És itt vagyunk (majdnem) éretten: a lányok az egyforma - mert ugyanazt az egyet vettük fel egymás után - fehér blúzban, a fiúk pedig az egyetlen, egymásnak átadott csokinyakiban. Ha akkor tudtuk volna, ki hová jut!
Volt, aki már az esküvőjét tervezte (én meg a ruháját, a hátsó padban sutyorogva, rajzolgatva, vitatkozva órák hosszat), volt két fiú, aki nagy eltökéltséggel orvosnak készült (egyikük azonnal bejutott az egyetemre, a másik talán negyedszerre-ötödszörre), és persze többen is pedagógusnak éreztük elhivatva magunkat, sikerült is, közülük talán csak én ugrottam ki később, no meg T. Kati félig-meddig, aki hamarosan tankönyvkiadó lett a férjével együtt. Volt egy fiú, akivel sok év múlva mint hozzánk kiküldött vízvezetékszerelővel találkoztam újra. Volt, akivel együtt kerültünk Szegedre és két évig együtt is laktunk, először albérletben egy panellakás félszobájában, aztán a kollégiumban.
És lettek közülünk hárman, akik fiatalon végleg eltávoztak. P. B., akivel az ötéves találkozón még nagyokat nevettünk - akkor végzett Gödöllőn, friss diplomásként állást kapott, megnősült, boldogan tervezgette a jövőt, úgy érezte, előtte az élet - és pár hónap múlva váratlanul kiderült, leukémiás. Néhány hete volt még hátra. Sz. E., akivel az általánosban is osztálytársak voltunk, a férjével együtt halt meg egy autóbalesetben. V. Sz. pedig vagy tíz évig küszködött a rákkal, épp addig, amíg felnevelte a fiát, aztán elment.
Én pedig most itt ülök és róluk, rólunk írok. Ahhoz képest, hogy akkoriban azt hittem, meg sem érem a felnőttkort, mert hiszen sose tudtam elképzelni, mi lesz tíz-húsz év múlva velem, míg a többiek ábrándoztak és határozott elképzeléseket dédelgettek - szóval, ahhoz képest éppen próbálok hozzászokni a nyugdíjas léthez, szinte hihetetlen!
(Jut eszembe: H. Péter a felső sorban középen, a háromgyöngysoros Inci néni fölött pontosan. Csak a rend kedvéért.)

 

(rákattintva egész nagy lesz!)