Vajon rá lehet-e szólni egy negyvenvalahány éves emberre, ha következetesen, minden alkalommal ilyeneket mond: "Megkérdezem, nem-e lenne még egy jegy ..." "Nem tudom, nem-e lehetne odatenni ..." "Nézzük meg, nem-e hagytuk ott ..."
Szörnyű! Mióta én ismerem, még egyetlen egyszer sem használta jól ezt a kifejezést. Azon kívül, hogy bántja a fülemet, semmi közöm hozzá, csak mindig arra gondolok, valakinek meg kellene mondania neki, mert láthatólag azt hiszi, így helyes.
Mégis, azt hiszem, ez esetben lemondok a népnevelő szerepről, mondja meg neki, aki akarja. Úgyse lesz senki, aki meri.

Nem tudom, más azonnal rájön-e minden új blog olvasásakor, hogy az író nő-e vagy férfi?Persze a legtöbb naplóíró folyamatosan egyértelművé teszi, mert úgy fejezi ki magát, de most megint belefutottam egybe és képtelen vagyok eldönteni. Nem linkelem ide, nem, nem, mert abból nagy galiba lenne, sértődés, anyázás, miegyéb. Sőt, azt a kettőt se linkelem ide, akiket október óta rendszeresen olvasok, de annak idején több hétbe telt, mire kristálytisztán világos lett számomra a nemük. Lehet mondani, hogy ez nem lényeges, de én nagyon erősen vizuális típus vagyok, muszáj magam előtt látnom azt a valakit, akit olvasok.
Érdekes dolog ez a képszerű gondolkodás. Például sose tudtam hangosan tanulni gyerekkoromban, hiába próbáltak rászoktatni, mert az elvonta a figyelmemet az írott szöveg fényképszerű rögzítésétől. Aztán meg amióta az eszemet tudom, a történelem menetét is valami furcsa térbeli grafikonos ábraszerű képződményként látom magam előtt és amikor valamilyen korszakra vagy eseményre gondolok, ezen az ábrán helyezem el gondolatban, de annyira világosan és részletesen látom ezt a képet, hogy tán még le is tudnám rajzolni, ha egy kicsit összeszedném magam. Az ókorban Krisztus születése idejével indul egy vonal, jön, jön errefelé, rajta sorakoznak a századok, aztán ahogy közeledik a 18. század, ahonnan kezdve már sokkal részletesebben ismerjük/ismerem a történelmet, onnantól már a század vonalán is vannak felosztások: Rákóczi-szabadságharc évei, Bessenyei György és a magyar felvilágosodás, Csokonai, a francia forradalom, Dugonics András, az első magyar regény, aztán megszületik Széchenyi István és jön a 19. század. 1800-tól kezdve még részletesebb a kép,  olyan, mintha egy óra számlapján haladnánk a 12-től tovább egészen a kilences számig és közben rajta van a számlapon Vörösmarty, Arany, Petőfi születése, az Akadémia megalapítása, a reformkor, az első akadémiai helyesírási szabályzat, az 1848-as forradalom, a szabadságharc, a Bach-korszak, aztán a kiegyezés, Buda-Pest-Óbuda egyesítése, Arany János halála, az első villamosvonal, a földalatti építése, a millenniumi kiállítás a Városligetben, aztán a századforduló. 1900-tól pedig megint egy felénk tartó vonalban látom a huszadik századot évtizedekre felosztva, aztán attól kezdve, amikor születtem, már az évek is megjelennek, mert az már az én "történelmem", minden évhez kapcsolódik valami. És itt látszik megint egy századforduló, de attól tartok, ezt a századot már sose látom se óralapnak, se grafikonnak, mert nem lesz honnan visszanéznem rá. De azért eddig is érdekes látvány volt.

Végre találtam valakit, aki nincs elájulva a Megasztártól. Csak bele-belenéztem szombaton, mert közben jöttem-mentem, tettem-vettem a lakásban, de amennyit láttam belőle, abban megint olyan rosszul voltak felöltöztetve ezek a gyerekek, megint (a zenei múltjukhoz és a céljaikhoz képest) túl gyakran hamisan énekeltek és minden alkalommal ideges lettem a zsűritől. Mert valahogy most is úgy éreztem, ők már minden egyes bírálat előtt felállítanak egy koncepciót, mert azt hiszem, látják a próbákat is, tehát van már véleményük, és ha magasztalnak valakit, akkor azt túlságosan az egekbe emelik, akit meg elmarasztalnak, azt könyörtelenül a földbe döngölik.
Nekem is azonnal a fülembe mászott az a dal, amit még valahol az első elődöntő táján énekelt Bartók Eszter és szerintem még az a kisebbik Tóth-lány, a Vera húga tud nagyon énekelni (az más kérdés, hogy nekem emberileg nem szimpatikus a kislány). Ja, és kiemelkedően rosszul vagyok a valamilyen Csaba Boogie-tól, brrr!
Nna. Vállaljuk a véleményünket, sporttársak!

Ha kétszer annyi időm lenne, mint amennyi van, írnék egy blogot kizárólag a közlekedési élményeimről. Mindenről írnék, ami és aki feltűnik, megjegyzésre méltó, kellemes, bosszantó élmény attól a perctől kezdve, hogy reggel kilépek a kapun és elindulok az állomás felé, egészen addig a percig, amikor este otthon leszállok a vonatról. Biztosra veszem, hogy minden nap lenne mondanivalóm.
Dehát csak ennyi időm van. Kevés. Marad ez az egy blog. A többi néma csend.

Ma reggel igen élménydús utazásban volt részem.

Egyik élmény: a vonaton ülök, csörög a mobil egy húszévesforma fiú kezében.
Szia, anyu, mondjad! ... Azt a cd-t? Majd este megkeresem és átírom.... Sürgős? ... Na jó, akkor figyelj, menj be a szobámba ... bent vagy? Szemben ott a szekrényben vannak a cédék, ...ott az a fehér, rá van írva, hogy .... Tedd be,... nem, arra ne menj rá, azok a Peti képei ... megvan? Jó, akkor másold át a Dokumentumokba ... igen, most jobb egérgomb és Beillesztés ... Megvan? Akkor most vedd ki, ... tedd be a nyerset, menj rá a Tálcán a cd-írásra ...
Egy szó mint száz, Biatorbágytól Budaörsig megíratta a cd-t az anyjával így, távirányítva. Azt hittem, kipukkadok a visszafojtott nevetéstől, annyira jól szórakoztam magamban. Íme a huszonegyedik század.

Másik élmény: a hátam mögött két középiskolás fiú beszélgetett, egyikük a japán tudásával villogott, mindenféle neveket, rövid szavakat diktáltatott a másikkal, ő meg a párás ablaküvegre karcolta rá az ujjával a japán jeleket. Amikor a végállomáson felálltunk, odanéztem és akkor derült ki, hogy a japántudor egy környékünkön lakó, kifejezetten provokatívan öltözködő, agresszív-feliratos fekete trikóban, télen-nyáron kizárólag Martens-bakancsban járó gyerek, láncokkal, jelvényekkel felszerelve, épp csak nem bőrfej, de kinézetét tekintve nyugodtan lehetne képzelni róla azt is. Namármost ehhez képest nagyon értelmesen és lelkesen magyarázott a társának, meg aztán, ha bőrfejű eszméi lennének, nem tanulna pont japánul, ugye ... Szóval, mint a Chokito-reklám: Ne ítélj elsőre ...

Térjünk vissza kicsit erre a publikus-nem publikus kérdésre! Tehát azt gondolom, hogy ha valaki úgy dönt, elege van belőle, hogy boldog-boldogtalan megtalálja a blogját és esetleg rossz szándékkal közeledik, megteheti, hogy kikattintja a kis pipát a "publikus blog" menüpont előtt. Csakhogy ettől még nem válik láthatatlanná, vagyis aki eddig akár csak egyszer is rátalált, simán odatalál akárhányszor, ha mondjuk betette a címét a könyvjelzői közé, vagy lekörmölte egy kockás füzetbe. Láthatatlanná úgy válhat, ha törli az egészet. Ehhez nemigen van szíve az embernek, legalábbis nagy lelkierő kell hozzá, hogy amit hónapokig fogalmazgatott, pofozgatott, dédelgetett, csak úgy egy harakirivel semmivé tegye. De amíg a blog létezik, mailcím van rajta, addig semmi ellen sem vagyunk védve, akár publikus, akár nem.

Nekem, attól a néhány negatív élménytől eltekintve, csupa kellemes hullámot közvetít a publikus blog. A bizalomnak sok megnyilvánulásával találom magam szemben, most például kiderült, ki olvasgat a Műegyetemről engem, felfedte kilétét az illető, amit innen is köszönök neki. Nem blogíró, hanem külső szemlélő, tehát valószínűleg sose derült volna ki  a személye, nem tudtam volna beazonosítani, ő mégis névvel ellátott privát levélben jelentkezett csak azért, hogy nekem egy rejtéllyel kevesebb legyen. Nagyon jólesett ez az őszinteség.

Február 16, Julianna = a Juliánusz férfinév latin eredetijének női párja, jelentése: Julius nemzetséghez tartozó, ragyogó, Jupiternek szentelt.

Véletlenül mindkét nagymamám Julianna volt. Isten éltessen minden Juliannát!

Nem panaszkodhatnak a malbuni szállodások az idei télre: Liechtensteinben most például így szakad a hó!  Tisztára, mint egy Brueghel-kép, amit egy csöppet PhotoFiltre-lel manipuláltak, már szinte giccses, pedig valódi.

   

Arany csillagaim, mi folyik itt? Kedvenceim egymás után teszik "nem publikus" bloggá a blogjukat. Mi van???
Arról nem beszélve, hogy számomra még mindig nem világos: ha egy blog nem publikus többé, akkor azért a tulaj még ír bele??? Vagy nem??? Vagy csak annyit jelent, hogy ha megjegyeztem a címét, akkor ezentúl is odakattinthatok és fogok benne új bejegyzéseket találni, de aki eddig nem ismerte, az már nem talál rá, mert a freeblogon nem jelenik meg a frissítés? Homályosítson már fel engem valaki, jó?

Reggel óta a Találkozás egy régi szerelemmel ... dallama jár a fejemben, pedig semmi okom sincs rá. A baj csak az, hogy a rendes szöveg helyett folyton a Hofi-Koós Macskaduett ugrik be, szóval ilyenformán, hogy "találkozás a régi egeremmel ..." meg hogy "az ember áll és már nyávogni sem mer ...". Hát, ez van, pedig ezen a télen még egeret se láttam.

Hogy itt a városban mennyire más a hangulat! Hó alig van, még a füves részeken is csak elvétve egy kis koszos, eljegesedett fehérség, a Dunáról minden jégtábla eltűnt és a nyálkás fekete járdák ellenére is tavaszias a levegő. Nálunk otthon még minden vastagon fehér, az úttest is csak a keréknyomokon látszik ki a hó alól. De a madarak reggel már úgy daloltak, mint tavasszal és a macskák is ugyancsak be vannak zsongva szerelmi téren, a nagy cirmos kandúr, aki kosztosvendég az udvarunkban, olyan vehemensen vernyákol esténként, hogy bizisten már sajnálom (vágyai tárgya, a vörös-fehér cicus meg csak kéreti magát).