Itt sem úgy néz ki, mintha tavaszodna. Persze Malbun 1600 méteren van, úgyhogy jogos a hó.
De azért nagyon szép, nem?

Kipróbáltam egy másik helyet a rádiómnak, ott könnyebben kezelhetők a fájlok. Viszont randa nagy reklám jön elő. Minden nem lehet jó, hát mit akarok én, csóró blogger?

Nem csodálkoznék, ha a szolgáltató ledobná a rádiómat. Már hiányolták az induló oldalamat, hát csináltam nekik egyet. Viszont a feltöltött cuccokat egyáltalán nem lehet kezelni. Gyakorlatilag csak feltölteni lehet, aztán kész, se törölni, se szerkeszteni, se áthelyezni egyik könyvtárból a másikba, semmi. Úgyhogy várok, megelégszenek-e az indexoldalammal, de még akkor is lehet, hogy elpártolok tőlük, mert ez így nem lesz jó. A zeneszámokat cserélgetni kellene, mert ennyit senki nem fog végighallgatni, nem tölt ilyen sok időt a blogomban, viszont ha nem lehet őket törölni, előbb-utóbb betelik a hely. No meg órákig fog betöltődni a blog, mert mindig lassabban jön majd elő a rádió.
Ha ingyenes valami, miért nem tökéletes?

Tanulságos (vagy nem is tudom, milyen) ünnep. A Múzeumkertben majdnem egymásnak estek némely magyarok (csak amit a híradóban a két szemünkkel láthattunk: üvöltözés egymásra, egy nő a kezével  tapasztotta be egy síppal fütyülő pasas száját, egy öreg bácsi pedig a botjával püfölte a másikat nagy vehemensen, egymás szóbeli gyalázásával aláfestve), nesze neked nemzeti ünnep, szent világszabadság és testvériség. Szegény Sándorunk, ha ugyan van sírja valahol, most foroghat benne.
Hogy két város kivételével - tiszteletem Szegednek és Miskolcnak! - mindenütt külön ünnepelt az egyik, a másik, a harmadik, meg a ki tudja hányadik, ez már hagyomány, tán fel sem tűnik.
A kézfogásokat és nem-kézfogásokat pedig fedje jótékony homály, beszélnek majd róla eleget az elkövetkező napokban.
Viszont a Petőfi téri ünnepségen nagyon szerettem volna látni, hogy a mezei publikum harsogta-e Jordánékkal a Nemzeti dalt, miután erre felszólította őket? Mert azt nem nagyon mutatták, csak a jelenlévő politikusokat és hogy ők harsogták, attól nem kellett meghatódni, benne volt az imázsukban, ők, hogy úgy mondjam, hivatalból kénytelenek voltak. De a nép, az istenadta nép, vajon mondta-e?
Mert ha egy koncerten a zenekar frontembere üvölt rájuk: "...hadd halljam!... mindenki! ...hangosabban!..." - akkor biztosan kieresztik a hangjukat, már csak a tömegpszichózis törvényeinek megfelelően is, gondolkodás nélkül, magukról megfeledkezve. Vajon ugyanígy szólt ma az "esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk"?

A mai Vágó-műsorban megint egy hobbiból rádióamatőrködő pasas szerepelt. Gyerekkori álom, hová lettél? Amikor még azt hittem, rádióamatőrnek lenni, az egy foglalkozás, rendes kenyérkereső szakma. Akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: hogy ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat.
Aztán később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem szórakozás, sport, szenvedély és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrről hallok, vagy még inkább, ha igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk.
Tervezem, hogy műholdvevőt és parabolaantennát szerzek be hamarosan. De ha a szívemre hallgatnék, legszívesebben rádiós antennákat vennék inkább. Meg adó-vevőt sok-sok hozzávaló kütyüvel.
Ha a szívemre hallgatnék.

A tavasz legbiztosabb jele, hogy a mögöttünk lévő sportpályán megkezdődtek az esti edzések. A hatalmas fényszórók alatt lábukat emelgető alakok ugrálnak, vezényszavak pattognak, kiáltások hangzanak fel, készül a csapat a tavaszi fordulóra.
Hurrá, hurrá, ezek szerint az idén is lesz tavasz!

Miért is épp ezek a zenék? Pat Boone az ötvenes évek vége felé volt a kedvencem (most csak a SpeedyGonzalest találtam meg, de a Kenguru-dal volt akkoriban az igazi favorit tőle). Aztán Ricky Nelson a Hello Mary Lou-val, Istenem, hogy szerettük hallgatni! Chubby Checker pedig a twiszt megjelenésével lett ismert nálunk igazán, akkoriban a Kamón letsz tviszt egén igazi kultuszmondatnak számított, nemigen tudtuk azt sem, hogyan kell leírni, de azért üvöltöttük vele, miközben igyekeztünk úgy rázni a fenekünket és emelgetni a lábunkat, ahogy a tviszthez kellett - igazából azt sem tudom, honnan tudtuk mindezt, hiszen a tévében biztosan nem mutattak ilyesmit.
A Shadows együttesre már a gimiben figyeltem fel, pontosabban a Radio Luxembourg adásaiban, meg az egyik osztálytársunktól, L. Lacitól jutottunk zenei infókhoz. Lacinak gitárja is volt, amit gyakran behozott az osztályba, ilyenkor aztán a leghátsó sorba tömörültünk mi, zenebolondok és Laci pengetett, amit csak akartunk. Én voltam a kottázó, mert rajta kívül csak én értettem az ilyesmihez. Vettem egy üres kottafüzetet és abba körmöltem le azt a néhány Shadows-számot, amit Laci lejátszott a gitárján, miután heves vitákban tisztáztuk, milyen dúr, milyen moll, hány bé van elöl, vagy hány kereszt, milyen ütemben van a dal szerinte és milyenben szerintem - de végül mindig megegyeztünk és lehetett skribálni.
A Beatles már későbbi élmény. Bár tudtunk róluk már a gimis éveink alatt is (persze megint csak a Radio Luxembourgból, no meg a Szabad Európából Cseke Lászlótól), de én közelebbről az egyetemi kollégiumban ismertem meg a számaikat, mivel egy-két évig a mi szobánk "őrizte" a folyosó lemezjátszóját, ami azt jelentette, hogy a masina a mi tanulónkban tanyázott számos lemezzel körülvéve és gyakorlatilag állandóan működésben volt. Angol szakosokkal laktam együtt, akik innen-onnan már birtokoltak Beatles-albumokat, ezért aztán ott, az éjszakai nagy tanulások alatt mászott a fülembe a Lucy in the sky with diamonds és a többi.
A Hotel Californiának már semmi köze az ifjúságomhoz. Pár évvel ezelőtt még létezett egy Calypso Rádió nevű műsor - inkább műsor volt és nem adó, mivel valójában a Magyar Rádióhoz tartozott, csak külön frekvencián működött. Volt ott néhány műsorvezető, aki bevezette azt a szokást, hogy mindegyikük a saját legkedvesebb számával kezdte és fejezte be a maga félnapos adásidejét, például Kőszegi Gábornak a Local hero volt a kedvence, Molnár Dánielnek pedig (aki azóta már végleg eltávozott) a Hotel California. Akkoriban szerettem meg ezt a számot, pedig azóta már olvastam mindenfélét róla: hogy tulajdonképpen sátánista dal, a Hotel California bizonyos amerikai államokban a sátán templomának fedőneve, és hasonlókat, aztán persze ugyanezek cáfolatát is, de azért szerintem jó szám ez. A szövegéből meg ember legyen a talpán, aki kihámozza, mit is akartak vele mondani, én inkább a túlvilágra asszociálok, ha már mindenképpen érteni akarom. De inkább nem akarom érteni, csak szeretem hallgatni.
Aztán van itt egy szám, amire nem tudom, emlékszik-e valaki: a Rock 'n roll kids, amit két ír fickó énekel. Ők nyerték ezzel a számmal '94-ben az Eurovíziós dalfesztivált Dublinban.
A többi zene meg csak úgy tetszik. Magyarázat nélkül.

Ilyen nincs! Ifjú szomszéd most vág fát az udvarukon. Felhívom a figyelmet az időpontra: éjjel negyed egy múlt.
Amikor hetekkel ezelőtt először hallottam késő este valami döngést, megijedtem, el nem tudtam képzelni, mi lehet (mondjuk, betörők ugranak be a vaskerítésen, volt már rá eset, az járt hasonló hangokkal). Aztán nappal rájöttem, hogy például a bejárati ajtót úgy csukja, hogy csak úgy dörren (az előző lakók idején is ugyanez az ajtó volt, de akkoriban nem volt hangja, érdekes). De egyik este fél 11-kor kezdődött az ismétlődő zaj, amiről kiderült, hogy favágás hangjai. Ez általában minden este újból és újból megfigyelhető, váltakozó időpontban. Ma úgy látszik, éppen negyed egykor derült ki odabent, hogy elfogyott a tűzifa.
Ez egy csendes környék. Ha a szemközti nagy létszámú családnál éppen nincs az évente egyszer szokásos névnapi buli, melyet az udvaron, fényszórókkal történő kivilágításban és hatalmas hangerővel történő zenéléssel-énekléssel tartanak, akkor itt éjszaka általában csend van. Illetve volt. Eddig.
A jelenség pozitívuma: nyugodt lehetek, hogy éjszaka is van jövés-menés tőlem pár méterre a falon túl, úgyhogy betörő legyen a talpán, aki itt rosszban mer sántikálni, mert sose lehet biztos benne, nem jön-e szembe vele a szomszéd srác, kisbaltával a kezében.

Most pedig, hogy nekem se legyen jobb, itt is elkezdett szakadni a hó.
Azt pedig nem tudom, miért imádják annyira ezt az átkozott pdf-kiterjesztést??? Ha a gugliban nem figyelek eléggé és óvatlanul rákattintok egy találatra, majd pedig azt látom, hogy nem történik semmi hosszú, hosszú ideig, miközben sehova se tudok lépni, minden leáll, csak az a rohadt fájl töltődik, töltődik és amíg be nem tölti az összes oldalát, addig semmit, de semmit se tudok csinálni - na, akkor már tudom, hogy pdf-be tenyereltem bele. Ha előbb észreveszem, akkor választhatom a html-formátumot is, mert az is ott van mindig, de ki figyel mindenre?

Az előbb említett jóccakátból aztán semmi sem lett, legalábbis hajnali negyed négyig, merthogy addig töltögettem le a zenéket egy frissen felfedezett helyről. Tizenéves korom zenéit találtam meg, amelyeket már hetek óta hiába kergettem a neten. De jó!
Most pedig ennek megfelelően úgy érzem magam, mint egy kifacsart mosogatórongy. De megérte, bár az eszem időnként azt mondja, hogy nem vagyok normális. Ahelyett, hogy szépen betartanám az okosok ajánlotta szabályt, nevezetesen, hogy az éjfél előtti alvás a leghasznosabb a szervezetnek, én virrasztok és olyankor szórakozom a legjobban. Viszont más okosok azt is mondják, hogy minden napra kell valami lazító, kikapcsoló, mindent feledtető tevékenység - na, ennek legalább eleget teszek. Csak kicsit felfordítom vele a napi ritmusomat. Ez van.

Hogy az a ....! majd' megmondtam mi ... Mennyit kínlódtam ezzel a nyomorult rádióval, de az iframe eszembe nem jutott. Csak most. Megpróbáltam, hátha úgy működik. És lőn.

Viszont, ha pozitívan próbáljuk szemlélni a dolgokat, akkor egyrészt végül is eszembe jutott, ha késve is, másrészt pedig megint tanultam valamit. A tapasztalatszerzés a legjobb tanítómester, mindig mondom. Amiért megszenvedünk, az bevésődik. Mint most nekem a jó öreg iframe. Egy életre. Blográdiót ezentúl csukott szemmel is, bármikor, bárhova, bármekkorát.
Most pedig a jól végzett munka örömével: jóccakát! (De előbb még beletöltök abba a dobozba néhány zenét, ha már ott van, ne kongjon az ürességtől.)