Egyáltalán nem nyugtat meg, hogy amikor délután hazaérek, a vasút túloldalán velünk szemben álló ház előtt minden nap ott ücsorög egy eléggé kigyúrt, messziről is láthatóan fiatal pasas és bámul. Amit lát: hazaérek, kizárom a kaput, megnézem a postaládát, majd ugyancsak kulccsal kinyitom a két ajtót. Nem tudom, arrafelé mennyire terjednek rólunk az információk, de számára úgy tűnhet, hogy ezek szerint napközben üres a ház. Nem örülök ennek, sőt! Annál is inkább, mivel számtalanszor tanúja voltam, amint nem túl bizalomgerjesztő fazonok dudáltak vagy kiabáltak át nekik a mi utcánkon elhaladtukban, úgyhogy még ha ő maga feddhetetlen is, a társadalmi kapcsolatai nem sok jót ígérnek.
Nem vagyok rasszista, egyetlen másfajta embercsoporttal sincsen semmi bajom csak úgy, alapból. Viszont bizonyos embercsoport egyedeiről sok-sok tapasztalatom van, mert itt élek mellettük, közöttük és ezek a tapasztalatok kevés kivételtől eltekintve igencsak negatívak. Kezdve a fényes nappal elkövetett betörésektől és bezárva azzal, hogy élemedett korú asszonyok nem mernek rászólni szemtelenül visszapofázó kisiskolásokra, mert egyiknek rosszabb hírű bűnöző az apja, mint a másiknak.
Úgyhogy nem örülök, hogy egy  ismeretlen, életerős fiatalember látótávolságból figyeli a napi tevékenységemet, életrendemet, körülményeimet  és ki tudja, milyen ötleteket merít a megfigyeléseiből. Nem örülök.