Térjünk vissza kicsit erre a publikus-nem publikus kérdésre! Tehát azt gondolom, hogy ha valaki úgy dönt, elege van belőle, hogy boldog-boldogtalan megtalálja a blogját és esetleg rossz szándékkal közeledik, megteheti, hogy kikattintja a kis pipát a "publikus blog" menüpont előtt. Csakhogy ettől még nem válik láthatatlanná, vagyis aki eddig akár csak egyszer is rátalált, simán odatalál akárhányszor, ha mondjuk betette a címét a könyvjelzői közé, vagy lekörmölte egy kockás füzetbe. Láthatatlanná úgy válhat, ha törli az egészet. Ehhez nemigen van szíve az embernek, legalábbis nagy lelkierő kell hozzá, hogy amit hónapokig fogalmazgatott, pofozgatott, dédelgetett, csak úgy egy harakirivel semmivé tegye. De amíg a blog létezik, mailcím van rajta, addig semmi ellen sem vagyunk védve, akár publikus, akár nem.

Nekem, attól a néhány negatív élménytől eltekintve, csupa kellemes hullámot közvetít a publikus blog. A bizalomnak sok megnyilvánulásával találom magam szemben, most például kiderült, ki olvasgat a Műegyetemről engem, felfedte kilétét az illető, amit innen is köszönök neki. Nem blogíró, hanem külső szemlélő, tehát valószínűleg sose derült volna ki  a személye, nem tudtam volna beazonosítani, ő mégis névvel ellátott privát levélben jelentkezett csak azért, hogy nekem egy rejtéllyel kevesebb legyen. Nagyon jólesett ez az őszinteség.