Rájöttem, miért zúdítja rám D. a felolvasásait az internetről, újságból, könyvekből. Mert nincs kivel megosztania azt az élményt, amit egy számára érdekes weboldal, könyv vagy újságcikk jelent, ugyanakkor pedig igényli, hogy megoszthassa valakivel. Kínos. Mivelhogy nekem meg épp ezzel ellenkező a természetem, szeretek minden hatást, betűt, képet, benyomást a saját szűrőmön keresztül befogadni. Ezt pedig csak úgy lehet, ha én magam nézem, olvasom, hallgatom azt, ami elém kerül, nem pedig a más elbeszéléséből, felolvasásából, leírásából engedem magamhoz. Tényleg kínos.
D. mellé olyan szobatárs kellene, aki szereti, ha felolvasnak neki. Esetleg ő is előszeretettel olvas fel másoknak. Akkor kánonban, egymást túllicitálva részesíthetnék egymást ebben az örömben. Micsoda hangzavar lenne!
Álom, álom, édes álom ... Addig viszont maradok és szenvedek, jajjj ... Egy picinyke lakatlan sziget, persze laptoppal és internet-hozzáféréssel, az vóna csudijó!

Épp erről beszéltem a múltkor, csak akkor a huszonévesek sajátosságának tituláltam ezt a gondolkodást, most viszont a Détár-Rékasi "álompárról" (miért álompár, mert eddig nem voltak botrányaik, csak éldegéltek normálisan?) olvasva jutott eszembe. Így nyilatkozott egy műsorban Détár Enikő:

".. elmondta, hogy szereti a férjét, úgy gondolja, hogy nagyszerû ember és apa, de elmúlt benne a szerelmes, odaadó rajongás Rékasi iránt, ezért döntött úgy, hogy inkább a saját útját járja."

Ennyi idős korára D. Enikőnek már igazán több esze lehetne. Egy tizenéves kamaszlány még csak-csak vélekedhet így, hogy ha elmúlik a "szerelmes, odaadó rajongás", akkor nosza, szakítsunk, de egy negyven körüli kétgyerekes asszony nőjön már fel végre!
Viszont őszintén örülök, hogy úgy hírlik, mégis együtt maradnak. A két gyereket sajnáltam volna, meg Rékasit.

Egy kis fehér éjszakás körkép - ilyen volt a táj egy órával ezelőtt odafenn északon:

Viborg (Oroszország)

Åre (Svédország)

Tromsø (Norvégia)

Olyan jó, hogy újabban este hat után megint van esti mese a közszolgálati tévében. Ilyen örökbecsű figurákat lehet látni, mint Frakk, a két macska, Lukrécia és Szerénke, Mazsola és Tádé, meg Manócska, no meg Füles mackó! Ezektől nem álmodik rosszat egy gyerek sem, az biztos.
Füles mackó dalát ugyan annak idején egy kissé diszkriminatívnak éreztem (a mai esélyegyenlőségi törvény nem tudom, mit szólna hozzá, hehe...), mert mi az, hogy aki kövér, azt már nem lehet magától értetődően szeretni, dehát fátyolt rá, ő maga úgy aranyos, ahogy van.

Füles Mackó mond most néktek, szép meséket gyerekek. Lekonyuló nagy fülemnek köszönhetem nevemet. Kedvencem a friss méz, s más finom falatok, De azért szerettek? ...hogyha kövér is vagyok... Brumma-brumma-brumma, Brumma-brumma-brumma, brum-brum-brum!

   

Ez most csak úgy eszembe jutott, mert egy szentpétervári, számomra nagyon érdekes oldal szerzőjével/szerkesztőjével készült riportot olvastam és abban említették a helyi metrót, ami ottani tartózkodásom egyik legnyomasztóbb élménye volt. Ugyanis a metróállomások egy része egészen különös módon van kialakítva, így: 

Vagyis nem látszanak a sínek, nem látszik a vonat, csak a fal és benne a zárt ajtók. Amikor a fal mögött a szerelvény beérkezik és megáll, ezt csak a zúgásból lehet észrevenni meg abból, hogy kinyílnak az önműködő ajtók, mögöttük pedig ugyanakkor a vonat ajtajai is, amelyek pontosan a falon levő nyílásokkal egy vonalban állnak meg. A tömeg kitódul, betódul, ajtók a vonaton is, a falon is bezáródnak és a vonat nagy zajjal kihúz az állomásról. A nép meg bámulhatja tovább a falat, elég rémes.

Még egy nyomasztó kép maradt meg abból a városból, de annyira, hogy időnként még ma is álmodom vele, ez a híd:


Szegény Bolseohtyinszkij moszt, mit tehet ő róla, hogy egy téli, késő délutáni órában vetődtem feléje és ahogy leszálltam a villamosról, valahogy ijesztően váratlanul magasodott elém a sötétben ez a fekete vasszerkezet és főleg azok a hatalmas kőépítmények. Néha álmomban azok a kőmonstrumok  tornyosulnak fölém, olyankor mindig felébredek és mindig pontosan tudom, hogy azt a hidat láttam. Mert álmodni, na, azt aztán nagyon tudok.
(Egyébként a háttérben a Szmolnij székesegyház látható, ha mond ez a név még valakinek valamit.)

Isten éltesse még sok-sok évig együtt Kangáékat! Ásó, kapa és a nagyharang ...
Olyan jó azt látni, amikor valaki úgy érzi és az eltöltött idő is igazolja, hogy megtalálta élete párját, az én környezetemben legalábbis fájdalmasan ritka az ilyen rendben lévő kapcsolat. Feszültségek, marakodás, megcsalás, elhagyás, válás, ilyeneket látok magam körül. Meg azt is látom és sajnos, általános jelenség, hogy a huszonévesek a párkapcsolatbeli konfliktusokra, nehézségekre egyetlen megoldást találnak: kilépni a kapcsolatból. Nem próbálják megbeszélni, őszintén feltárni az okokat, esélyt adni a másiknak vagy éppen maguknak a rendezésre, hanem azonnal kirúgják maguk alól a széket és odébbállnak. Azt hiszik, a szerelem abból a lángolásból áll, amit az elején éreztek és ha az gyengülni látszik, már nem is ér semmit az egész, ki kell lépni belőle. Valaki mondja meg nekik, hogy szeretni nem így kell.

Ha nem lett volna eddig világos, hogy a horoszkópokat viccből illesztgetem néha ide, akkor most szeretném kihangsúlyozni ezt a tényt. Amikor látok egyet valahol – rejtvényújság, magazin, stb. - jót somolygok, vagy fejcsóválva állapítom meg, hogy már megint mennyire egyoldalú, aztán úgy gondolom, hátha más is szórakozik rajta pár pillanatig és ezért kikapom és bemásolom.
Azért csóválom a fejem az ilyenek láttán, mert annyira átlátszóan általánosítanak, hogy az már szinte fáj. Aztán meg ezek csak a Nap-jegy szerint kategorizálnak, pedig ott van még az aszcendens, meg a többi bolygó helyzete a születés pillanatában és még sok egyéb tényező, amit az ilyen „előrejelzés” nem is vehet figyelembe, mert ahány ember, annyi aszcendens és bolygóállás.
Ha már egyáltalán hisz valaki ilyesmiben. És ha tényleg befolyásolják ezek az asztrológia által tanított tényezők az ember természetét, életét. Tőlem akár befolyásolhatják is, mert attól, hogy valamit nem tudok felfogni, attól az még igaz is lehet. Pláne, hogy én már ott megállok – meg az eszem is -, amikor arról van szó, hogy a mit-tudom-én-hány-kilométerre levő Hold hatása az apály és a dagály. Nekem már ez is felfoghatatlan, annyira földhözragadt vagyok („sült realista”, ahogy Veres Péter mondta magáról), úgyhogy nekem aztán mindegy, hogy azért vagyok ilyen, mert a Bika föld-jegy, vagy csak simán ezt kaptam a génjeimmel.

Szentpéterváron ilyen világos az ég. Nemrég sötétedett be ennyire, ezután már egyre világosabb lesz. Fehér éjszakák.

A Blogringen Diktatúra fejléccel látható ez a szöveg:

Kedves Blogger.
Ha 90 napig nem nyomod meg a frissülős gombot, akkor törlünk a ringből. Ha hébe-hóba nyomkodod csak, pedig tízszer olyan gyakran frissülsz, akkor jóeséllyel szintén törlünk.
Rendnek kell lennie.

Nekem meg, amilyen kekeckedő és renegát vagyok, Garai Gábor Jókedvet adj c. verse jutott erről eszembe, abból is ez a két sor:
"... s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom, ..."
Mert nemcsak kekeckedő és renegát vagyok, hanem (már egy ideje) felnőtt is, és elvárnám, hogy értelmes dolgokat követeljenek tőlem, vagy legalább magyarázzák meg, mi az értelme a követelménynek, mert nem biztos, hogy magamtól rájövök (amilyen hülye vagyok).
Most pedig majd kiderül, kimoderálnak-e a saját blogomból. Azért reménykedem, hogy ennyire nincs még diktatúra a freeblogon sem.
 

Délben teljes félórát álltam az Egyetemi Könyvtár előtti buszmegállóban a 15-ösre vagy a CityBuszra várva, de hiába. A többi járatokból már vagy négy széria elment, csak ez a kettő nem jött. Kezdtem gyanakodni és figyelni. Feltűnt, hogy a Kecskeméti utca felől alig jön autó. Egyszercsak a Centrál Kávéház elé a sarokra bekanyarodott egy kékvillogós kocsi, nem tudtam messziről elolvasni rajta a feliratot, de nem rendőrségi volt. Nem sokkal ezután viszont odatolatott mellé egy motoros rendőr. Álltak ott, mint a Bálám szamara. Aztán amikor már fél kettő lett, úgy döntöttem, elég a bambulásból, ez alatt a fél óra alatt már gyalog is odaértem volna, kezembe veszem a sorsomat. Elindultam a zebra felé, hogy lemenjek a Dunapartra a villamoshoz. A zebráról már beláttam a Kecskeméti utcába, ahol is a jogi egyetem előtt valami karambolt helyszíneltek éppen, szóval, ezért nem jött az a két busz és látszott, hogy egyhamar nem is fog. Valamint az is kiderült, hogy a kékvillogós kocsi felirata: Forgalmi zavarelhárítás.
Na most akkor, kérdem én, ez a zavarelhárító izé, ami nem tudom, milyen zavart hárított el a teljesen rendben lévő zebránál, valamint az a motoros rendőr nem tudott volna odaszólni a buszmegállóban álló csóró tömegnek, amely tömeg a hely sajátosságaiból adódóan nem láthatott be az utcába, hogy "emberek, nem jön a busz, mer' az a tényállás, hogy baleset forog fenn..." ? Beszélek itt hülyeségeket, hát hogy is tudott volna, ugye.

Amikor négy éve ideköltöztünk és pár hónap múlva este fél nyolckor megpróbáltak betörni hozzánk, kihívtam a hatóságot, kijöttek mind a három (!) kocsijukkal, ami van nekik, szétnéztek, nem találtak senkit (talán jobb is, így legalább engem nem akart utólag senki megbosszulni), szóval az eset után vagy három héttel újból kijött az egyik kis fiatal rendőr. Mellesleg ezzel rám a frászt hozta, mert éppen hazafelé tartottam az állomásról, az úton végig rálátni a házra, még messze voltam és csak annyit láttam, hogy megáll előttünk egy rendőrautó. Minden átfutott az agyamon: anyámhoz betörtek, meggyilkolták, vagy kijött az ajtón, összeesett, azért hívtak rendőrt a szomszédok, ilyenek kergették egymást a fejemben, mire a ház elé értem, félholt voltam - és akkor kiderült, hogy azért jött, mert elfelejtette hetekkel azelőtt megmondani, hogy ha akarok, tehetek feljelentést ismeretlen tettes ellen. Elfelejtette. (Persze nem tettem feljelentést, minek?)

Most jut eszembe, ma volt még egy rendőrös pillanat: reggel a Délinél az útkereszteződésben nem működtek a jelzőlámpák és világítózöld mellényes rendőr irányította a forgalmat. Fütyült a sípjával, balettozott a bottal, de volt egy pofátlan autós, aki simán belement a tilos jelzésébe. Erre a rendőr indulatból lendületesen előrehajolt és a gumibottal olyan mozdulatot tett, mintha be akarna ütni vele az előtte elszaladó kocsi ablakán (a vezető egyébként mobilt szorított a füléhez, láttam).
Hogy ez most hogy jön ide? Nem is tudom.  Asszociáció, vagy hogy hívják, azt hiszem.

(Most meg majd a 'rendőr' keresőszóra a gugli kiadja a blogomat Kellett ez nekem?)

Ha falun akarnék lakni, mint ahogy nem akarok, akkor csakis ide költöznék. Van nekik honlapjuk is, ugyan még csak alakul, de máris többet ígér, mint a saját lakóhelyemé, pedig mi város lennénk, vagy mi a szösz, de a honlapunk olyan dilettáns és használhatatlan, hogy az szégyen. Nem is mutatom meg.

Kanga mai bejegyzése nagyon tetszik!
Lehet, hogy ma csak ennyire futja az erőmből. Mostanában a napnak minimum 48 órából kellene állnia ahhoz, hogy valahogy egyenesbe kerüljek. Na, mindegy, hajtom tovább a mókuskereket.

Ma délben kimentem a Bazilika elé a könyvheti standokhoz. Szomorúan kevesen voltunk. Két-három tucat embernél több összesen sem lézengett a bódék között, néhány asztalnál pedig írófélék és társaságaik ültek. A határon túliak kiszorultak a legszélére az üzletsoroknak, én kifejezetten a vajdaságiakat kerestem és már azt hittem, sehol sincsenek, amikor nagy nehezen megleltem őket a legtávolabbi sarkon, de sajnos, a választékuk is elég szegényes volt. Tavaly is így hétköznap déltájban jártam ott és emlékszem, tömeg hömpölygott a pultok között, pedig az utolsó napok egyike volt. Mi történt? Pedig azt hallottam, soha ennyi könyv nem jelent meg, mint az utóbbi egy évben. Talán megoszlott a közönség és a Vörösmarty térre többen voltak kíváncsiak?

Eddig bejött a heti horoszpók előrejelzése - "szerencsés kézzel intézheti anyagi ügyeit" - már ha szerencsének nevezhetem, hogy röpke negyedóra alatt akkora hitelt vettem fel, hogy öt évig nyöghetem.  Viszont biztosítok mindenkit, hogy kivételesen igazat mond a legnagyobb lakossági bank, mikor azt hirdeti, hogy akinek olyan folyószámlája van, amire rendszeresen érkezik a havi bére, akár 30 perc alatt is hozzájuthat a hitelösszeghez - ez így van, még félóra se kellett hozzá. Semmi jövedelemigazolás, semmi közüzemi számla, telefonszámla, egyéb kekeckedések, mindössze egy igénylő lap, amit ott helyben kitöltesz, személyi igazolvány, lakcímigazolvány, bankkártya és ha minden feltételnek megfelelsz, már rajta is van a számládon a pénz.
Hogy most milyen jó nekem! Viszont ez az első határozott lépés ahhoz, hogy jelenlegi otthonomnak nevezett helyemről megkíséreljem a szabadulást. Muszáj volt lépnem. A többi meg majd elválik.
Most pedig ülök a nyitott ablaknál és Magnumot majszolok. Mert megérdemlem.

Bújkálás, lelépek-visszatérek, ipiapacs, egy-kettő-három, megunom, nem érdekel, unalmasak vagytok, eltörlöm a föld színéről, aztán mégis hiányzik ... na, kiről beszéltem? Nem kell válaszolni.
És most valahogy nem tudok örülni annak, hogy én is rátaláltam. Mert végképp nem értem.
(Tudom, a blogíró ne beszéljen rébuszokban. De ezt nincs kedvem kifejteni. Aki érti, úgyis tudja, miről szólt. Aki meg nem érti, nem veszített semmit, lapozzon.)

Ma este egy riportban Bujtor István nagyjából ezeket mondta: ma az értékrend nagyon megváltozott a világban, ami számomra érték, azt nem tartják annak és az az érték, ami nekem nem számít értéknek. Nagyon jó, hogy ezt így kimondta, helyettem is.
Aztán ma este még volt az Esős vasárnap című film 1962-ből. Hogy filmtörténeti érték lenne, nem hiszem. De hogy mi mindent idézett fel bennem, azért már megérte megnézni újból, ennyi év után. A címe hallatán rögtön az a jelenet villant be, amikor Mécs Károly meg Polónyi Gyöngyi a padlón ..., és ez a mondat: "Mit akarsz, tartsak szeretőt, akivel lefekszem, neked meg mondjak szépeket?" Hogy ez milyen félelmetesen és borzongatóan izgalmas és provokatív volt úgy elsős gimnazista korunkban akkoriban, az őskorban, azt csak az tudja, aki akkor volt tizenéves. Ezek a szavak, meg az, hogy felmenni egy fiú lakására ... , mit mondjak, a mi neveltetésünk szerint maga volt Szodoma és Gomorra.
Most meg csak néztem Halász Jutkát, Tordai Terit, felfedeztem, hogy én is hordtam úgy a hajam, oldalt csattal letűzve, mint Béres Ilonáé, és nekem is volt olyan kockás rakott szoknyám, mint Polónyi Gyöngyié, és hogy a Nemzeti Múzeum előtt ötágú csillag alakban voltak kiültetve a virágok, te jóságos ég! Egy kis saját történelem, ez van.

Komoly poszt helyett egy kis hecc:

Csoda-e, ha rosszakat álmodom, mikor ilyen kispárnán alszom?!



Liechtensteinben ebben a pillanatban pedig így lógnak a felhők:



A Bikák meg erre számíthatnak a jövő héten:

Szerencsés kézzel intézheti anyagi ügyeit és az éleslátása lesz szellemi állapotának jellemzője. Akik szeretnék "bevinni az erdőbe", most hiába próbálkoznak, a legagyafúrtabb svindlit is egy szempillantás alatt átlátja. Racionalitása azonban nem kedvez az új párkapcsolatoknak. Túl kritikusan tekint a jelentkezőkre.

Mostanság, amikor hogy úgy mondjam, közelebbi kapcsolatba kerültem a vashiányos vérszegénységgel, sokszor eszembe jut egy sztori megboldogult paidagogosz korszakomból. Minden iskolai ünnepségen volt egy-két gyerek, aki rosszul lett, netán el is ájult. Ha a szabadban a tűző napon folyt az ünnepély, ez még érthető is volt, de előfordult olyankor is, amikor bent, a harmonikaszerű nagy ajtóval összenyitható teremben voltunk, úgyhogy mi, tanarak általában feszülő izmokkal figyeltünk szerteszét, hogy észrevegyük, ha valaki ájulni készül. Egy november hetediki megemlékezésen történt, hogy az én hatodikosaim közül Pataki Imruska egyszercsak elkezdett kitámolyogni az első sorból, ámde két férfikollégánk, a bioszos és a testnevelő remek reflexekkel elkapta két oldalról, még mielőtt lecsattant volna a padlóra. Kicsit ápolgattuk, aztán hazament. Másnap kérdem tőle, hogy van. Mire Imre: "Köszönöm, most már jól, anyukám azt mondta, biztos vérszegény vagyok. És tessék elképzelni, anyukám megígérte, hogy vesz nekem vérképző csabai kolbászt, az biztosan használ."
Ez a kifejezés, 'vérképző csabai kolbász' aztán szállóigévé vált köztünk. Hogy volt-e valami igazsága Imruska anyukájának, azt nem tudom.

Ma reggel is, mint mostanában minden nap, a Déli peronja kirándulásra induló gyerekcsapatokkal volt tele. Istenem, a régi osztálykirándulások!
Nyolcadikban Egerbe kirándultunk három napra, turistaházban laktunk valahol az erdő mélyén (tán Síkfőkúton volt, biztosan nincs már meg). A turistaházban nem volt se villany, se vezetékes víz, már ettől is nagyon izgalmas volt az egész. Akkor jártam először Egerben, a vár egészen más volt a valóságban, mint ahogy az Egri csillagokból elképzeltem, jól megjegyeztem Gárdonyi sírján a feliratot - "Csak a teste" - és Gárdonyi háza is nagyon tetszett a dolgozószobával, a festményekkel magasan körben a falon.
Elsős gimnazista koromban egy vácrátóti kirándulásra emlékszem, valahogy körbe-karikába nagyot kerülve vonattal mentünk odafelé, vissza meg hajóval. Akkor már nagyon szerelmes voltam az osztályból H. Péterbe, aki nem volt egy Adonisz, nem is volt különösebben nagy lángész, ráadásul fütyült rám, engem mégis majdnem három évig evett érte a fene (miközben ügyet se vetettem Gy. Sanyira, aki pedig belém volt szerelmes, reménytelenül) - szóval a hajóúton visszafelé mindenféle alkalmak adódtak,  de minden csak arra volt jó, hogy égessem magam a többiek előtt - juj, de rég volt, tán nem is én voltam az a lány... Viszont Vácrátóton a botanikus kertben nagyon megjegyeztem, milyen a mocsári ciprus az ő léggyökereivel, H. Péteren kívül nagyjából ennyire emlékszem az egészből.
Jóval később már én vittem kirándulni a gyerekeimet, vagy betársultam valamelyik kolléga osztályához (a szabály szerint húsz fő felett ugyanis kellett plusz egy kísérő), például egyszer a hetedikesekkel Zircre. Előtte Gézaházán aludtunk a turistaházban, de vacsora után pár fiúval, akik a legjobban be voltak sózva, tettünk egy kis erdei sétát a sötétben mintegy kifárasztás céljából. Felszerelkeztünk elemlámpával, ami alig ért valamit, meg aztán a lényeg úgyis a borzongató sötétben mászkálás volt, csörtettünk a vaksötétben, a kölykök felfokozott hangulatban poénkodtak, játszották a rettenhetetlen nagyfiút. Emlékszem, M. Attila, alacsony, jópofa kis srác fogadkozott, hogy amint valami rabló (miért éppen rabló?) toppanna elénk, majd ő megvéd engem és úgy elveri a kezében lévő göcsörtös ággal, hogy megemlegeti. Nem mintha én féltem volna holmi bakonyi rablóktól, ellenben ők, hiába voltak hetedikes nagyfiúk, érezhetően féltek. Jó tíz évvel később aztán egy orvosi rendelőben köszönt rám egy fehér köpenyes fiatalember - "nem tetszik megismerni, Ági néni?" - a mosolya, meg a huncut szemhunyorítása valahonnan ismerős volt, kiderült, hogy ő M. Attila, aki valami ápolóféle ott.
A felelősség - ezeken a kirándulásokon már a felelősség nyomasztott nagyon. Egyáltalán, akárhányszor ki kellett mozdulnom gyerekekkel az iskolán kívülre, attól mindig szorongtam. Előkészíteni, megszervezni, mindent a szájukba rágni, lesz-e mindegyiknek buszjegye (nemigen volt bérletük, az iskolába gyalog jártak), le ne maradjon valahol valaki, nehogy baja essen valamelyiknek, mindentől frászban voltam, az ilyen alkalmak megkeserítették az életemet. Nem volt nekem való sem a szervezés, sem az örökös készenléti állapot. Úgyhogy amikor kiránduló osztályokat látok, mindig részvéttel tekintek a kísérő tanárokra.