Délelőtt bent jártam a faluban - mert falu ez, hiába hívják városnak - és hazafelé jövet bementem a temetőbe, hogy megnézzem közelebbről a kápolnát. Még sose jártam a temetőben, pedig ott van közvetlen az állomás mellett, az is igaz, hogy a faluban is ritkán fordulok elő, csak ha nagyon muszáj. Előfordul, hogy fél évig be sem megyek. Ezentúl nyilván nem tudom majd megúszni, mert ha folyamatosan itthon leszek, mindent itt helyben kell beszereznem és elintéznem.
Ideje hát hozzászoknom, hogy itt lakom - remélem ugyan, hogy nem örökre - gondoltam, lassan megismerkedem a részletekkel és a mai napra a temetőkápolna jutott.
Nem is hittem volna, hogy olyan régi épület ez, mint ahogy kiderült. Kicsi fehér templomforma, az elülső falán az ajtótól jobbra és balra eső területen két hosszú márványlap van, sűrűn televésve a település első világháborús halottainak neveivel. Fent a homlokzat közepén egy táblán az 1914 és 1918-as évszám látható.
De ugyancsak középen, mindjárt az ajtó felett egy másik, régebbi márványtábla is van a következő felirattal:

Ezernyolcszáznegyvennégy! Vajon mi lett négy-öt év múlva, a szabadságharc idején ezzel a lovaskapitánnyal? Megmaradt vagy elesett? Épségben hazatért a feleségéhez és a családjához, vagy Ratkovszky Rozália megözvegyült? Vagy talán Kalmár János már 1844-ben sem volt elég fiatal a katonáskodáshoz, hanem kiszolgált obsitosként építtette a kápolnát? És a szabadságharc csatáit is csak mint nyugalomba vonult hadfi a hírekből követte figyelemmel?
De akárhogy is, ebben a Pest-Budához közeli mezővárosban mindkettőjük neve fennmaradt a temető közepén álló egyszerű kis templomocska ajtaja felett a márványtáblán. Nem éltek hiába, nyugodjanak békében.