Ez az élet, valamit valamiért: a mouseover gombok áldozatul estek a fejléc szkriptnek. De ami késik, nem múlik, egyszer majd eljő az az idő is, amikor békésen megférnek egymás mellett. Mert ugye, mint tudjuk, a jó pap is holtig tanul ...

Tetszett,
    hogy a ma délelőtti misére a Margitszigeten olyan sokan mentek el. Pedig tél van, hideg van, kellemetlen, nyirkos szürkeség van, a szertartás a szabadban zajlott, még leülni sem lehetett, mégis nagy tömeg állta körül az ideiglenes oltárt.

Nem tetszett,
    hogy sokan a kolostorromok tetején mászkáltak, álltak és túlnyomó részt nem gyerekek, hanem felnőtt férfiak és nők. Én még gyerekeknek sem engedném, hogy felmásszanak oda, mert azok nem járdák, utak, amit régen is gyaloglásra használtak, hanem falak, lassan ezeréves épület maradványai. Csoda, hogy ennyi áll még belőlük. És akkor most normális, felelősen gondolkodó, jóérzésű emberek felmásznak rájuk és ott álldogálnak több, mint egy órát, nyilván azért, hogy jobban lássanak. És nem volt senki a szervezők, rendezők, biztonsági személyek közt, aki azt mondta volna mindjárt az elsőknek, akik felmentek oda, hogy "kedves hívek, szíveskedjenek lefáradni onnan és elhelyezkedni máshol, tiszteljék annyira a múltat, nemzetünk múltját, hogy nem taposnak Margit kolostorának falaira ..."
Ez épp olyan, mint amikor gördeszkás srácok (nem tudom, ma is így van-e még) a Hősök terén az ismeretlen katona emlékművére, azaz nemzeti hőseink jelképes emlékhelyére csattogtak fel-le, mert az olyan kézenfekvő és praktikus gyakorlóterület volt. Kegyeletsértés, közömbösség, de mindenképpen nagyfokú tiszteletlenség.

Sokadszor hallott szöveg:
"Negyvenéves koromra nincs feleségem, nem vagyok pilóta és még kutyám sincs?! Szánalmas egy alak leszek ..." - mondja a Bruce Willis alakította főhős nyolcéves énje A kölyök c. filmben. De már nem sokáig, mert holnap este lejátsszák a filmet az rtl-en és aztán vége az előzeteseknek.

A Dob+basszus ma este többek közt az 1980-as nagy slágerről, a Sohase mondd-ról szólt. A zeneszerző Döme Zsolt, a szövegíró Verebes, no meg a dallal annak idején a köztudatba berobbanó Hernádi Judit is felidézte az akkori körülményeket. Nagyon élveztem, mert pontosan úgy él bennem ez a dal, ahogy most itt beszéltek róla, valóban egyik percről a másikra ismertük meg és amint egyszer leforgatták a rádióban, azonnal a fülünkbe mászott, és attól kezdve nem volt nélküle könnyűzenei adás. Akkoriban hétfőnként otthon voltam és így a délutáni kívánságműsort mindig meghallgathattam: hónapokon keresztül minden áldott hétfőn rengetegen kérték ezt a számot.
Az akkori munkahelyemen meg azzal szórakoztattam a közeli bizalmas kollégákat, hogy időről időre elővettem a legmélyebb hangomat és Hernádit utánozva eldanásztam a dalt, ami attól volt igazán vicces, hogy már huszonöt évvel ezelőtt se voltam egy végzet-asszonya-alkat. Viszont mélyen búgni nagyon tudtam.
Verebes most bevallotta és részletesen elmesélte, hogy a szöveg mennyire tökéletesen kényszerszülte alkotás volt és körülbelül tizenhét perc alatt született annak idején. Ehhez képest az elmúlt negyedszázad alatt annyi, de annyi mondvacsinált, beleképzelt életérzést húztak rá, aminek semmi köze nem volt a valósághoz.
De ez már mindegy is, mert 1980-hoz hozzátartozott a Sohase mondd, éppen úgy, mint 1979-hez Amanda Lear, meg a Három nővér paródiája Márkussal, Haumann Péterrel és Körmendi Jánossal, akik amikor lassan, egymás után megfordultak a színpadon és kiderült, hogy a három női ruha kiket takar, olyan frenetikus, visítva nevetést csaltak ki a közönségből, amilyet ritkán hallani. Ez is 1980 volt - vagyis dehogy, 1979, igaz, hogy Szilveszter este történt, úgyhogy tulajdonképpen mindegy.

Meneküljünk a múltba kicsikét. Itt van egy kép, az évet nem tudom pontosan, talán 1961, de télen volt, az biztos. Akkor még nem volt szokás az iskolában farsangot emlegetni, de azért minden télen rendeztek valami zajos mulatságot, persze csak szolídan, hogy meg ne ártson. Ebben az évben talán hetedikesek voltunk, a Hófehérkét adatták elő velünk, zenés darab volt, ott szembesültem először azzal, hogy mennyire nehezen énekel az ember lánya nyilvánosság előtt. Már a próbákon is nehezemre esett természetes módon kieresztenem a hangomat, pedig nagyon szerettem énekelni, de ilyenkor valami egészen mesterkélt, visszaszorított hang jött elő, mintha nem is én lennék. Zsike néni, az énektanárnő sokat kínlódott velem, folyton leintett és próbált a lelkemre beszélni, mit hogyan csináljak, de nekem csak szorult vissza a hang a torkomba.
Aztán emlékszem, jelmezkölcsönzőből hozatták a ruháinkat, kifestettek bennünket, rettentően jól szórakoztunk. Sőt, mivel néhányan a hófehérkés stábból a másik, néptáncos műsorszámban is szerepeltünk, az átöltözés izgalmaiból is részesültünk (ott balra az a pöttyösszoknyás lány is így került véletlenül a képre, ő a néptáncosok közül való).
Arra már nem emlékszem, mit kerestek ott a balettruhások, talán tündérek lehettek, vagy valami ehhez hasonló hangulatfestő elemet alkottak.
Nem röhög, irgumburgum, hanem villámgyorsan kitalálja, melyik vagyok én! Na, vajon melyik?



(Akik itt láthatóak, azok közül ketten már nem élnek: az álló sorban balról a harmadik, aki alig látszik, ő sok éve autóbalesetben veszett oda a férjével együtt, és a jobb szélen álló fényes felsőrészes balettruhás is meghalt nemrég.)

Eddig ezt a blogot olvastam. Nem kellett volna, legalábbis nekem nem és éjszaka, lefekvés előtt főleg rossz ötlet volt.
Nem mintha elfuthatnék bármi elől, meg egyébként is amolyan szembenézős fajta vagyok, de azért ez sok volt most nekem.
Most pedig aludni, de azonnal.

Sablontatarozásból kifolyóag belenéztem az egy évvel ezelőtti, elmentett blogomba. Tanulságos volt. Nemcsak azért, mert a leírtakból visszarémlett, mi foglalkoztatott akkoriban leginkább, hanem például megtaláltam, mit is fogadtam meg tavaly január másodikán D-vel kapcsolatban (azért az is tragikus, hogy az év második napján, amikor még be sem mentünk, vasárnap volt, de én már vele kapcsolatban fogadkoztam). Tehát ez volt a nagy elhatározás:

"... rá fogok szólni D-re,
ha olyasmit fejteget nekem, ami engem nem érdekel,
ha saját ötperces pihenője alatt felolvas nekem a NőkLapjából, miközben látja, hogy én dolgozom,
ha már negyedórája olvassa fel hangosan a mongol szótár szócikkeit (ha fél perce, akkor is!),
ha elmeséli, kitől mit tudott meg, mióta nem találkoztunk,
ha beleszól a másokkal folytatott beszélgetésembe
és ha kommentárt fűz az én telefonbeszélgetésemhez, mihelyt leteszem a kagylót."
 
Hogy mit tartottam be ezekből? Jelentem, semmit. Egész évben ugyanúgy felolvasott nekem mindenből, ami őt érdekelte (mongol szótárból nem, mert azóta nem került a kezébe, de minden másból igen), kifejtett hosszasan mindent, hiába bújtam bele feltűnően a monitorba, továbbadott minden, számomra érdektelen hírt, az első mondatnál beleszólt minden beszélgetésbe, na és a telefon? - abból pedig az lett, hogy a mobilom már nélkülem is tudta az utat a lépcsőfordulóba, ahol saját beszélgetéseimet bonyolítottam egész évben. Ez lett a nagy elhatározásokból.
Mondjuk, az igaz, hogy egy forró nyári napon, amikor egyébként is majd szétrobbantam a feszültségtől, mert aznap mindenki hülyének nézett és ezért ütköztem, akivel csak lehetett, szóval azon a napon tényleg majdnem ráborítottam az asztalt - de hogy érzékeltessem, mennyire csak magamnak ártottam ezzel is, elmondom, hogy ő mindezt észre sem vette.
Mint ahogy egész évben nem vett észre semmit, egyáltalán fogalma sem volt, mennyire nem bírom elviselni. Végül már én éreztem rosszul magam attól, hogy életemben nem először valaki jobban kedvel engem, mint én őt. Több ilyen esetem is volt már, nem ennyire szélsőségesek, de a lényeg mindig az volt, hogy időnként akadt valaki a környezetemben, aki velem feltűnően szimpatizált és ezt folyamatosan ki is mutatta, míg nekem teljesen közömbös, vagy épp ellenszenves volt az illető. Kellemetlen tud ám lenni az ilyesmi, mert az ember nem akar képmutató lenni és szimpátiát hazudni, de megbántani sem akarja a másikat.
D. határozottan kedvelt engem, elszomorította, hogy elmegyek, és mivel úgy adódott, hogy nem tudtunk elköszönni egymástól (én aznap váratlanul itthonmaradtam, amikor ő utoljára bent volt az ünnepek előtt), az asztalomon hagyott egy kis búcsúajándékot egy nagyon kedves, elköszönő kártyával. Miközben el voltam képedve, kínosan is érintett, szinte lelkifurdalásom volt.
Azóta levelezünk, legalábbis hetenként váltunk emailt, beszámol mindenről, képeket küld a gyerekeit érintő eseményekről, leírja, mit főzött-sütott az ünnepekre, mi történt a családban. És ez így tulajdonképpen nagyon rendben is van. Mert most, hogy nem kell elviselnem az én fogalmaim szerinti modortalanságait, most már még érdekel is, mi van vele,  szívesen olvasom és szívesen válaszolgatok. Így remekül ki lehet bírni. Azért arra majd kíváncsi leszek, hogy fog kijönni az utódommal. Vannak sejtéseim (ismerve az utódomat), de majd meglátjuk.
Ennyit a fogadalmakról és ennyit D-ről.

Mondatok százhuszonötezredszer:

- Helló Zénó!
- Milyen Zénó?
- Zénó a hörcsögöm.
...
- Csókolom! Nagyon finom volt a kókuszgolyó.
...
- Csókolom, Zénó vagyok...

(miközben balfelől egy afroamerikai srác dícséri meg a kókuszgolyót, jobbfelől meg Zénóról derül ki, hogy kockás alsógatyát hord és nagyon udvariasan be is mutatkozik a kamerába, bár anyuka nem örül igazán egyiknek sem és nem is tudom, miért akar rohanvást a tizennyolchuszassal Gyöngyösre utazni egyszem lánygyermekéhez, aki láthatóan remekül érzi magát a kókuszgolyóssal, de érzésem szerint még inkább a kockásgatyás, nem valami izompacsirtának kinéző hörcsöggel ...)
Mindig vigyorognom kell, ha ezt játsszák és nagggyon, de nagggyon sokszor játsszák.

Majd írok ám rendesen, csak most egy kicsit leeresztettem. Akklimatizálódom. Bambulok. Meg minden.
De azért itt vagyok, csak szusszanok egy kicsit, aztán ha majd lesznek megint épkézláb gondolataim, akkor beindulok. Nemsokára.

*****
Ja, és ez a csillagos kék ég a bordó gombok alá, hát ez nem valami telitalálat, azt én is látom. Lehet, hogy sablonszerkesztéssel fogok edzeni? Még az is lehet.