Különben pedig ez a nap teljes mértékben a veszteségek közé írható, mivel semmi értelmeset nem hoztam létre, hacsak a régi papírok, levelek selejtezését nem számítom. Mintha beindultam volna, hogy felszámolom a múltat. Persze a gyakorlati oka az, hogy nem férek el a szobában, így aztán amikor a legváratlanabb helyről három doboz több évtizede gyűjtögetett levéltömeg bukott elém, bedühödtem és egyhuzamban végigszántottam rajtuk. Végül egy kicsi köteg menekült meg belőlük, hogy valami minimális emlékmorzsa maradjon. De nem fájnak a kidobottak sem.
Meg a bakelitlemezek, na, azoktól is ideges lettem. Tudom, tudom, nagy érték, alig van már belőlük, elsöpörte őket a cd, meg az mp3, meg még ki tudja, mi, de akkor is: dögnehezek, hülye az alakjuk, sehova nem lehet normálisan elhelyezni őket. És már lemezjátszóm sincs, de ha lenne is, nincs hová tennem, a hangfalakról nem is beszélve. Forgattam a kezemben az agyonhasznált és kevésbé forgatott monstrumokat és kegyetlenül szelektáltam: Alla Pugacsova balra, Magyar Gregoriánum hat lemeze jobbra, Vivaldi Négy évszak (mert már megvan cd-n) balra, Gilbert Bécaud (mert még nincs meg cd-n) jobbra és így tovább. Ami jobbra esett, megmarad, ami balra, megy a sufniba. Hiába, nem engedhetem, hogy a tárgyak kiszorítsanak a lakásból.
Nagyon rossz passzban vagyok. Persze nem is várhatom, hogy egy nap alatt helyreáll a világrend, meg aztán most jön ki rajtam az elmúlt másfél hónap stressze, de most rettentően rosszkor jön nekem a Karácsony. Amikor úgyis tele vagyok bizonytalansággal, egyáltalán nem hiányzik ez a könnyzacskókra apelláló érzelemáradat, sokkal jobban szeretnék egy kis csendet, hátha könnyebben helyükre kerülnének a dolgok. Bármit is mondok, valójában megint csak a túlélésre játszom, mint tavaly, tavalyelőtt, meg évek óta mindig.

Beüzemeltem az új nyomtatót (sőt multifunkciós, úgy ám!), ma már nem éltem hiába.
A szkenner felavatásához pedig előkerestem egy képet, amelyiken Ilonka néni is rajta van. Itt vagyunk tehát húsz évvel ezelőtt a soproni kis ház teraszán: Apu, én és Ilonka néni.




A következő képet tettem be másodiknak a szkennerbe. Amikor Balatonfüredről elindul a vonat Pest felé, nem sokkal az állomás után következik egy vasúti átjáró. Apu sokszor volt a füredi szívkórházban, vasárnaponként általában meglátogattuk. Hazafelé indulván az volt a szokásunk, hogy elbúcsúztunk a pályaudvaron, aztán Apu megkerülte az állomást és elment a vasúti átjáróig, ott megvárta, amíg a vonatunk odaért és integettünk egymásnak. Ez afféle családi hagyomány, játék volt, évekig játszottuk.
Rossz a kép, elmosódott, mozgó vonatból készítettem, a film is elég vacak nyersanyag volt, inkább csak én ismerem fel rajta Apu arcát. De azóta is nagyon sokszor álmodom ezt a jelenetet, ahogy áll a korlátnál, mosolyogva int és álmomban is mindig ugyanazt érzem: hogy a következő percben, amikor elindul visszafelé, már nagyon egyedül lesz.

Azért ez őrület, mintha tegnap lett volna, hogy sorban írtátok le a kiskomák rácsodálkozását a karácsonyfára a gyertyagyújtáskor, meg hogy az éjszaka közepén cseteltünk Fülessel, Zorával, Petibával a karácsonyról és a szilveszteri tervekről, aztán most már megint ugyanitt tartunk. Egy év hipp-hopp, csak úgy elszállt, észre se vettük.
De mi még mindig itt vagyunk.

Hát ez is megvolt. Az utolsó nap. Zűrös, pakolászós, intézkedős nap, hazafelé nagy cipekedéssel. De végül lassan elmúlik. Ez is, mint a többi.

****************

Vonaton

Anyuka, három kisfiú, a középső bámészkodik, szeme az ablak fölötti  kriptogramra téved: "Nem szabad sörözni itt se!" - mondja hirtelen. Anyja kis gondolkodás után kapcsol, miről is beszél a gyerek: "Nem, nem sörözni nem szabad, hanem nem szabad semmit kidobni az ablakon ..."
Merthogy a kis képen egy palack sziluettje látható piros vonallal áthúzva. Gyereklogika. Tiszta logika (no meg persze, tapasztalat).

****************

Ugyancsak ők: mikor a három gyerek, élen az alig háromévesforma Domonkos nevű legkisebbel már elviselhetetlen hangerőre kapcsolt és percről percre egyre féktelenebbül hancúrozott, Anyuka mentőövként előhúzta a mesekönyvet  és elkezdett belőle felolvasni. Csend támadt, a két nagyobb némán figyelt, a kicsi pedig fészkelődve, le-leszállva az ülésről, majd újra felkapaszkodva a maga sajátos stílusában kommentálta a mese cselekményét. Ha a mesében valaki evett, Domonkos ezt mondogatta: "nyamnyamnyamnyam ..." , ha vertek valakit: "puff, puff ..." - és így tovább. Láhatólag mind megszokták már ezt a fajta mesehallgatást, ügyet se vetettek a kicsire, aki nyilván mindig így szokta aláfesteni a felolvasást. Domonkosnak nem elég a narratív megoldás, effektusokat is igényel.
Multimedialitás. 

Szentpéterváron pedig már befagyott a Gribojedov-csatorna:

Kényszerszünet. Nem így képzeltem, de egyelőre itthon ülök. Hogy mára mennyi mindent terveztem, azzal nem is bosszantom már magam, merthogy mindezeket egyetlen mozdulattal, huss! keresztülhúzta az időjárás. Amikor reggel a sötétben kilőttem volna magam az állomás felé, kiderült, hogy már a kapun sem tudok kimenni, mert egyetlen jégpáncél az egész környék. Na, mondom, nesze neked a mai napra percre pontosan kidolgozott napirend, de inkább átszervezés, mint lábtörés, tehát most pedig visszacsúszkálok az ajtóig és kész. És visszacsúszkáltam, miközben igen örültem, hogy megúsztam épségben. Úgyhogy az a pénteki egy nap szabadság ezzel átkerült mára.
Csak azt nem tudom, hogy ha az elkövetkező két napon is beüt valami mennykő, akkor mi lesz? Na de ne szaladjunk ennyire előre, majd meglátjuk. Mindenesetre hallom, hogy holnap reggelre mínusz tizensok fokot ígérnek az okosok. Brrr!

Aztán kikerestem a tudakozóból Ilonka néni szomszédját, akit annak idején mi is ismertünk és felhívtam. Emlékezett ránk, a nyaralások idején kertszomszédok voltunk, naponta találkoztunk és a néni leveleiből azután is mindig kaptunk híreket a szomszéd családról. Megtudtam tőle, hogy a néni szeptemberben halt meg, pár hónap alatt elvitte a rák.
Nyugodjék békében, igazán megérdemli, hogy az örök világosság fényeskedjék neki.

Ilyen élményben eddig még nem volt részem. Visszajött egy levél, a címzés golyóstollal durván áthúzva, mellette egy ráragasztott rózsaszín címkén kézzel írt felirat: Meghalt. Mintha megütöttek volna, úgy vágott az arcomba ez a szó, el se akartam hinni.
Ilonka néni, akinél sok-sok évig nyaraltunk Sopronban. Neki küldtem a múlt héten ezt a karácsonyi üdvözletet. Ilonka néni kármelita nővér volt, de miután 1950-ben szétzavarták őket, beállt dolgozni és hosszú éveken át takarított a szanatóriumban. Onnan ment aztán nyugdíjba, de a zárdába azután sem vonult be, amikor már lehetett. Megszokta a magányos életet, bár sose volt egyedül. Mindig talált elfoglaltságot, vagy a kertben, vagy olyan emberek körül, akik segítségre szorultak.
Ilonka néni volt az egyetlen normális apáca, akivel életemben találkoztam. Nem ájtatoskodó, szemforgató, külsőségekre támaszkodó, hanem két lábbal a földön járó, tiszta lelkű, egyenes, igazán szeretetteljes ember, akinek nem kifelé hirdetett, hanem valódi, mély hite volt, de ezt nem szavakkal, hanem a tetteivel bizonyította.
Még mindig nem tértem magamhoz, mióta kihullott elém a postaládából a levél. Az első dühödt gondolatom az volt, hogy nincs igazság a földön, ha már Ilonka néni is ... , nem, nincs igazság!