Politizálás szándéka nélkül mondom, hogy nagyon visszataszító volt számomra, amikor a mai gyűlésen Orbán Viktor háta mögött folyton Makrai Katit (született Schmittnét) voltam kénytelen nézni, amint látványosan helyesel, bólogat, mosolyog a főnök beszéde alatt, miközben többször is lelkesen odafordul férjéhez, mintegy provokálva, hogy az is helyeseljen már végre. Szegény Sch. Pál meg csak ült ott komor tekintettel és csak a nem tudom hányadik odafordulásra villantotta ki a fogait.
Miért kell ezt? Azzal, hogy odaült a pártvezér mögötti csapatban a legelső sorba, azzal már kimutatta, hogy feltehetően mindennel egyetért. Minek azt még továbbragozni? Nem is értem ezt a nőt, valahogy nem is illik bele a róla eddig alkotott képbe. Normális, tehetséges sportoló volt, értelmes, okos asszony három szép gyermekkel, mostanság már több gyönyörű unokával megáldott fiatalos, csinos nagymama, most meg itt van, ül a narancsszínű kosztümjében és hevesen bólogat, tapsol, teszi-veszi magát. Mindenki megbolondul, ha beáll valamelyik irányba? Azt hiszi, ezt várják tőle?

Azért az durva volt, amikor a Gilmore girls-ben Asher Fleming unokája jelent meg a kórházban! Ne már, hogy Michael Yorkot ennyire öregítsük, hogy húsz év körüli unokája lehessen, kikérem magamnak! Poénnak is rossz!
Utánanéztem, Michael York 1942-ben született, szóval azért tényleg nem annyira öreg. Ahhoz képest persze igen, amikor még D'Artagnant játszotta A négy muskétásban, dehát az 1974-ben volt.
A filmográfiáját böngészve viszont meglepve látom, hogy játszott a Váratlan utazásban is, erre egyáltalán nem emlékszem.
Ez meg egy jó kép róla, igaz, hogy steril stúdiókörülmények közt készült, profi felvétel, de azért akkor is aranyos:

A manapság mutogatott Combinó villamosokról jutott eszembe, hogy pénteken bejelentették, hogy ötven évesek az UV-típusú villamosok. Néztem, néztem a riportfilmet és hiányérzetem támadt: ugyanis azt elfelejtették mondani, hogy ilyenek ma is járnak Budapesten, például a 47-essel éppen aznap ugyanilyen kocsiban jöttem vissza Budafokról a Körtérig. Szóval, a retró fíling nem igazán aktuális. Majd ha már csak múzeumban látni UV-kocsikat, majd akkor lehet rajtuk nosztalgiázni.

Eddig tartott az április elseje. Bocsánatot kérek mindenkitől, aki aggódott és nem kapott egyértelmű emailt tőlem, csak pár vigyorgó szmájlit válasz helyett, de nem lőhettem le a poént éjfél előtt, beláthatjátok. Köszönöm, Füles, köszönöm, Naga mester, köszönöm, Laci!
Egyébként nem szoktam áprilisi tréfákat gyártani - a maximum az volt, amikor a suliban megfordítottuk a padokat, székeket és a tanárok a hátunkat nézték egész órán, vagy amikor fordítva vettük fel a köpenyünket, ezek ősrégi szakállas poénok - de ma valahogy ihletem támadt. Csak rossz volt az időzítés, nem jött jól ki, hogy szombatra esett ez a nap. A családok teszkógazdaságosoznak, ikeáznak, kirándulnak, játszóznak, főznek-sütnek, férjet-feleséget-gyereket babusgatnak, a bloggerek közül ketten is éppen elutaztak, szóval nem sokan vették észre a viccet.
Aztán este felfedeztem, hogy Mornix is úgy csinált, mintha kiszállt volna. Legalábbis remélem, tőle is csak áprilisi tréfa volt (viszont ha valaki siet, még talán megláthatja azt a frenetikus képet, amit feltett a blogjára!)

Haha, megoldódott a rejtély, miért nem ébresztett a mobilom már másodszor a héten: mert nem állítottam át nyári időre! Ki gondolta, hogy nem áll át magától, mikor minden rendes gép önállóan intézi ezt a dolgot? Ez meg nem, azt a hétfánfütyülő SonyEriccsonos rézangyalát neki!
Még jó, hogy véletlenül felébredtem, igaz, hogy hat óra helyett hat húszkor, de kis tanakodás után elhatároztam, hogy így is el fogom érni a vonatot, el is értem.
Nagy élmény bemenni a metropoliszba így, hogy ennyire ritkán kényszerül rá az ember lánya. Budafok felé haladván például tízméterenként Lendvai Ildikó hatalmas portréja vizslat bele a képembe, mondom, nagy élmény.
Ennél nagyobb élmény csak a vonaton ülés volt, az a kétszer negyven perc totálisan hazavágta az amúgy is gyári hibás négyes-ötös csigolyámat, most kúrálom őket és időnként csendben jajgatok. Mert ezek a legalább negyven éves kocsik (tudom, mert ugyanilyenekkel utazgattam a hatvanas évek végén Szegedre és vissza) valami olyan lehetetlen ülésekkel vannak ellátva, amiket kizárólag tökéletesen egészséges gerinc bír károsodás nélkül elviselni. A műbőr alatt puha, domborúra kialakított párna van, a háttámla pedig olyan formájú, hogy még véletlenül sem támaszt meg egyetlen pontot sem az ember gerincén, illetve ott támasztja, ahol egyáltalán nem kellene. Szóval, egy ilyen oda-vissza út után komoly fizioterápás kezelésre szorulnék, de az udvari csontkovácsomnak éppen kimenője van, sajnos. :-)
Nem is megyek be a metropoliszba egyhamar, csak ha muszáj.

Ez jópofa! A reykjaviki kamera előtt jégcsapok lógnak - a természet megszerkeszti a magáét Photoshop nélkül is.

Valamint követelem, hogy a szél mondjon le! The Sun for president, yeeeeah!!!

Holnap pedig mégse megyek sehova, nem én! Majd ha fagy ... akarom mondani, majd ha süt.

De mekkora eszem volt, mikor mégse mostam ablakot tegnap! Tiszta ramaty az egész, most megütne a guta. Undor egy idő van, alig bírtam magam kikanalazni reggel az ágyból. Pedig holnap menni kell, úgyhogy ne essen holnap, kéremszépen, mert nagyon összegyűltek rajtam/bennem a renoválni valók, muszáj elkezdeni. Szóval, holnap doki. Nem örülök.

Hallok ezt-azt

Például amikor az egyik párt kampányreklámját meghallom, mindig röhögnöm kell. Elkezdi: "a Fidesz (felsorol mindenféle jót, blablabla)....fékentartja az energiaárakat és minket" - itt tart egy másodpercnyi szünetet, de a lehető legrosszabbkor, mert ez ugyebár eddig egy értelmes mondat is lehetne - a hang azonban folytatja: "...gazdákat sem hagy cserben!" De én itt már nem tudok figyelni, mert csak az a gondolatmenet ragad meg a fejemben, hogy fékentartja az energiaárakat és minket.

Aztán ma volt egy korombeli nő a Vágó-műsorban. Nagyon drukkoltam neki, mert azt láttam benne, amit szeretném, ha bennem is látnának mások: hogy mindegy, hány éves, hogy nyugdíjas, hogy felnőtt gyereke van, ettől még nyugodtan beköszön a telefonba a fiának, hogy "szia, Lacikám", majd a jó válasz láttán jellegzetes kézmozdulattal azt mondja, "subidubi!" - hozzátéve, hogy így szokták otthon - és mindezt nem megjátszva, nem úgy, mint aki szánnivaló módon tinédzsernek akar látszani, hanem, hogy úgy mondjam, fiatalosan és természetesen. Pontosabban úgy, mint aki nem érzi a korát, mert belülről nem az az ötvenakárhány, netán hatvan év látszik kifelé, hanem az a gyerek, aki most már mindvégig megmarad ott belül. Szóval, mint aki nem annyinak érzi magát, mint amennyi. Ez a jó, biztosan ő is úgy van, mint én, hogy magam számára a legfurcsább kimondani, hány éves vagyok, mert ahogy kimondom, mindannyiszor képtelenségnek tűnik. És bizonyos dolgokat csak azért nem "vállalnék be", mert az én koromban (ez is milyen idétlenül hangzik) már nem szokás, miközben szívem szerint mondjuk, karaokéznék, vagy léggitároznék, vagy megénekeltetnék egy társaságot, meg egyéb bolondságra is képes volnék, ha mindezekre lehetőségem adódna.
Francba az éveket! Igenis mindenki annyi, amennyinek érzi magát - ez egy ősrégi közhely, de kivételesen igaz.

Viszont az Életképektől - mellyel a Barátok közt pletykafészek, száját befogni nem képes, rinyálós, intrikálós népsége ellensúlyozására kéthetenként lazítani szoktam -  szóval, az Életképektől is kezdek kiütéseket kapni. Mert vagy én vagyok retardált, vagy nem tudom, mi van, de már képtelen vagyok követni, hogy most János hol is alszik éjszakánként? Ha nem Évánál, akkor hol? Miután épp most szervezték meg az ottalvást a (többszörösen) lányos háznál. Arról már nem is beszélve, hogy ez a két kamaszlány olyan, mintha a mesékből léptek volna ki: zokszó nélkül, sőt boldogan elfogadják az anyjuk új barátját, együttlakási tervet dolgoznak ki, édelegnek, konspirálnak - mintha legalábbis tizenéveséknél családszétesés után ez csak ilyen egyszerűen menne. Erre mondaná a zapukám, hogy "na, ilyen is csak a moziban van."

Köszönöm Mornix és Andalgó, ez az, a Let me entertain you, ezt kerestem!