeretem szegény Bercit, mivel én ilyesmit nem ehetek, ő viszont nagyon is megeszi ott a szemem láttára. Nincs igazság a földön.
Vannak még Nagydumásék. Hárman vannak, ötvenes férfiak, láthatóan különböző munkahelyről jönnek, de mindig együtt utaznak haza. Kiszúrják, hol van három hely és leülnek. Annak az egynek pedig, aki már ott ült a négyes fakkban, hát annak az Isten irgalmazzon ettől kezdve, mert biztos lehet benne, hogy egész úton hallgathatja a szövegelésüket. Még hogy a nőknek be nem áll a szájuk! Pedig hármuk közül az egyik szinte azonnal elalszik, mihelyt a vonat elindul. Ő jár a legjobban.
És még sokan mások ... a Négyesfogat, amely három fiatalemberből és egy igazán "szőke" leányból áll, a fiúknak be nem áll a szájuk, a csaj meg iszonyú hülyeségeket tud közbeszúrni, vagy a Nénik, akik mind nyugdíjasként dolgoznak a nagyvárosban és ugyanabba a faluba valósiak, aztán Sportlédi, huszonéves lány, aki a kerékpáros kocsiban szállítja Budaörsig a bicaját, jól eldumál a tatabányai volt iskolatársaival, majd pedig délután a bicajjal teker hazáig, no meg a Fázóska, egy harmincas nő, aki plusz húsz fokban is sapkát hord és csak oda ül le, ahol felhúzhatja az ablakot ..., és így tovább.
Mint egy panoptikum. Csak ezek mozognak és beszélnek.

Hát már soha nem látom meg, amint Lorelei és Luke egymáséi lesznek végre? Ez nem igazság, merthogy tényleg a régi epizódokat ismétlik a Gilmore girlsből. Azért a mai első részt megnéztem, mert annak idején nem láttam, akkoriban csak később fedeztem fel ezt a sorozatot. De nem merném letenni a nagy esküt, hogy mivel ismétlés, a többit nem fogom megnézni esténként. Nem mindet, de időnként biztosan ottragadok majd előtte, még akkor is, ha világosan látom, hogy a valóságban ilyen idealizáltan családias kisváros és ennyi jó ember még a nagy Ámerikában se igen létezik.  Nagyon tetszik nekem a Loreleit alakító színésznő, meg a kislány is, külön-külön is sokkal szebbek, mint Julia Roberts (szegény Julia, nem tudok kibékülni azzal, ha szépnek titulálják), valamint Luke is sokkal vonzóbb pasas, mint mondjuk, Richard Gere vagy Tom Cruise. Szerintem.

Jogász pedig nem lennék, az biztos. Mégpedig azért nem, mert nem tudnék ilyen gondolatmenetet produkálni: bűnösnek találta a bíróság azt a fickót, aki lefilmezte a miskolci gyilkosság elkövetőjét, amint a lövések után cigarettára gyújt, majd pedig végez magával. Ez állítólag 50 másodperc.
Az ítéletet azzal indokolták, hogy a pasas ahelyett, hogy tett volna valamit, filmezett, ezzel elmulasztotta a segítségnyújtást, amit legalábbis meg kellett volna próbálnia. Kinek is nyújthatott volna segítséget? Amikor a szerencsétlen lány már halott volt, az elkövető pedig leült a villanyoszlop tövébe és amint a rendőrautót meglátta, főbelőtte magát. Komolyan gondolhatja valaki, hogy az alatt a pár másodperc alatt módja lett volna segíteni? Kinek? Miben?
Azt már csak igen halkan mondom, hogy érdekes, ebben a (szerintem mondvacsinált) ügyben milyen villámgyors ítélet született, miközben jól tudjuk, milyen lassan őrölnek egyébként az igazságszolgáltatás malmai.

Még egy kis média:
GilmoreGirls-rajongók, figyelem! Szerdán folytatódik a sorozat a következő 65 résszel, minden hétköznap este 18.40-kor. Bár ez némi zavart fog kelteni az esti ténykedéseimben, de azért kétségkívül hurrá és éljen!

A mai Vízipókból a gyerekek megtudhatták, mitől csíp a csalán és hogyan lehet enyhíteni a csaláncsípést, milyen állat a hidra és hogy a kis csigák moszattal táplálkoznak. Nekem mindig azok a pici csigák tetszettek legjobban, ahogy a nagy szempilláikkal pislogtak, meg a trükkösen eltorzított hangjuk. De az egész sorozat tündéri aranyos és azon kívül, hogy mese, észrevétlenül ismeretterjesztő is.