exbikfic

Nem elég, hogy éjjel kettőig neteztem, blogoztam, már reggel hétkor talpon voltam. És láttam a Napkeltében egy szimpatikus házaspárt, lerítt róluk, hogy teljes köztük az egyetértés, a szeretet, sőt a szerelem. Biztos háttér, megértés, négy gyerek, egymásrafigyelés, mi szem-szájnak ingere. Okosak voltak, kedvesek voltak, öröm volt őket nézni. Milyen kár, hogy a férj naaaagyon magas posztot betöltő politikus.

Akinek csak lehet, megküldöm emailben a saját, különbejáratú csevegőszobánk címét, akit érdekel, próbálja ki! Bármilyen felhasználónevet beírhatsz, jelszó nem kell. Ezután csak ki kell várni, míg a Java beindul és megjelenik az írogatós ablak - modemmel lassan jön elő, de ha megvan, akkor már simán megy minden. Ez a csevegőszoba csak a miénk, nincsenek körülötte más szobák, nem lehet váltogatni, de hozzánk se jöhet senki hivatlanul. Kíváncsi vagyok, mennyire válik be, ez persze főleg attól függ, melyikünknek melyik időpont alkalmas, az eddigi tapasztalatom azt mutatja, hogy legtöbben késő este szoktunk egy időben a neten bóklászni.
Tehát szeretettel várunk, gyere, beszélgessünk!



Tehát a webkamerákról: ez valami csodálatos területe az internetnek, valóban behozza a világot az ember elé. Ülök a gépnél  itt, Közép-Európában és látom, hogy a világ másik felén pöfékel a St. Helens vulkán, vagy figyelem, milyen forgalma van Strasbourgban az önkiszolgáló mosodának, vagy ránézhetek egy déli-sarki kutatóállomásra: ott áll-e az a teherautó, amit tegnap láttam. De ha akarom, megnézhetem, mekkora hó esett Szentpéterváron és hogyan gyalogolnak az emberek keresztül a Palota téren az Ermitázs felé ösvényeket taposva a hóban, hogyan süttetik a hasukat egy floridai szálloda vendégei, vagy mekkora a forgalom abban a bizonyos tokyói útkereszteződésben.
Legjobban azokat a kamerákat szeretem, amelyek relatíve mozgó képeket adnak, illetve, ahol megfelelő közelségben látszanak az emberek. Ilyen például New Yorkban a Times Square-en elhelyezett több kamera, ha minden jól működik, nagyon élvezetes képet lehet kapni a Broadway és a környező utcák életéről, ahová bármikor pillant be az ember, mindig van forgalom, sárga taxik rohangálnak, emberek sietnek vagy téblábolnak, hajnalra iszonyú sok szemét hever a járdán, de soha nem kihalt a környék. Amikor évekkel ezelőtt felfedeztem ezt az oldalt és az időeltolódás miatt ottani idő szerint olyan hajnali három körül néztem be oda, az volt az első gondolatom, hogy nahát, ott mernek járni ilyenkor az utcán? Én nem mernék olyankor végigmenni mondjuk, a Nagymező utcán, hogy valami színházi negyedet említsek.
Amikor az idén annyi hurrikán követte egymást Floridában, összegyűjtöttem a vihar várható útjába eső kamerák címeit és figyeltem az időjárást. Főleg a tenger hullámaiból és az ég színéből lehetett következtetni a szél erejére és eleinte semmi változás nem mutatkozott: az emberek jöttek-mentek a mólón, a parton, a nyugágyak ugyanott álltak, mint szoktak, aztán amikor láttam, hogy a szálloda belső udvarán a medence körül éppen szedik össze az asztalokat-székeket és napernyőket, akkor sejtettem, hogy már tudják, közelít feléjük az igazi nagy vihar.
Van Kanadában egy város a Prince Edward szigeten, Charlottetown, arrafelé játszódik és valahol ott is forgatták a Váratlan utazás c. filmsorozatot, ami ugyan olyan ifjúsági sorozat-féle, de én nagyon kedveltem. Ezért szeretem a charlottetowni kamerát is.
Vagy például Jeruzsálemben a Siratófal: akármikor néz be oda az ember, de különösen pénteken éjszaka, mindig sokan vannak, nyüzsögnek a fekete fejfedős, hosszú kabátos férfiak, kordonnal vannak elkülönítve (vagy védve?) a kíváncsiskodó turistáktól és az egésznek valami különös hangulata van.
Nem tudom megmondani, honnan ered, de régóta él bennem a vágy, eljutni egyszer Izlandra. Az lehet aztán a különös világ: hideg, hosszú sötétség, jég, de működő vulkánok, gejzírek -  a fagy és a forróság együtt, nagyon izgalmas lehet. Bár ahogy magamat ismerem, kicsit zavarna a tudat, hogy az óceán közepén egy szigeten vagyok (már az olasz csizma orrán is úgy éreztem magam, mintha a világ végéről lógatnám a semmibe a lábam, úgy látszik, nekem minimum egy kontinens kell a biztonságérzethez), de azért szívesen megnézném közelebbről. Ezért gyűjtöttem be néhány izlandi kamera címét is, velük csak az a baj, hogy nem mozog a kép és nagyon ritkán frissül, de azért néhány perc álmodozásra megfelelnek.
Szoktam közelebbre is nézelődni, például nagyon vicces az érdi Soós-pékség üzletében figyelni a forgalmat (sokféle fagyit is árulnak, meg mindenféle gyönyörűséges szép péksüteményt, nyam-nyam...), vagy éjszaka látni, hogy a boltból nyíló műhelyben világítanak, mozognak, dolgoznak, nyilván akkor sülnek a finomságok. Egyszer kifogtam, amikor éjjel rendezték át az üzletet, új berendezést hoztak és szerelték össze a pultokat, polcokat, hűtőpultot.
Léteznek kamerák, amelyeken keresztül irányítani lehet az illető hely fényeit, mondjuk a karácsonyfa különböző színű füzéreit, vagy a fa tetejére szerelt angyal fényét kikapcsolni-bekapcsolni, van például egy hollandiai irodahelyiségben felszerelt interaktív kamera, de tudok egy amerikai családról is (valószínűleg lengyel származásúak, mert mint írják, hagyományos lengyel kajákat esznek), akiknek a lakásában irányíthatja az ember a különböző lámpákat. Most szentestén is például ott ültek az étkezőasztalnál, a feldíszített fa alja tele volt ajándékdobozokkal, én meg, ha akartam volna, le-fölkapcsolgathattam volna az ablak feletti lámpasort, a konyha világítását, meg ördög tudja, mit még. Nem kapcsolgattam, hagytam őket nyugodtan vacsorázni.

Egy kis karácsonyos-webkamerafüggős:

"1818-ban vándorszínészek egy csoportja az osztrák Alpok kis városaiban és falvaiban előadásokat tartott. Egy este a színészek Salzburg közelébe, Obendorf faluba érkeztek, hogy a karácsonyi történet évenkénti előadását megtartsák. A terv szerint az előadást a St. Nicholas templomban szerették volna megtartani. Kiderült azonban, hogy az egerek megrágták az orgona fújtatóját, amit az előadás idejére már nem tudtak megjavítani. Ezért az előadást egy magán lakásban mutatták be, amin Josef Mohr, helyettes lelkész is részt vett. Mohr-ra a történet előadásának egyszerűsége és a színészek őszintesége olyan nagy hatást gyakorolt, hogy a karácsonyi történet igazi jelentőségén elkezdett elmélkedni.
      Az előadás után Mohr a frissen esett hóban, egy kis hegyi ösvényen hazafelé ballagott. Letekintve az alatta elterülő kis falura Mohr-ra mély hatást gyakorolt a téli éjszaka ragyogó szépsége és magasztos csendje. Ahogy a gondolatai az első Karácsonyra visszatértek, amikor az angyalok azon a szent éjen a félelemtől remegő pásztorokkal az örömhírt közölték, Mohr elméjében egy vers kezdett formálódni, ami így kezdődne: "Csendes éj, szentséges éj."
      Hazaérkezve a lelkész a költeményt gyorsan leírta. Nagyon örült volna, ha a költeményt a közelgő karácsonyi istentiszteleten elénekelhették volna, viszont az nem volt megzenésítve. Másnap Mohr a költeménnyel átsietett Franz Gruberhez, jó barátjához, aki egyben a templom orgonistája volt. A hír szerint Gruber Mohr költeményét még aznap megzenésítette.
      A kis templomban Karácsony napján az összegyűlt híveknek Mohr és Gruber elénekelték az új éneküket. Mivel addigra az orgonát még nem javították meg, Gruber az éneket gitáron kisérte.
      Néhány héttel később az orgonajavító megérkezett a templomba. Amikor a munkáját befejezte, Gruber leült az orgonát kipróbálni. Az első ének, amit az orgonán lejátszott a karácsonyi szerzeménye volt. Mivel az orgonajavítóra a szöveg és a dallam mély hatást gyakorolt, a zeneművet haza vitte alpesi falujába, ahol a tehetséges Strasser nővérek az éneket megtanulták és a környéken elterjesztették. A "Csendes éj" kezdetű ének hamarosan Europa kedvenc karácsonyi énekévé vált."

Ennyi a Stille Nacht, heilige Nacht kezdetű ének rövid története. Oberndorfban a kápolnánál minden évben december 24-dikén délután öt órakor megemlékezést tartanak ünnepi beszéddel, zenekarral, kórussal, Stille Nacht-tal és egyéb szép muzsikával. Szóval, tegnap délután 5-kor ezt a közvetítést néztem az oberndorfi webkamera segítségével. Nektek pedig loptam róla egy képet:

stille.jpg

fuzer2.gif
Már túl vagyok a ma esti mélyponton, most már csak jobb lehet. Még mindig az a legjobb, ha nagyon-nagyon régi karácsonyokra gondolok, amikor még ott volt mindenki, aki számított egy kisgyerek életében. Emlékképek: kemény papírmasé díszek, ragasztós csillámporral beszórva, amitől érdes, rücskös lett a felületük, élénken emlékszem egy kis házikóra, sokáig őrizgettem. Színes papírfüzér, ezt magunk készítettük, tán az iskolában tanultuk, hogyan kell egyformára vágni a papírcsíkokat és egymásba fűzve összeragasztgatni. Kicsi csíptetős gyertyatartók, melyekben a gyertyát csak apám gyújthatta meg, nekem nem engedték, csillagszóró, amitől kicsit féltem, pislogtam, amikor elkezdett szikrázni, de azért nem tudtam nem odanézni.
Nekem otthon a Jézuska hozta a karácsonyfát és az ajándékokat. Szenteste délutánján Nagymama általában elvitt szánkózni, már ha nem voltam éppen beteg, mert ez esetben másképp kellett megoldani a Jézuska jövetelét. Ilyenkor nagymamám kitalálta, hogy bújjunk el a kamrában, azalatt biztos megjön a Jézuska. És úgy is lett: kis ideig kellett csak a kamrában rostokolnunk, egyszercsak csengettyűszó hallatszott, ezután bementünk a szobába és lám, már ott állt a karácsonyfa, alatta az ajándékok. Emlékszem, egyik évben anyám, máig se tudom, hogyan, elcsente tőlem a kedvenc babámat és egy babaklinikán (volt ilyen műhely valahol a Keleti környékén) az én saját, nem sokkal azelőtt levágott copfjaimból csináltatott neki hajat, apám pedig ugyanakkor gyönyörű, finoman megmunkált, lakkozott rácsos ágyat barkácsolt hozzá, leereszthető oldallappal, pontosan úgy működött, mint az én rácsos ágyam. Azon a karácsonyon ott állt a fa alatt a kis ágy, benne a hajasbabává előlépett babámmal, ez volt az egyik legnagyobb meglepetés, amire emlékszem.
Már nem tudom, meddig hittem, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat és mikor nőttem ki ebből, de nem emlékszem, hogy nagy megrázkódtatás lett volna. Attól kezdve már hozzá tartozott a karácsonyváráshoz a saját kis meglepetés-ajándékok készítése, rejtegetése, a szorongás, hogy a megajándékozott hogyan fogadja majd és mindez nagyobb izgalommal töltött el, mint a várható saját ajándékok gondolata. Ahogy teltek az évek, egyre több eltávozott családtagról kellett megemlékeznünk szentestén, ezeket a pillanatokat nem szerettem, kínos volt látnom a szüleim meghatódását és nem is nagyon értettem, miért kell elrontani a felhőtlen ünneplés örömét.
Aztán lassan felnőttem és ma már szinte csak megemlékezéssel telik a szenteste. Már majdnem teljesen egyedül vagyok. Sőt, tulajdonképpen teljesen egyedül.

sigma-candles.jpgMindazokért, akiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.

Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,
Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,
Aki barát, de lehet még ellened is,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.



Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,
Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,
És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.

Mindazokért, akik nem vették még észre,
Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre,
És mindazokért, akik nem hiszik el,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.

 

    betlehem08.jpg
Idvez légy, kis Jézuska,
idvez légy, ó kisbaba,
mért fekszel a jászolba',
a hideg istállóba'?

Hol a fényes palota,
hol a kényes nyoszolya,
hol a lépes mézecske,
vajjal mázolt köcsöge?



Ó, ha Magyarországban,

Bicske mezővárosban
jöttél volna világra,
akadnál jobb országra.

Mert adnánk jó mézecskét,
vajas, édes tejecskét,
szükségedet megszánnánk,
párnácskánkba takarnánk.
       
                    (
Bicskei betlehemes)

 

Minden blogtársnak és betérő vendégnek boldog, békés Karácsonyt kívánok!

Szeretem a régi fényképeket. Ez itt most már sokadszor kerül a kezembe, de minden alkalommal újra megcsodálom. Saját története van, de ha figyelmesen, nemcsak a szemével, hanem a szívével is nézi valaki (mert ugye "jól csak a szívével lát az ember ..."), olyasmiket tudhat meg belőle a huszadik századról, ami nincs a történelemkönyvekben.
Ez tulajdonképpen egy képeslap, elküldték, megérkezett, aztán hányódott a családban, így került hozzám. Nagyapám küldte a legidősebb lányának, aki Zomborban tanított, a hátoldalon megírta, hogy mit örökít meg a fénykép: egy bizonyos Abonyi Nándor nevű falubeli fiú aznap "tette az első misét" mint ferences szerzetespap ott a falu templomában. Azt írja nagyapám, "papi lakodalom" volt, tehát nyilván megadták a módját az ünneplésnek, ettek-ittak, mint egy lagziban, aztán le is fényképezkedtek. Középen ül az ünnepelt új pap, mellette kétoldalt az idős szülők, mögötte a két fiatal nő a két testvére. A plébánoson kívül meghívták a szomszéd falu papját is, ott áll balszélen a legfelső sorban. És ott van nagyapám, kezében a tálcával, rajta három pohár bor (akkor éppen vendéglős volt), az előtte ülő sötétruhás asszony a nagymamám, a lábánál pedig az a beesett arcú, kopasz gyerek lett később az apám.
A kép 1924 júliusának utolsó vasárnapján készült, nagyapám alig három hét múlva, augusztus 20-dikán meghalt. A szeszfőző kazán felrobbant közvetlenül mellette és annyira megégett, hogy nem tudtak rajta segíteni. 50 éves volt. Apám 9 éves volt, a két húga 7 és 1 éves. Már csak az akkor hétéves Irén néném él, ma is ott lakik a szülői házban, az idén volt 87 éves.

agnes33.jpg
(Ha rákattintasz, nagyobb kép jön elő)

A mai nappal megkezdtem évi rendes téli szünetemet, elvonultam a világ zajától, tehát január harmadikáig - akkor vetem bele magam ismét az élet sűrűjébe - bejegyzést csak pozitív, legfeljebb melankólikus hangvétellel engedélyezek magamnak. Számonkérhető vagyok, elszaladni nem tudok, harakiri meg nem a természetem.
Ma van az év leghosszabb éjszakája, eszerint holnaptól rövidülnek az éjszakák, amiből még sokáig nem fogunk semmit észrevenni, sajnos. Most viszont kutyahideg van odakint, ragyognak a csillagok ezerrel (és ezrével), a kéményekből tökegyenesen száll a füst felfelé (Noli biztosan el tudná magyarázni, ez mitől van, már ha olvasna engem), a kapukilincshez meg egy pillanat alatt odafagyott a kezem az előbb. Szóval, tél van.
Ezt meg Fülesnek küldöm:
fules.gif

Blogtársak, mit szóltok hozzá, ne nyissunk egy csevegőszobát valahol? Lehetne valami erre szakosodott szolgáltatónál is, de szívesen szerkesztek egyet valamelyik saját tárhelyemen is. Mert azt látom, hogy most ezekben a percekben is legalább négyen vagyunk jelen hol egyikünk, hol másikunk üzenődobozát nézegetve-írogatva. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem kellene ugrálni egyik blogról a másikra, hanem belépnénk abba az egy csevegőbe és aki éppen ott van, tudna egyidőben társalogni. Persze nem az üzenődobozok ellen beszélek, Isten ments, azok nagyon jók, használjuk továbbra is, ez csak amolyan kényelmi-kiegészítő megoldás lenne. Nem beszélve arról, hogy sok bloggernek nincs üzenődoboza és kommentlehetőség sincs az oldalán.
Kérem a véleményeket!

süti beállítások módosítása