Ha valakinek rokona, ismerőse éppen a Kékesen síel ...

... vagy valahol Ausztriában, lehet kukkolni:

Violyn kérdezte, mi lett H. Péterrel (Péter, Péter, ha tudná, micsoda téma lett a virtuális térben...). Azt ugyan már nem tudom pontosan, hogy mit végzett érettségi után - valami műszaki jellegű pályán mozgott - és a mi kapcsolatunk is megszakadt még érettségi előtt, de volt később egy érdekes esetünk.
Tízéves találkozóra gyülekeztünk a HÉV-végállomáson, mivel azt Kiskunlacházán tartottuk (valakinek az osztályból ott volt nyaralója és ő szervezte, nyár volt, meleg, helybéli kiskocsmában pacalpörköltes ebéd előre megrendelve, stb.). Jöttek a régiek erről-arról, egyre többen lettünk, nagy ovációval fogadtunk mindenkit, öröm, kacagás, nagy duma, ahogy kell, én is hol ide, hol oda fordultam beszélgetni ezzel-azzal. Néhány lány a férjével érkezett, tehát a társaságban idegen arcok is voltak.
Én ugyan láttam, hogy nekem félig háttal áll ott egy fickó, de senkire sem hasonlított, elkönyveltem, hogy biztosan ő is valakihez tartozik. Egyszercsak a fiú megfordult, rámnézett és  azt mondta: "Látom, nem ismersz meg ..." - és ahogy a hangját meghallottam, de még akkor is csak a hangjáról ugrott be: "... H., csak nem te vagy???"
Körülöttünk meg az osztály akkorát röhögött, hogy csak úgy visszhangzott a tér. Merthogy Péter változott meg köztünk tíz év alatt a legjobban, félig megkopaszodott, kicsit meg is emberesedett és ez annyira átalakította az egész külsejét, hogy eszembe sem jutott azonosítani régi ideálommal. Így állt elő az a szégyenletes helyzet. hogy a sok osztálytárs között egyetlen egyet nem ismertem meg és az éppen ő volt.
Pedig annak idején még ruhát is az ő öltözékéről mintázva varrtam a kabalababámra: sötét kordnadrág, világoskék ing és szilvakék tvisztpulóver - különösen ez utóbbi maradt meg bennem, volt neki egy szilvakék ék alakú kivágásos (ez volt a tvisztpulóver jellegzetessége) pulóvere, amiben különösen tetszett nekem. Egyébként pedig Péter olyan közepesen számított fenegyereknek az osztályban, nem volt túl jó tanuló és nem vetette meg az enyhébb kilengéseket sem. Az akkori időkre is jellemző, hogy mekkora botrány lett abból, amikor harmadikos korunkban egy hétfői napon elterjedt az osztályban (és sajnos, a tanárok közt is), hogy Pétert és még egy-két fiút az osztályból szombaton a Liget étterem söntésében látták sörözni. Sörözni! Tizennyolc éven alul! Emlékszem, még köztünk is úgy szállt szájról szájra a hír, hogy a megbotránkozásunk nagyobb volt, mint az elismerés. Nem azt gondoltuk magunkban, hogy ez igen! meg merték csinálni, micsoda jó fejek! Ellenkezőleg: szörnyűlködve hallgattuk az esetről terjedő pletykákat és kicsit el is távolodtunk lélekben ettől a néhány "huligán" alaktól. Aztán hamar feledésbe merült az egész - miután persze kaptak érte valami büntetést, figyelmeztetést, intőt, vagy hasonlót - és mi is megbocsátottuk nekik ezt a "züllést".
Hogy mi tetszett rajta? Szerintem akkoriban minden (pedig voltak az osztályban nála sokkal inkább jóképű fiúk is), de az tény, hogy például a barna gombszemű pasasokhoz később is vonzódtam. Ez van.

Véget ért a móka mára, zárul Bikfic móka-tára!

Pillanatnyilag 400 MBps-al száguldok a neten, hej! Nem kell perceket figyelni, ide-oda kapkodni, ihaj-csuhaj!

És itt vagyunk (majdnem) éretten: a lányok az egyforma - mert ugyanazt az egyet vettük fel egymás után - fehér blúzban, a fiúk pedig az egyetlen, egymásnak átadott csokinyakiban. Ha akkor tudtuk volna, ki hová jut!
Volt, aki már az esküvőjét tervezte (én meg a ruháját, a hátsó padban sutyorogva, rajzolgatva, vitatkozva órák hosszat), volt két fiú, aki nagy eltökéltséggel orvosnak készült (egyikük azonnal bejutott az egyetemre, a másik talán negyedszerre-ötödszörre), és persze többen is pedagógusnak éreztük elhivatva magunkat, sikerült is, közülük talán csak én ugrottam ki később, no meg T. Kati félig-meddig, aki hamarosan tankönyvkiadó lett a férjével együtt. Volt egy fiú, akivel sok év múlva mint hozzánk kiküldött vízvezetékszerelővel találkoztam újra. Volt, akivel együtt kerültünk Szegedre és két évig együtt is laktunk, először albérletben egy panellakás félszobájában, aztán a kollégiumban.
És lettek közülünk hárman, akik fiatalon végleg eltávoztak. P. B., akivel az ötéves találkozón még nagyokat nevettünk - akkor végzett Gödöllőn, friss diplomásként állást kapott, megnősült, boldogan tervezgette a jövőt, úgy érezte, előtte az élet - és pár hónap múlva váratlanul kiderült, leukémiás. Néhány hete volt még hátra. Sz. E., akivel az általánosban is osztálytársak voltunk, a férjével együtt halt meg egy autóbalesetben. V. Sz. pedig vagy tíz évig küszködött a rákkal, épp addig, amíg felnevelte a fiát, aztán elment.
Én pedig most itt ülök és róluk, rólunk írok. Ahhoz képest, hogy akkoriban azt hittem, meg sem érem a felnőttkort, mert hiszen sose tudtam elképzelni, mi lesz tíz-húsz év múlva velem, míg a többiek ábrándoztak és határozott elképzeléseket dédelgettek - szóval, ahhoz képest éppen próbálok hozzászokni a nyugdíjas léthez, szinte hihetetlen!
(Jut eszembe: H. Péter a felső sorban középen, a háromgyöngysoros Inci néni fölött pontosan. Csak a rend kedvéért.)

 

(rákattintva egész nagy lesz!)

Kedves olvasók, ünnepélyes pillanat ez: adsl-lel csatlakoztam ide, hurráááá!

Nálam okosabb fórumos muksók azt tanácsolták segélykérő kérdésemre, hogy logint és jelszót is váltani kell, úgyhogy nem úszom meg a tonhal* ügyfélszolgálatát holnap, váááááá!

Találgatók kedvéért pedig itt egy kis segítség:



Kiegészítő infó, hogy miért voltam csak három évig szerelmes H. Péterbe: mert akkor jött egy új matektanár, akibe aztán a fennmaradó időben nagyon, de persze szigorúan csak plátóilag... azt viszont olyannyira, hogy rendszeresen és önként ügyeleteket vállaltam azon az emeleten, ahol ő volt az ügyeletes tanár. Mindent a szemnek ...

*copyright by andalgó

Eddig küszködtem, hogy a vadonatúj adsl-emmel rácsatlakozzam az internetre, de nem, még mindig nem! Pedig mindent összeszereltem, világít az összes led, ahogy kell, aminek folyamatosan kell világítania, az úgy, aminek meg villognia kell, az villog rendesen, de a netre nem enged fel, nem és nem. Na nem baj, türelemből nagy vagyok, majd fog ez menni, ha addig élek is!
Pihenésképpen a régi kőkorszaki modemhez visszanyúltam és idetettem az érettségi tablónk csecsemős verzióját (mondhatni: béta-verzió), ami annyira amatőr, hogy az már fáj, úgy zajlott, hogy mindegyikünk bevitt magáról egy picikori képet, aztán páran összeálltak és fekete fotópapírra ráragasztgatták azokat, majd pedig lefényképezték az egészet. Hát ilyen lett.
(Az alsó sorban az a kis krapek, aki az arca előtt tartja a kezét, na, az H. Péter, akibe három évig szerelmes voltam. És nem tettek bennünket egymás mellé, pedig összeillettünk volna, ej.)
Ha ráklikkelsz, sokkal nagyobb lesz.


"Ilyenek voltunk, vadak és jók,
bűnösök közt is ártatlanok.
Ilyenek voltunk és marad egy jel,
amit itthagyunk, ha indulni kell."

Ti,
akik időnként meccsre jártok, szoktatok vinni fogkefét? És a meccs előtt, miután a büfében bekaptok ezt-azt, besorakoztok a többi párezer, ugyancsak fogkefés szurkolóval együtt a mosdóba és tolongva, egymás után fogat mostok?
Csak úgy kérdem ...

Ti,
akik emeletes társasházakban laktok, reggel úgy mentek le a postaládához az újságotokért, hogy a kezetekben szorongattok egy szigorúan száraz, fogkrém nélküli fogkefét, amivel folyamatosan csiszatoljátok a fogaitokat, miközben kiszeditek az újságot a helyéről?
Csak úgy kérdem ...

Kedves publikum, azon szerencsések kedvéért, akik sose látnak reklámot: ez a pószt ismét a reklámgyártók eszement ötleteiről szólt. Reklám-rinyablog, ez lett most itt.

Még mindig a tévé: elgondolkodtató, hogy mitől termett ennyi alkalmatlan ember a médiában, vagy aki úgy általában nem alkalmatlan, az meg sokszor nem neki való feladatot kap/vállal.
Például az alant említett Zelinka Ildikó az ő sugárzó mosolyával, vihogásával, szemvillogtatásával és a süket dumájával, még sportriporternek se jó, de egy ideje már a lottóhúzásoknál is műsorvezet. Őt szokta váltani ebben a szerencsejátékos show-ban Cserháti Ági, aki úgy beszél, mintha nem lenne képes becsukni a száját. Aztán az egyik híradós lány, aki a NagyKönyv-versenyeken is az egyik műsorvezető volt (és ott azzal hozott ki a sodromból, hogy oda nem illő helyeken állandóan hangosan felnevetett zavarában), ő például szerintem egyszerűen beszédhibás, a sziszegő hangokkal problémája van - ami magánügy lenne, ha nem mikrofonba beszélne milliók füle hallatára. No meg Nagy Tünde, aki amíg az MMM-et vezette, azt nagyon megfelelően csinálta, jól kérdezett a riportokban, jól mondta a felvezető szövegeket, értelmes volt, kellemes volt a külseje azokhoz a hétköznapi témákhoz, amelyeket az a műsor érintett. Jól vezette a Főtér neki rendelt adásait is. De most! Most a Krém című, már címében is borzasztóan elhibázott, alcímében meg végképp elfajzott (Édes mindenkinek - ez miféle alcím??? nyelvhelyességileg magyartalan, de értelme sincs) vasárnap esti betevőnknek egyik műsorvezetője, na, oda aztán végképp nem való. A szilveszteri első adásban úgy volt sminkelve, hogy kb. negyedóra múltán ismertem fel, ki is ez a nő, akkor is csak a hangja tűnt gyanúsan ismerősnek. A kikészítése azóta valamennyit enyhült, de a ráadott ruhák annyira nem neki valók, hogy láthatóan kínlódik bennük, tegnap például úgy ült le a kanapéra, mint aki karót nyelt, látszott, hogy még az irányt is betájolja, merre kell fordítania a térdeit és mere a törzsét. És persze ez a feszélyezettség az egész műsor alatt rajtaragadt, hiszen ki tudna felszabadultan beszélgetni, ha rosszul érzi magát a ruhájában.
Ja, és kilel a hideg, amikor az egyébként aranyoska Bényi Ildikó évek óta kivétel nélkül minden Önök kérték  végén azt mondja: "Köszönöm megtisztelő figyelmüket" - ha csak egyszer, egyetlenegyszer elhagyná ezt a semmitmondó frázist, ami éppen attól semmitmondó az ő szájából, mivel minden egyes alkalommal megismétli ugyanezt!
Média-rinyablog, ez lett most itt.