Megkértem Merlinettát, fejtse ki, hogyan értelmezi a betegszámla lényegét és ő volt olyan kedves, és leírta, amit ezúton is köszönök neki. Eddig valóban teljes zűrzavar volt a fejemben a témát illetően.
Ugyanis a betegszámlával kapcsolatban mindig hangsúlyozzák, hogy ezzel akarják visszaszorítani  a hálapénzt. Namármost én eddig úgy éreztem, a betegszámla, amit a kórházi kezelés végén kap meg az ember, csak arra lesz jó, hogy a beteg kínosan érezze magát, mert ilyen sokba került a kezelése, amit ugyebár nem ő fizetett (persze valamelyest igen, de ezt most hagyjuk). Aztán elképzeltem, hogy tegyük fel, nem a műtét előtt, hanem utána akarom hálámat kifejezni az orvosomnak, de amikor a zárójelentéssel együtt a kezembe nyomják a betegszámlát és látom az összeget, vajon ez eltántorít-e attól, hogy odaadjam a hálapénzt? Azt hiszem, nem, mert egyrészt az orvosnak vagyok hálás, nem az OEP-nek, másrészt pedig a számlán látott összegeknek semmi köze ahhoz, hogy mondjuk az az orvos mennyit keres.
Viszont érdekes, amit M. ír: Így, ha látod mennyibe került mindez, tudatosul benned, látod, hogy nem tett neked szívességet senki, nem kell extra pénzeket fizetni azért, hogy a szolgáltatásokat megkapd. Na, ez nem jutott magamtól eszembe, valahogy épp az ellenkező "irányból" közelítettem meg, tehát ez a magyarázat új megvilágításba helyezte a kérdést.
Lehet, hogy rosszul gondolom, de azt hiszem, az egyszerű, mezei beteget nem érdekli, hogy állambácsinak mennyibe került, hogy őt megreparálták (nem véletlen, hogy bár már most is kötelező lenne betegszámlát adni mindenkinek, a kórházak tapasztalata szerint a betegek ezt nem igénylik), mégpedig azért nem, mert tudja, hogy évtizedek óta fizeti a megfelelő járulékot ő is, meg a munkáltatói is őutána, tehát mintegy elvárja, hogy ennek fejében szolgáltassanak neki. Én még hozzátenném, hogy esetleg elvárná azt is, hogy amennyiben a betegsége diagnosztizálására léteznek kevésbé fájdalmas/kellemetlen/veszélyes módszerek, akkor azt alkalmazzák, bármennyire költségesek azok, és ne a szenvedéssel, fájdalommal, kellemetlenséggel vagy éppen életveszéllyel járó régi diagnosztikai eljárásokkal kínozzák. Tudom, tudom, az egészségügy helyzete, meg az anyagi vetületek, műszerek hiánya, meg minden ... de a betegnek csak az az egy élete, az az egy teste van, ami neki fáj és nem vigasztalja, hogy mondjuk tükrözést kell elszenvednie ultrahang vagy MR helyett, mert az olcsóbb.
Lehet, hogy túl egyszerűen és ezért helytelenül állok a dologhoz, de nem tudok másképp. Sokszor eszembe jut az a bizonyos, akkor még nyugatnémet filmsorozat, a Klinika, ahol lehet, hogy kissé idealizáltan jelenítették meg a kórházi életet, de valami valóságalapja (mármint a német valósághoz) biztosan volt. Például ma is emlékszem egy epizódra, amelyben egy fiatalember, aki szakácsként dolgozik, leesik egy gyümölcsfáról és valami komplikált kulcscsonttörést szenved. Megoperálják és kiderül, hogy ezentúl nem fogja tudni ellátni az eddigi munkáját, nem terhelhető a válla, karja úgy, mint azelőtt. Jönne ugyebár az összeomlás, kétségbeesés, de elmagyarázzák neki, hogy nem úgy van az! Most szépen átszállítják egy másik gyógyintézetbe, gyógytornával, egyebekkel rehabilitálják, a lehető legjobb állapotba hozzák, eközben pedig megismertetik különböző átképzési lehetőségekkel, amelyekből választhat és a pár hónapos rehabilitáció alatt ott helyben kitanulhat egy olyan szakmát, amelyben az utókezelés végeztével majd elhelyezkedhet. Mindezt persze a biztosítója fizeti. Fiú megnyugszik, másik intézetbe át, kezelés, tanulás, happy end. És nem leszázalékolási tortúra, feleslegesség érzése, depresszió, alkohol, anyagi csőd, elrontott élet, nem.
Szóval, én igazán szeretném, ha a betegszámla úgy működne, amire kell, amire kitalálták, de azt hiszem, messze vagyunk még attól. Sajnos.

Most néztem bele az élő közvetítésbe a moszkvai Megváltó Krisztus templomból az ünnepi istentiszteletről (ma van az orthodox Karácsony szenteste), és még elértem az utolsó félórát. Ottani idő szerint este 10-kor kezdődött és most lett vége, vagyis fél kettőkor moszkvai idő szerint. Ez olyasmi, mint nálunk az éjféli mise, csak nem éjfélkor kezdődik, hanem korábban és sokkal hosszabb, mint amit mi megszoktunk, de az ő szertartásaikra ez általában is jellemző. Nagyon szép volt, rengetegen voltak, a kórus valami gyönyörűen énekelt. Csodaszép az a templom belülről is (egyszer már írtam róla), sajnos a RealPlayerről nem lehetett képet leszedni, de ilyen:

Megint valami, amit nem tartottam be: elhatároztam, hogy most pár napig nem is teszem a lábam a blogvidékre, se a magaméra, se máséra. Aztán itt vagyok, meg már voltam másfelé is, na ennyit az ehatározásokról. De nem fogom túlzásba vinni, csak úgy érintőlegesen létezem itt, hátha az segít.

Kicsit megnyomtak bennünket az ünnepek, nem? Épp az, amitől feltöltődnünk kellene. Valahogy szétesett minden, érzékenyebben reagálunk, azonnal egymásnak ugrunk. Szerintem.
De majd ez is elmúlik. Remélem.

Kockásnál olvastam ma egy bejegyzést és nagyon egyetértek azzal, amit fejteget. Igen, sokfélék és esetenként furcsák vagyunk - legalábbis egymásnak. Tolerancia és tisztelet dolga is, hogy elfogadjuk a többieket olyannak, amilyenek, de nyitottság kérdése is. Vannak, akiket minden zavar, ami eltér a megszokott sémától, értve ez alatt a saját maguk által egyedül üdvözítőnek hitt értékrendet. Vannak aztán olyanok, akiknek legalább ennyire stabil normarendszerük van, de ha látnak egy másfajtát, nem fordítják el a fejüket és megpróbálják megérteni, vagy csodálkoznak rajta, illetve még ezerféleképpen viszonyulhatnak hozzá, mindenesetre nem akarják eleve eltaszítani maguktól.
Igen, itt a blogok sűrűjében tényleg sokfélék vagyunk. Azért olvassuk egymást, mert érdekel bennünket a másik ember, akkor is, ha más, mint mi vagyunk. Például hozzám képest a többiek szinte mindenben mások, sokkal fiatalabbak és az életkörülményeink és életmódunk is nagyon eltér. De ettől még engem érdekel, hogy a blogtársak gyerekei mit mondtak, mit csináltak, örülök, ha feltesznek képeket róluk. Érdekel, hogyan kezeli a komoly munkahelyi konfliktusait valaki és aztán hogyan változtat állást, pedig én, legalábbis ma még nem vagyok ilyen helyzetben. Együttérzek azzal, akinek családi problémái akadnak, figyelem, hogyan oldja meg, hogyan alakítja a családi kapcsolatait. Drukkolok annak, aki kisebb-nagyobb csalódások, szakítások után kitartóan keresi a szerelmet, a szerető társat, mert nem tudja enélkül elképzelni az életét. Nem kizáró ok az sem számomra, ha valaki nagyon más vallású, például eddig három krisnahívő blogger lapját olvasom rendszeresen és nagyon élvezem, mert közelről látok olyasmit, amiről eddig alig tudtam valamit. Olvasok két olyan bloggert is, akik nem is tagadják, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, ez engem nem zavar, ettől még érdekelhet, amiről írnak.
Persze van, akitől az ember "megválik" egy idő után, egyrészt, mert nem olvashatok mindenkit, másrészt, mert van, ami tényleg irritál. Például a trágár beszéd - nem arra gondolok, ha valaki időnként indulatból, vagy stilisztikai eszközként kifakad, hanem amikor minden mondata nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel van tele. Szándékosan provokatívan obszcén, vagy a hétköznapi életben hangosan is így beszél, nem tudom, mindenesetre engem az életben is zavar az ilyen stílus. És megszűntem olvasni az olyan blogot is, amelynek a tulajdonosa nap mint nap taglalja a saját intim életét esetenként naturalista részletezéssel - lelke rajta, írja le, ha akarja, de ez nem tartozik rám és mivel nem szépirodalomról van szó, zavar is.
Ahhoz pedig, hogy valaki a "kedvencek" listájára kerüljön, nem elég, hogy érdekeljen, azért meg kell dolgozni. De nem csak azokat olvasom, akiket felsorolok mint kedvencet, ezzel nyilván más is így van. Nagyon megtisztelőnek érzem, ha valaki például csak nyolc kedvencet sorol fel a lapján, abból is kettőről tudom, hogy rokona, a maradék hat között pedig ott szerénykedik az én blogom is, ez igazán jó érzéssel tölti el pici szívemet.

Bár már többen leírták előttem, úgyhogy a gondolat egyáltalán nem eredeti, de azért bennem is megfogalmazódott, hogy tényleg, az egyik legjobb, ami történt velem a múlt évben, a blogírás volt. Amiről kb. fél éve azt se tudtam, micsoda, aztán meg amikor már azt hittem, tudom, akkor is másképp képzeltem, aztán belekezdtem és jött a naaagy naaagy álmélkodás, mert akkor derült ki igazán, hogy mi is ez. És látta Bikfic, hogy ez jó. Kicsit időigényes, meg néha strapás, de jó, na.

Nem tudom függetleníteni magam attól a katasztrófától, ami ott messze történt/történik és nemcsak amiatt, hogy a hírekben a leghosszabb  időt ennek szentelik. Látom a tizennnyolc hónapos kisbabát, aki egy matracon hányódott egy hétig, mire rátaláltak. Ez szinte hihetetlen, hogy nem borult a tengerbe azóta, hogy nem csapott le odaföntről valami tengeri ragadozó madár a tehetetlen kis testre. Hallom, hogy egy tizenéves iskoláslány hogyan mentett meg vagy száz embert azzal, hogy felidézte magában, amit nemrég az iskolában tanultak a szökőár előjeleiről. Szólt a szüleinek, azok a szálloda vezetőinek, amazok meg elkezdték kimenekíteni a lakókat az épületből, így mindannyian megmenekültek. Aztán ott vannak az elefántok, akik a földrengés pillanatában láncaikat szétszakítva robogtak a szárazföld belseje felé, mire az ott lakók is követték őket és így tulajdonképpen az állatoknak köszönhetik az életüket. Talán jobban kellene hallgatnunk az állatokra, mert ők megérzik a föld és a légkör változásait, nem úgy, mint az ember, aki álmélkodva a szokatlan jelenségen, hogy jé, de érdekes, mennyire visszahúzódott a tenger - begyalogol párszáz métert, aztán már csodálkozni sincs ideje. Pedig csak annyit kellett volna felfognia, hogy a tengervíz nem tűnhet el a semmiben, ami bement, az vissza is fog jönni, és akkor már nem turisztikai élményt látott volna a jelenségben, amit majd el lehet mesélni otthon, hanem ahogy csak bír, szalad az ellenkező irányba.
A világnak több vidéke van, ahol időről időre kialakul szökőár (most fedeztem fel, hogy például Hawaiin van ilyen múzeum is), kérdés, hogy miért nem oktatják ki előre erről a jelenségről a turistákat. Mondjuk, azok az utazási irodák, amelyek ilyen területekre utaztatnak, az utat befizetőnek a kezébe nyomhatnának a prospektus mellé egy tájékoztatót a cunamiról, a jelekről, amire oda kell figyelni és a tennivalókról ilyen esetben. Nem hiszem, hogy ez elriasztaná az utazni szándékozókat, hiszen Japánba is rengetegen utaznak, pedig tudják, hogy ott nem telik el nap földrengés nélkül.

Ismét akadtak, akik jó hírünket öregbítették a világban: azok a magyar turisták, akik hangos mulatozással akarták búcsúztatni az óévet ott, ahol a földrengés és szökőár áldozatait gyászolják az ottlakók és a jó érzésű odalátogatók. Mint mondják, úgy kellett megtiltani nekik a zajos szórakozást.
Ez a hír azonnal egy régi élményemet juttatta eszembe és azóta töprengek, elmeséljem-e, mert másoknak esetleg túlságosan távoli asszociációnak tűnik, de végül is miért ne? Szóval, valamikor még a peresztrojka előtt levéltári kutatásokat végeztem az akkori Leningrádban és hazafelé indulván a repülőtéren történt az eset. A gépünket valami okból késve indították, két másik kollégával ültünk a váróteremben a sok külföldi utas között, csak mi voltunk ott magyarok. Mindaddig, míg be nem tódult egy magyar turistacsoport alaposan felpakolva, a festett gyerekbútoroktól kezdve a legkülönfélébb elektromos háztartási gépeken át szőnyegekig minden volt náluk, látszott, hogy valahol a Kaukázusban is járhattak és végigzsákmányolták fél Oroszországot. A váróterem egy pillanat alatt zsibvásár jelleget öltött, nemcsak a rengeteg cucc, hanem a féktelen hangoskodás miatt is. Mi hárman csak pislogtunk és hallgattunk, nehogy valaki más észrevegye a nemzeti hovatartozásunkat, vagyis hát hogy mi is..., mert úgyis letagadjuk. Pedig a java csak ezután jött. A terem közepén állt egy szódavíz-automata, ami tudvalevően 1 kopejkáért adta a vizet az egész nagy Szovjetunióban mindenütt. Akkoriban 17 forint volt egy rubel, tehát ha jól számolom, az 1 kopejka 17 fillért ért. A siserehadból egy nőszemély ott termett az automatánál és pillanatok alatt rájött, hogy ebbe nem kell bedobni pénzt, csak meg kell nyomni a gombot és jön a szódavíz (ez egy ilyen repülőtéri szolgáltatás volt), mire ordibálni kezdett: "Gyerekek, ingyen adja, ingyen adja! Gyertek, igyatok, komolyan, ingyen adja, ingyen adja!" Ma is a fülemben hallom azt a hanglejtést és visítozást, amit aztán persze még többen is produkáltak, amikor rájöttek, hogy tényleg, ingyen vedelhetik a vizet. És vedelték.  Helyettük pedig szégyelltük magunkat mi, hárman.
Most pedig azok helyett a turisták helyett ott Thaiföldön vagy Sri Lankán: én kérek elnézést.