Vannak ám még kérdéseim bőven, ha úgy istenigazából elengedem magam. Például minek kell tizennégy éves jobb sorsra érdemes gyerekeket felvételivel gyötörni? Miért kell őket kitenni ennek a stressznek, amit egy ilyen megmérettetés jelent? Már az is a szadizmus határát súrolja, hogy ennyi idős korban, amikor éppen csak kezd alakulni a személyiségük, tulajdonképpen el kell dönteniük, mi legyen belőlük, ha nagyok lesznek, mert eszerint kell beállniuk valamilyen irányba. És akkor még küzdeniük is kell, hogy az áhított középiskolába bejussanak. Ennyi évesen, meg még évekig, az ember gyereke nagyon sok mindet akar, rengeteg dolog érdekli és ez a normális. Ritka az a kamasz, aki nyolcadikos korára már pontosan tudja, mi az az egy, amire az életét fel akarja tenni (sőt van az úgy, hogy valaki még harmincévesen sem biztos benne). Ha belegondolok, én például legalább négy-ötféle pályáról gondoltam középiskolás éveim alatt egészen komolyan, hogy az lesz az utam. Akartam lenni divattervező, énektanár, fotós, grafikus, kirakatrendező - nem egymás után, folyton változtatva az elképzelésemet, hanem ezt mind így együtt, egy időben, csak választani nem tudtam közülük. És még tizennyolc éves koromban is nagy gondot okozott, amikor ki kellett tölteni a jelentkezési lapot és ehhez már dönteni kellett. El is hibáztam rendesen. Mármint az irányt.
Szóval, sajnálom a tegnap felvételizett nyolcadikos klapecokat.

Milyen érdekes is az ember: a belső látása nem mindig egyezik a valósággal, persze csoda is lenne, ha mindig egyezne. Mitől függ, hogy milyen kép alakul ki valahol itt belül arról, akitől vagy akiről olvasunk? Ma láttam egy képet egy anyukáról és kisfiáról. A kisfiúról már láttam fotókat, de a mamájáról most először, és eddig egészen másnak képzeltem. Elgondolkodtam, vajon mitől képzeltem másnak? Mi alakította ki azt az elképzelt látványt, ami eddig a személyéhez kapcsolódott bennem és aminek - most kiderült - semmi köze sem volt a valósághoz. Az írásai témája, tartalma, a megfogalmazás, vagy mi? Hogyan alakult ki a belső kép, mitől, és miért úgy? Egyáltalán: hogy jövünk mi ahhoz, hogy képeket alakítsunk ki olyanokról, akiket sose láttunk? Így működik valami gépezet az emberben, hogy ha nincs valamiről tapasztalati élménye, azt is képben próbálja megfogni, megfogalmazni, rögzíteni? Úgy látszik, így működünk.

Persze közben felrémlett bennem az a nap, amikor délben egykor még bent voltam a kórházban apunál, megbeszéltük, hogy este hétkor felhívom otthonról, addigra túl lesz a délutáni vizsgálatokon, fel is hívtam, nővér felvette (akkor még nem volt mobil, csak a kórterem előtt a folyosón egy közös telefon), csend, jövés-menés, zajok, örökkévalóságnak tűnő percek, majd az orvos udvarias, szenvtelen, olyan semmilyen hangja. És fel nem foghattam, amit mondott, mert nem lehetett felfogni. Ennek az idén már tíz éve lesz, de olyan élénken él az emlékeimben az az egész nap, mintha tegnap lett volna.
Fél évre rá anyu elesett, combnyaktörés, mentővel be a balesetire, órákig várakoztam vele a folyosón, mire végre betették egy kórterembe, este lett, mire elindultam hazafelé és a kórház előtt a villamosmegállóban az jutott eszembe, hogy na, apu már biztos nagyon izgul, hogy mi van, sietek haza, hogy beszámoljak mindenről. Percekbe telt, mire észbekaptam, hogy hülye vagy?! Nincs otthon senki, apu meg végképp nincs.

Belenéztem ebbe a blogba, minden nap megnézem, hogy van az édesapja, aki pár napja került kórházba. Tegnap meghalt. Nyugodjék békében.

Ilyen hideg lesz a hétvégén:

Most meg a Falkland-szigetekről nézegetnek engem itten, kérem szépen, lehetséges ez? Méghozzá nem is csak egyszer-egyszer, hanem sokszor. Szerintem valami keresőrobot lehet, mint ahogy azelőtt az a rengeteg Kínából befutó találat is, mert nem létezik, hogy valami kóbor magyar olvasgat onnan. Akkor már csak beszólt volna, nem?

Olvasom andalgót, visszamenőleg is, mert egy ideje valahogy elhanyagoltam, és itt ez a bejegyzés megfogott nagyon. Én is nagyon-nagyon szeretem a régi családi fényképeket nézegetni, olyan érzéseket hoz elő, amit semmi más tevékenység soha, fájdalmasan édes nyilallásokat. Meg aztán eszembe juttatta azt is, hogy ha belegondok, ma már szinte senki sem él a világon, aki a tizenkilencedik században született, legfeljebb néhány extra magas kort megért ember a Kaukázusban, vagy valahol másutt, akikről nem is tudunk. De az a többi nemtudomhánymilliárd, akik közé mi is tartozunk, hát azok már mind a huszadik században születtek! Az én nagyszüleim mind akkoriban születtek, amikor már megvolt a kiegyezés, aztán Pest, Buda és Óbuda Budapestté egyesült, megszületett Bartók és Kodály, meghalt Arany János, elindult az első villamos a Nyugati és a Király utca között, készült a millenniumi kiállítás a Ligetben, megépült a földalatti, meg még sok-sok más is történt. Ezek jelentették a XIX. század utolsó harmadát, ami nekünk már a XX. században is történelem volt, de most aztán már végképp. Amikor már nem is él senki, aki akkortájt született. Nemsokára mi is történelem leszünk, felebarátim, érzitek ennek a súlyát?

Ilyen volt a Kossuth Lajos utca 1892-ben, abban az évben, amikor anyai nagyapám született:

 

Már másodszor ment el az ablak előtt egy lovas szán, bizony! Két ló volt befogva a hagyományosan kialakított, egyszerűen és célszerűen felépített, nyersszínű fából készült alkalmatosság elé, a bakon (ha ugyan a szán ülését baknak nevezik?) két ember ült és suhantak a havon. Ki lát mostanában ilyet rajtam és annnán kívül (mert gondolom, náluk ez mindennapos jelenség)? Falu ez mégiscsak, hiába hívják városnak. De a lovas szánon kívül, sajnos, semmi falusias nincs benne, legalábbis a falu jó tulajdonságaiból nincs semmi. Már nem falu, még nem város, ez a legrosszabb műfaj. Ami a faluban jó volt, az már régen elveszett, várossá meg nem lesz attól, hogy megfelel egy-két íróasztal mellett ülő fafej kitalálta kritériumoknak.
Az emberek nem járnak össze, nem figyelnek a másik portájára, nem adnak kölcsön egy bögre grízt, ha a másiknak nincsen, nem tudják, hogy a szomszéd otthon van-e vagy sem és nem zörgetnek be a szomszéd nénihez, ha aznap még nem látták kijönni a házából. Érdekbarátságok, azok igen, azok működnek: az egyiknek van kocsija, a másiknak barkácstehetsége, az egyik olyan helyen dolgozik, ahonnan olcsóbban jut bizonyos áruhoz, a másiknak a felesége cukrász, az egyiknek komoly gépparkkal felszerelt műhelye van, a másiknak szeszfőző felszerelése - az ilyen párok hoci-nesze alapon persze nagyon jóban vannak. Én ezt nyújtom, te azt adod, így működnek ezek a "barátságok". Ha a másiktól várható valami viszonzás, akkor igen, akkor segítenek, de önzetlenül, csak azért, hogy a másiknak jobb legyen, azt már nem. Például, amikor ma reggelre leesett a hó, saját szememmel láttam, amint az egyik ilyen nagy "barát" gondosan megállt a telekhatárnál és nem tolta el a havat a puszipajtása háza előtt, pedig tudja, hogy amaz már hajnalban elment dolgozni, senki sincs náluk otthon, a hó meg csak esik. Egyébként pedig ingajáratban közlekednek egymáshoz, hol egy kis fuvarért, hol egy kis építőanyagért, hol azért, mert a nagyfiúnak számítógépezni van kedve, hol azért, mert valami "kétemberes" munka adódik.
Város pedig nem lesz egyhamar, amíg ennyien máshová járnak innen naponta dolgozni, amíg sok embernek nincs semmilyen munkája (vagy mert nem talál, vagy mert nem is akar találni), amíg ennyire nem látszik semmi, de semmi fejlődés sem az infrastruktúrában, sem az általános életkörülményekben, amíg a legtöbben nem érezzük magunkat biztonságban és a hatóságok viselkedése is bennünket igazol és egyáltalán: amíg nem lehet szeretni ezt a helyet. Sokan itt születtek, sőt a felmenőik is idevalósiak, mégis nagyon kevés az igazi lokálpatrióta, aki igazán szívügyének tekinti a település sorsát. Próbálkoznak mindenféle hagyományteremtéssel, szüreti felvonulás, tűzoltónap, miegyéb, dehát a most születő hagyományokat megette a fene, nem most kell azokat kreálni, hanem a régieket kellett volna eddig őrizni, nem igaz, hogy nem volt mit!

Reggel óta most ment el előttünk az első hókotrónak látszó tárgy. Ez is inkább csak sós homokot szórt a hátuljából kifele a havas úttestre, de nem kotort semmit. Ügyes! Nem is vártam mást.
Montrealban pedig még csak hajnali fél hat van és a pingvinek így jönnek-mennek az állatkertben:

Meteorológus nénik, bácsik, csak riogassatok nyugodtan, hogy így a 40 centis hó, meg a viharos szél, hófúvás, miegyéb - nem érdekel. Ha majd leesik, kimegyek és eltolom, lesöpröm, taposom, de itt akkor is virágok lesznek és tavasz lesz, akárki meglássa!

Nagyon úgy néz ki, visszaüt ránk ez a műfaj,a blog, amibe belevetettük magunkat (lásd Mikulás esetét). Rettentően meg kell gondolnunk, mit írunk le, mennyire adjuk ki magunkat, kiről hogyan nyilvánulunk meg. De ha örökösen kontroll alá vesszük és cenzúrázzuk a mondandónkat, lassan semmit se fog érni ez az egész. Mert elhatározhatom, hogy ezentúl kizárólag az időjárás szélsőségeiről, zenei vagy filmélményeimről írok, szidom a közlekedési vállalatokat, a telefontársaságot, a kereskedelmet, ezeken kívül pedig kizárólag webkamerás tapasztalataimról fogok áradozni, szóval tarthatom magam ahhoz, hogy önvédelemből csupa semleges témát választok, hogy semmibe se lehessen belekapaszkodni és ellenem fordítani - de akkor minek, könyörgöm, minek ez az egész? De legfőképpen: mi a francnak olvas blogot, aki vissza akar élni vele???