Hát igen, így van ez. Nesze neked, tudatos nevelés, szépre-jóra oktatás!
exbikfic
Kíváncsi vagyok, milyenek az új szomszédaink, akik tegnap költöztek mellénk. Egyelőre nem mondtak se bút, se bát, dehát még mondhatnak, ebből nem vonok le mélyreható következtetést. Bár, ahogy az évek során észrevettem, csak én szoktam új helyre költözvén odamenni a közvetlen szomszédokhoz és bemutatkozni nekik. Néznek is nagyot mindig. Úgyhogy még az is lehet, hogy ez a normális: se bú, se bá.
Aztán azon is igyekszem túllépni, hogy tegnap egész nyugodtan ráálltak a furgonnal nemcsak a járdára, de egyenesen a mi kapubejárónkra. Mivel többen is voltak, nem tudom, mennyire az új tulaj vétke volt ez, vagy csak valamelyik bunkó szállítóé. Ma viszont már nincs költözés és mégis a mi kerítésünk elé van beállítva egy Wartburg. Már arra is gondoltam, nem fogják fel, hogy itt is laknak emberek. Pedig ha nincs is a ház alatt kacsaláb, de azért van négy fala, van rajta cseréptető, előtte szép zöld vaskerítés, az ablakon függöny, egyszóval azt a benyomást kelti, hogy lakják.
Namármost, nem vagyok egy beszólogatós típus, ha csak lehet, elkerülöm a konfliktusokat, ezen kívül természetesen nem szeretném úgy kezdeni ki tudja meddig tartó kapcsolatunkat, hogy mint kekec vénasszony mutatkozom be előttük. Tehát nem szólok. Várok. Még egy darabig. De ha rendszeresen parkolónak fogják használni előttünk a füvet, akkor előbb-utóbb kommunikálni fogok velük, ha bemutatkoznak, ha nem.
Ja, elfelejtettem mondani, hogy előttük ugyanakkora füves szakasz van. Üresen. Hát nem érdekes?
És akkor most nézzük érzelemmentesen, mi is a helyzet pillanatnyilag? Az a helyzet, hogy kértem a nyugdíjazásomat visszamenőleg is, tehát májustól már nyugdíjasnak számítok. Sokáig rágtam magamban a gondolatot, de rájöttem, hogy még öt évig - ennyi lenne hátra a "rendes" nyugdíjkorhatárig - biztosan nem fogok kitartani. Így aztán mérlegeltem és döntöttem: felállok.
December végéig még semmi sem változik, de januártól kevesebb időben és főleg itthon fogok tovább dolgozni, program telepítve, munkafolyamat bejáratva, főnökségtől jóváhagyva. Ez az optimális megoldás, a feladat is és a kész munka is mailhez csatolva jön-megy, tehát bejárnom nem kell, csak rendkívüli esetben, kapcsolattartás céljából fogok előfordulni odabent.
Ha pedig nem érzelemmentesen nézzük, akkor az a helyzet, hogy elég furcsa érzések lifteznek ám az ember gyomra táján. Mert hiába saját szabad akaratomból döntöttem így, azért mégiscsak egy nagy-nagy szakasz zárul le az életemben, ráadásul eddig mindig tartoztam valahová: vagy az egyetemhez, vagy az épp aktuális munkahelyemhez. Most meg egyszercsak itt lesz a nagy semmi, ugyan dolgozom majd ugyanoda, de egyrészt ez már nagyon bizonytalan munkaviszony lesz, mint a részmunkaidősöké általában, bármikor vége szakadhat, másrészt pedig a "főfoglalkozásom" már a nyugdíjasság lesz. Nem jó érzés.
De azért az öröm dominál. Nagyon örülök, hogy megszabadulok egy csomó stressztényezőtől. Nagyon örülök, hogy belőlem már nem lehet munkanélküli, amint az néhány kollégámmal egyik percről a másikra megesett. Nagyon örülök, hogy magam oszthatom be az időmet és ezentúl a hét valóban hét napból áll majd, nem úgy, mint eddig, amikor a hétből öttel nem lehetett számolni, mert azok reggeltől késő délutánig foglaltak voltak. Mostantól kezdve már tényleg nagyrészt tőlem függ, hogy kipereg-e az idő a kezemből, vagy sem.
Érdekes a világ is körülöttem. Most derül ki, kik azok, akiknek hiányozni fogok - ők meg is fogalmazták, és mind olyanok, akiktől távol áll a képmutatás - és kiderül az is, hogy nekem kik fognak hiányozni. Bevallom, nincsenek sokan, hiába, válogatós vagyok. Aztán érdekes volt az utódom viselkedése is: elém állt és kerek-perec megkérdezte, igaz-e, hogy önként megyek el. Olyan komor és elszánt volt a tekintete, hogy biztosra veszem, ha azt feleltem volna, nem önként megyek, hanem küldenek, képes lett volna nem vállalni az áthelyezést.
Amikor még tanítottam, úgy 25-26 éves koromban azzal nevettettem meg a kollégáimat, hogy időnként elsóhajtottam magam: "nem baj, már csak huszonkilenc évem van a nyugdíjig!" Akkor ez viccesen hangzott, most meg itt van, ni, ki hitte volna? Emberek, kívánjatok nekem szerencsét!
Ha valami nem fog hiányozni januártól, akkor ez a péntek délutáni utazás! Amikor a fél hármas vonat rendszeresen és következetesen négy kocsiból áll, ami a péntek délutáni létszámot figyelembe véve egyenesen ellenünk elkövetett merényletnek mondható.
De nekem ezt már csak kétszer, mondom, már csak kettő alkalommal kell elviselnem! Hip-hip hurrá!
Viszont a balkáni színvonalú utazás közben értek maradandó élmények is.
Szőke kis csaj kérdi a mellette ülő sráctól:
- Együtt vagytok még a barátnőddel?
- Aha.
- De durva! És mióta tart?
- Másfél éve.
Lehet gondolkodni, mennyire széles a kiterjedése a "durva" melléknévnek. Ha már egy hosszabb kapcsolat is durva ...
Valamelyik rágógumizenés rádióban pedig az ifjú műsorvezető hölgy, beharangozván a következő zenei blokkot, ezt mondta: "... és lesz minden, lesz rap, kemény rock és lesz bugyinedvesítő zene is, szóval maradjanak velünk ...".
Hát, nem is tudom, lehet hogy én reménytelenül konzervatív vagyok, mert az se tetszene túlzottan, ha egy fiú eresztene ki ilyesmit foga kerítésén az éterbe, de hogy egy lány ilyet mondjon, azt egyenesen gusztustalannak találom. Hogy is írja József Attila: "... de mi férfiak, férfiak maradjunk és nõk a nõk - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb..."
Nem sokkal ezután pedig egy másik adóból Ákos énekelt a fülembe egy különben jó számot, (hiába, tud írni ez a fiú), de ezzel az egy sorral nem tudok kibékülni: "...csak az a múltad, amire velem együtt emlékszel."
Mint a Szabó Lőrinc-féle "mint lámpa,ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom ..."
Egyáltalán nem vagyok feminista, sőt! Sok egyedi esetben nő létemre inkább férfipárti vagyok, de kedves Ákos, már bocsánat a kifejezésért, ezt a hímsoviniszta dumát kihagyhattad volna. Szerintem.
Látod, Apu, nyugdíjas lettem! Örülsz, Apu? Hogy én is megértem? Hitted volna, hogy az egy szem kislányod, akit hol Bikficnek, hol Pocoknak, néha Gyereknek vagy Anyikámnak szólítottál, egyszer nyugdíjba megy? Neked húsz év jutott utána, nekem vajon mennyi? Te, amikor nyugdíjba mentél, kijelentetted, hogy a mosogatás ezentúl a tiéd „ráérek, nyugdíjas vagyok ...” jelszóval. És én most mit vállaljak?
Hacsak azt nem, hogy nem hagyom az időt haszontalanul kifolyni a kezeim közül. Jó lesz így, Apu?
„...ujjaid közül a kor úgy száll, mint szürke por, és a perc hordja el ...”
Ma van Szent András ünnepe. A hagyomány szerint András volt az első apostol, 
akit Jézus magával hívott, és aki, miután meggyőződött róla, hogy Jézusban a Messiást találták meg, magával vitte testvérét, Simon Pétert is. Az orthodox egyházban Szent Andrásnak Pervozvannij melléknevet adtak, ami körülbelül annyit jelent: 'elsőként hívott'. Az apostolok szétválása után András Thrákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot, majd Petra városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, ezért nevezik ezt a formát András-keresztnek.
Isten éltessen minden Andrást és azokat az Andreákat is, akik ma ünneplik névnapjukat!
Апостол Святой Андрей Первозванный (XIX. századi ikon)
Mindenféle történések többször is eszembe juttatták a felelősség fogalmát. Mi a felelősség? Amikor úgy cselekszünk, hogy közben tudjuk, mi lesz a tettünk következménye magunkra és másokra, számolunk vele, mérlegelünk és döntünk. De nemcsak a tettnek, a megszólalásnak is lehetnek következményei, a szavaink is felelősséget hordoznak.
A kisgyermek értelme, lelke, tudata érintetlen, hófehér, tiszta lap, tabula rasa, ahogy a rómaiak mondták. Erre a tiszta lapra kerül minden, ami percről percre éri a gyermeket, ebbe a tabula rasa-ba vésődik, ég bele minden hatás, minden tapasztalat, minden hallott szó. Ennél nagyobb felelőssége nemigen van az embernek, mint amikor kisgyerekhez szól.
Amikor évekkel ezelőtt hittant tanítottam kicsiknek, akkor ért egy olyan pillanat, aminél egyszerűbben nem is lehetne illusztrálni a gyermekkel szemben kötelező felelősségérzet fogalmát. Volt a csoportban egy elsős kislány, Hanna, Erdélyből épphogy áttelepült család legnagyobb gyermeke, két pici testvére volt otthon és érezhetően szeretetteljes légkörben növekedtek a gyerekek. Egyik órán ismételni próbáltuk, amit előző héten igyekeztem a kis fejükbe beletöltögetni, és többek közt feltettem azt az ismétlő kérdést, hogy hát vajon miért is vetünk keresztet templom előtt? Hannától, aki a padból majdnem kiesve kalimpált a kezecskéjével, Hannától, aki mint afféle hatéves, még el-eltévesztette a tegezés-magázás törvényeit, Hannától egészen más választ kaptam, mint ami a "nagykönyvben" meg volt írva. Hanna ugyanis ezt mondta: "Azért, mert a múltkor azt mondtad, hogy ne nézzünk se jobbra, se balra, hogy ki látja, hanem vessünk bátran keresztet!"
A dologban az volt a fantasztikus, hogy én a "múltkor" tényleg szó szerint ezt mondtam. Ő meg megjegyezte. Ekkor döbbentem rá igazán a saját felelősségemre, arra, hogy minden, gyerekek előtt kimondott szavamnak súlya van.
Felelősség ...
Elhatároztam, hogy az idén átmegyek környezetvédőbe: nem veszek élő(halott) fenyőfát, sem ágat, hanem műizéből készítek jelképes, fenyőformájú dekorációt és azt díszítem fel némi csillogóval és szaloncukorral. Méghozzá kék mintás marcipános szaloncukorral. A műizét is megvettem (sötétzöld boa), most már csak valami vastag kemény drótot kell lőnöm valahol és jöhet a kreatív alkotó tálentum!
A dekoráció elé pedig odateszem a majdnem harminc éve szolgáló égetett cserép kis betlehemet, amibe saját gyártású (pontosabban apám gyártotta) trafóval ellátott pici égőt lehet tenni, amitől az egésznek hangulatosan megvilágított, meleg fényű, barlangszerű hatása lesz.
Persze mindezt majd csak akkor, ha itt lesz az ideje. Mert most még csak várakozunk.
Valami nincs rendben, az már biztos. Fááázom, brrr! Vagy a fáradtságtól, vagy "valami bujkál bennem", ahogy legkedvesebb nagy szerelmem szokta volt mondani. Csak az a különbség, hogy neki olyankor általában elég volt, ha jól kialudta magát, de én hiába aludtam tegnapelőtt kilenc órát, megint ott tartok, ahol szombaton: majd' megfagyok, vacogok és teljesen használhatatlan vagyok. Rinyablog, stop it!