Nem elég, hogy éjjel kettőig neteztem, blogoztam, már reggel hétkor talpon voltam. És láttam a Napkeltében egy szimpatikus házaspárt, lerítt róluk, hogy teljes köztük az egyetértés, a szeretet, sőt a szerelem. Biztos háttér, megértés, négy gyerek, egymásrafigyelés, mi szem-szájnak ingere. Okosak voltak, kedvesek voltak, öröm volt őket nézni. Milyen kár, hogy a férj naaaagyon magas posztot betöltő politikus.

Akinek csak lehet, megküldöm emailben a saját, különbejáratú csevegőszobánk címét, akit érdekel, próbálja ki! Bármilyen felhasználónevet beírhatsz, jelszó nem kell. Ezután csak ki kell várni, míg a Java beindul és megjelenik az írogatós ablak - modemmel lassan jön elő, de ha megvan, akkor már simán megy minden. Ez a csevegőszoba csak a miénk, nincsenek körülötte más szobák, nem lehet váltogatni, de hozzánk se jöhet senki hivatlanul. Kíváncsi vagyok, mennyire válik be, ez persze főleg attól függ, melyikünknek melyik időpont alkalmas, az eddigi tapasztalatom azt mutatja, hogy legtöbben késő este szoktunk egy időben a neten bóklászni.
Tehát szeretettel várunk, gyere, beszélgessünk!

Már túl vagyok a ma esti mélyponton, most már csak jobb lehet. Még mindig az a legjobb, ha nagyon-nagyon régi karácsonyokra gondolok, amikor még ott volt mindenki, aki számított egy kisgyerek életében. Emlékképek: kemény papírmasé díszek, ragasztós csillámporral beszórva, amitől érdes, rücskös lett a felületük, élénken emlékszem egy kis házikóra, sokáig őrizgettem. Színes papírfüzér, ezt magunk készítettük, tán az iskolában tanultuk, hogyan kell egyformára vágni a papírcsíkokat és egymásba fűzve összeragasztgatni. Kicsi csíptetős gyertyatartók, melyekben a gyertyát csak apám gyújthatta meg, nekem nem engedték, csillagszóró, amitől kicsit féltem, pislogtam, amikor elkezdett szikrázni, de azért nem tudtam nem odanézni.
Nekem otthon a Jézuska hozta a karácsonyfát és az ajándékokat. Szenteste délutánján Nagymama általában elvitt szánkózni, már ha nem voltam éppen beteg, mert ez esetben másképp kellett megoldani a Jézuska jövetelét. Ilyenkor nagymamám kitalálta, hogy bújjunk el a kamrában, azalatt biztos megjön a Jézuska. És úgy is lett: kis ideig kellett csak a kamrában rostokolnunk, egyszercsak csengettyűszó hallatszott, ezután bementünk a szobába és lám, már ott állt a karácsonyfa, alatta az ajándékok. Emlékszem, egyik évben anyám, máig se tudom, hogyan, elcsente tőlem a kedvenc babámat és egy babaklinikán (volt ilyen műhely valahol a Keleti környékén) az én saját, nem sokkal azelőtt levágott copfjaimból csináltatott neki hajat, apám pedig ugyanakkor gyönyörű, finoman megmunkált, lakkozott rácsos ágyat barkácsolt hozzá, leereszthető oldallappal, pontosan úgy működött, mint az én rácsos ágyam. Azon a karácsonyon ott állt a fa alatt a kis ágy, benne a hajasbabává előlépett babámmal, ez volt az egyik legnagyobb meglepetés, amire emlékszem.
Már nem tudom, meddig hittem, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat és mikor nőttem ki ebből, de nem emlékszem, hogy nagy megrázkódtatás lett volna. Attól kezdve már hozzá tartozott a karácsonyváráshoz a saját kis meglepetés-ajándékok készítése, rejtegetése, a szorongás, hogy a megajándékozott hogyan fogadja majd és mindez nagyobb izgalommal töltött el, mint a várható saját ajándékok gondolata. Ahogy teltek az évek, egyre több eltávozott családtagról kellett megemlékeznünk szentestén, ezeket a pillanatokat nem szerettem, kínos volt látnom a szüleim meghatódását és nem is nagyon értettem, miért kell elrontani a felhőtlen ünneplés örömét.
Aztán lassan felnőttem és ma már szinte csak megemlékezéssel telik a szenteste. Már majdnem teljesen egyedül vagyok. Sőt, tulajdonképpen teljesen egyedül.

Idvez légy, kis Jézuska, idvez légy, ó kisbaba, mért fekszel a jászolba', a hideg istállóba'? Hol a fényes palota, hol a kényes nyoszolya, hol a lépes mézecske, vajjal mázolt köcsöge?

Ó, ha Magyarországban, Bicske mezővárosban jöttél volna világra, akadnál jobb országra. Mert adnánk jó mézecskét, vajas, édes tejecskét, szükségedet megszánnánk, párnácskánkba takarnánk.                             ( Bicskei betlehemes)

Minden blogtársnak és betérő vendégnek boldog, békés Karácsonyt kívánok!

Szeretem a régi fényképeket. Ez itt most már sokadszor kerül a kezembe, de minden alkalommal újra megcsodálom. Saját története van, de ha figyelmesen, nemcsak a szemével, hanem a szívével is nézi valaki (mert ugye "jól csak a szívével lát az ember ..."), olyasmiket tudhat meg belőle a huszadik századról, ami nincs a történelemkönyvekben.
Ez tulajdonképpen egy képeslap, elküldték, megérkezett, aztán hányódott a családban, így került hozzám. Nagyapám küldte a legidősebb lányának, aki Zomborban tanított, a hátoldalon megírta, hogy mit örökít meg a fénykép: egy bizonyos Abonyi Nándor nevű falubeli fiú aznap "tette az első misét" mint ferences szerzetespap ott a falu templomában. Azt írja nagyapám, "papi lakodalom" volt, tehát nyilván megadták a módját az ünneplésnek, ettek-ittak, mint egy lagziban, aztán le is fényképezkedtek. Középen ül az ünnepelt új pap, mellette kétoldalt az idős szülők, mögötte a két fiatal nő a két testvére. A plébánoson kívül meghívták a szomszéd falu papját is, ott áll balszélen a legfelső sorban. És ott van nagyapám, kezében a tálcával, rajta három pohár bor (akkor éppen vendéglős volt), az előtte ülő sötétruhás asszony a nagymamám, a lábánál pedig az a beesett arcú, kopasz gyerek lett később az apám.
A kép 1924 júliusának utolsó vasárnapján készült, nagyapám alig három hét múlva, augusztus 20-dikán meghalt. A szeszfőző kazán felrobbant közvetlenül mellette és annyira megégett, hogy nem tudtak rajta segíteni. 50 éves volt. Apám 9 éves volt, a két húga 7 és 1 éves. Már csak az akkor hétéves Irén néném él, ma is ott lakik a szülői házban, az idén volt 87 éves.


(Ha rákattintasz, nagyobb kép jön elő)

A mai nappal megkezdtem évi rendes téli szünetemet, elvonultam a világ zajától, tehát január harmadikáig - akkor vetem bele magam ismét az élet sűrűjébe - bejegyzést csak pozitív, legfeljebb melankólikus hangvétellel engedélyezek magamnak. Számonkérhető vagyok, elszaladni nem tudok, harakiri meg nem a természetem.
Ma van az év leghosszabb éjszakája, eszerint holnaptól rövidülnek az éjszakák, amiből még sokáig nem fogunk semmit észrevenni, sajnos. Most viszont kutyahideg van odakint, ragyognak a csillagok ezerrel (és ezrével), a kéményekből tökegyenesen száll a füst felfelé (Noli biztosan el tudná magyarázni, ez mitől van, már ha olvasna engem), a kapukilincshez meg egy pillanat alatt odafagyott a kezem az előbb. Szóval, tél van.
Ezt meg Fülesnek küldöm:

Blogtársak, mit szóltok hozzá, ne nyissunk egy csevegőszobát valahol? Lehetne valami erre szakosodott szolgáltatónál is, de szívesen szerkesztek egyet valamelyik saját tárhelyemen is. Mert azt látom, hogy most ezekben a percekben is legalább négyen vagyunk jelen hol egyikünk, hol másikunk üzenődobozát nézegetve-írogatva. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem kellene ugrálni egyik blogról a másikra, hanem belépnénk abba az egy csevegőbe és aki éppen ott van, tudna egyidőben társalogni. Persze nem az üzenődobozok ellen beszélek, Isten ments, azok nagyon jók, használjuk továbbra is, ez csak amolyan kényelmi-kiegészítő megoldás lenne. Nem beszélve arról, hogy sok bloggernek nincs üzenődoboza és kommentlehetőség sincs az oldalán.
Kérem a véleményeket!