Mindenféle történések többször is eszembe juttatták a felelősség fogalmát. Mi a felelősség? Amikor úgy cselekszünk, hogy közben tudjuk, mi lesz a tettünk következménye magunkra és másokra, számolunk vele, mérlegelünk és döntünk. De nemcsak a tettnek, a megszólalásnak is lehetnek következményei, a szavaink is felelősséget hordoznak.
A kisgyermek értelme, lelke, tudata érintetlen, hófehér, tiszta lap, tabula rasa, ahogy a rómaiak mondták. Erre a tiszta lapra kerül minden, ami percről percre éri a gyermeket, ebbe a tabula rasa-ba vésődik, ég bele minden hatás, minden tapasztalat, minden hallott szó. Ennél nagyobb felelőssége nemigen van az embernek, mint amikor kisgyerekhez szól.
Amikor évekkel ezelőtt hittant tanítottam kicsiknek, akkor ért egy olyan pillanat, aminél egyszerűbben nem is lehetne illusztrálni a gyermekkel szemben kötelező felelősségérzet fogalmát. Volt a csoportban egy elsős kislány, Hanna, Erdélyből épphogy áttelepült család legnagyobb gyermeke, két pici testvére volt otthon és érezhetően szeretetteljes légkörben növekedtek a gyerekek. Egyik órán ismételni próbáltuk, amit előző héten igyekeztem a kis fejükbe beletöltögetni, és többek közt feltettem azt az ismétlő kérdést, hogy hát vajon miért is vetünk keresztet templom előtt? Hannától, aki a padból majdnem kiesve kalimpált a kezecskéjével, Hannától, aki mint afféle hatéves, még el-eltévesztette a tegezés-magázás törvényeit, Hannától egészen más választ kaptam, mint ami a "nagykönyvben" meg volt írva. Hanna ugyanis ezt mondta: "Azért, mert a múltkor azt mondtad, hogy ne nézzünk se jobbra, se balra, hogy ki látja, hanem vessünk bátran keresztet!"
A dologban az volt a fantasztikus, hogy én a "múltkor" tényleg szó szerint ezt mondtam. Ő meg megjegyezte. Ekkor döbbentem rá igazán a saját felelősségemre, arra, hogy minden, gyerekek előtt kimondott szavamnak súlya van.
Felelősség ...