A téli olimpián az oroszok kabalafigurája Cseburáska, csak fehér kiadásban (az athéni olimpián is az volt a kabalájuk, de akkor az eredeti barna színű). Ezt csak most tudtam meg, miután nagyon elcsodálkoztam, amikor ma este az egyik orosz műkorcsolyázó pár, várván a pontozásra, egy nagy fehér Cseburáskát szorongatott. Mondom magamban, ezek a gyerekek nem is éltek még, amikor ez a figura már divatban volt náluk, hogyhogy még mindig? Aztán az előbb olvasom, hogy bizony még mindig nem felejtették el, sőt az eredeti alkotójától külön engedélyt kértek és kaptak, hogy ez lehessen a hivatalos kabalafigurájuk.
Ja, hogy mi az a Cseburáska? Cseburáska egy negyven éve született orosz animációs film főhőse, amolyan meghatározhatatlan fajtájú kis állatka, leginkább macira hasonlít, de hatalmas fülei vannak. Cseburáska, miután degeszre tömi magát barackkal és elalszik egy barackos ládában, véletlenül kerül egy városba, ahol összeismerkedik ezzel-azzal, kalandokat él át és a mese úgy egészében, ha jól emlékszem, a barátságról szól. Az egyik barátja egy Gena nevű krokodil, és nekem, amikor megláttam Cseburáskát a műkoris fiú kezében, azonnal beindult az agyamban Gena krokodil dala, ami a film egyik legnépszerűbb része volt. A krokodil egy harmonikán játszva arról énekelt, mennyire boldog, mert ma van a születésnapja, szó van benne egy kék helikopterről, mellyel egy varázsló érkezik és legalább ötszáz jégkrémet hoz neki ajándékba - de milyen kár, énekli a refrénben, hogy egy évben csak egyszer van születésnap.

Szóval, ez itt Cseburáska, az meg ott Gena krokodil dala, de ha valakit érdekel és eligazodik az orosz nyelv rejtelmeiben, ezen az oldalon mindent megtalál, még a dalt is meghallgathatja eredetiben. Igazi retró lelet, de a zene nagyon jópofa.

Пусть бегут неуклюже Пешеходы по лужам, А вода - по асфальту рекой. И неясно прохожим В этот день непогожий, Почему я веселый такой. Я играю на гармошке У прохожих на виду... К сожаленью, день рожденья - Только раз в году.

Прилетит вдруг волшебник В голубом вертолете И бесплатно покажет кино. С днем рожденья поздравит И, наверно, оставит Мне в подарок пятьсот "эскимо". Я играю на гармошке У прохожих на виду... К сожаленью, день рожденья - Только раз в году.

Sose derül ki, hogy agyam melyik kicsinyke fiókjában őrződtek meg a képek és információk több évtizeden át ahhoz, hogy amikor ma felfedeztem ezt a szegedi kamerát, pár másodpercnyi gondolkodás után beugrott, hogy ez a most behavazott medence és kopár, téli környezet a Széchenyi téren lehet. Méghozzá a városháza előtt, nem messze a szebb évszakban rózsaszín virágözönben pompázó tulipánfától. A kamera nem valami szerencsés elhelyezésű, ahhoz túl magasan van (nyilván a városháza valamelyik fenti ablakában), hogy jól lehessen látni a tér forgalmát, a sétálókat, a padokon ücsörgőket, és most télen különösen színtelen, kietlen képet mutat. De ha nyáron néznénk és kicsit közelebb mehetnénk, akkor jól látnánk, mi az a két figura a mesterséges tavacskába építve: ezek kérem szépen, az áldáshozó és a romboló Tisza jelképes alakjai. Igaz, hogy állítólag eredetileg nem ide, hanem Tihanyba szánták, és akkor még a csendes és a háborgó Balatont ábrázolták a szobrászművész szándéka szerint, de végül mégis Szegeden helyezték el őket a várost több ízben is sújtó árvizek mementójaként.
Amikor Szegeden laktam, sokszor rohantunk keresztül a Széchenyi téren. Intéztük dolgainkat a főpostán, vagy villamoshoz igyekeztünk, moziba mentünk. A tér Kárász utcához képest túlsó végén például remek kis tejbüfé volt, ahol három forint harmincért nagyon jó túróscsuszát lehetett kapni, igazi menedék volt az ínséges menzai koszt pótlására. Egyszer pedig egy tanárom, aki nagyon begorombult rám valami félbehagyott szemináriumi dolgozat miatt, félig tréfásan azzal fenyegetett meg, hogy "majd valamikor egyszer, amikor maga az unokáit sétáltatja a Széchenyi téri platánok alatt, én meg rozoga öregember leszek és ott ülök egy padon, én akkor is emlékezni fogok magára, hogy maga volt a makacs T. Ági!"
Mert a Széchenyi tér mindig fogalom volt.


                                                                                           (nyáron ilyen)

Köszönöm mindenkinek, aki visszajelzett az iwiwen! Nagyon jó szórakozás ez, olyanokat, de olyanokat lehet találni, hogy csak nézek.
Az meg külön érdekes, amikor felfedezek egy távoli ismerőst egy ismerősöm ismerősei között! És olyankor annyira kíváncsi lennék, hogy ez az ismerősöm vajon honnan ismeri amazt? Meg persze ilyenkor derül ki, hogy tényleg mennyire kicsi a világ. Belefér az iwiw-be.

Ja, és nem fél éjszaka lógtam az iwiw-en, hanem majdnem egész éjszaka. Nem baj, nyugdíjas vagyok, ráérek, majd kipihenem.

Haha, kaptam meghívót az iwiw-re Fülestől! Azóta ott lógok és szerintem fél éjszaka ott fogok lógni, de egyszer élünk, nem igaz?

Kerestem, hátha tudom illusztrálni is az előbb leírtakat, de nekem nincs köpenyes képem, az osztályfényképezésekhez pedig általában kiöltöztettek bennünket. Viszont van itt egy elsős kép, ahol még mindenki szedett-vedett hétköznapi öltözékben van, "ilyenek voltunk, vadak és jók ..."  - jut eszembe ilyenkor Ákos dala.
De a legfelső sorban jobbról a második Kovács Bori (ő volt később Hófehérke azon a bizonyos előadáson), rajta látható az a bizonyos ábécékötény: így nézett ki, naná, hogy sötétkék volt, milyen is lett volna, és a válla alatt halványan, de kivehetően ott a hímzés, konkrétan három nagybetű színes fonállal hímezve, ABC, mellette pedig egy fehér margarétaszerű virág pár levéllel, ez volt ama jellegzetes motívum.
Nekem nem volt ilyen kötényem, azon a napon pedig úgy látszik, ünneplőbe öltöztetve küldtek el, mert fekete, kantáros szoknya van rajtam fekete mellénnyel, pontosabban bolerónak mondtuk. És azok a masnik! Külön műfaj volt a masni: a szélessége, színe, mind, mind vita tárgyát képezhette a reggeli öltözködéskor, mást kötött a hajamba anyám hétköznap és mást vasárnap. Az én masniként szolgáló selyemszalagjaim egy részét a bácskai nagymamám küldte levélben - sem oda-, sem ideutazni '56 előtt nem lehetett, apám 1944 óta nem láthatta a rokonait. De a szalagok érkeztek, hol piros, hol rózsaszínű vagy fehér, széles selyemszalagok, szépen összehajtogatva, gondosan a levélpapír közé simítva és melléírva: Ágikának szeretettel a bácskai Nagymamától. Nagymamám akkoriban már majdnem teljesen vak volt, a leveleket nagynénéim intézték az ő nevében. Én voltam az egyetlen vér szerinti unokája (rajtam kívül egy nevelt fiának gyermekeit tekintette még unokáinak), de amikor '57 nyarán először utazhattunk hozzájuk, engem már nem látott, csak valami homályos foltot észlelt és a mozgást, meg a hangomat, ha bementem hozzá a szobába.

Már a figurákért is érdemes megnézni ezt a képet, még én magam is jót szoktam kuncogni magunkon, azokon a cipőkön, vastag harisnyákon, meg a pofákon, amit vágtunk - például én olyan morcos vagyok, hogy nem csodálom, ha idegenek örökké azt kérdezgették anyáméktól: "ez a kislány mindig ilyen komoly?"
A két nagylány jobbról és balról két nyolcadikos volt, valami rajvezető-félék, már nem emlékszem pontosan, csak az rémlik, hogy folyton pátyolgattak bennünket.
Középen pedig ott ül Gizi néni, akitől írni tanultam és akiről épp nemrég olvastam a helyi Hírhozóban, hogy vasdiplomát kapott. Vasdiplomát! Hány év is az? Talán hatvanöt. Annyi évvel ezelőtt végezte el a tanítóképzőt, őrület!

Kanga múltkori bejegyzéséről - amelyből kiderül, hogy némely részén a világnak nem annyira ciki tizenévesként egyenruhát viselni, mint nálunk - eszembe jutott a mi vastag, darócszerű sötétkék köpenyünk, melyre levehető pikégallért volt szokás tenni. A piké, ha valaki nem tudná (mert miért is tudná?), apróbordás, elég vastag vászonszerű anyag volt, ha kimostad, fél óráig vasalhattad, mire sima lett. Aztán felerősítettük a köpeny gallérjára vagy úgy, hogy ráférceltük, vagy pedig a gallérra varrt kis fülecskéket ráakasztottuk a köpenyre varrt kis gombokra. Ezen a díszítő elemen kívül még a köpeny övét lehetett variálni, szorosra kötni, lecsúsztatni a csípőre, vagy a két oldalsó tartófülből nem előre-, hanem hátravezetve ott kötni meg. Elég kellemetlen viselet volt, különösen nyár közeledtével, de egy haszna volt: kinőtt, összement cuccokat is el lehetett hordani alatta és bizony el is hordtuk.
Alsós korunkban nemigen volt még köpenyünk, esetleg kantáros kötényt hordtunk, aminek a mellrészén volt valami kis díszítés, virághímzés, vagy az ABC betűk kihímezve (ez a fajta egy akkori konfekció ruhadarab volt, ábécéköténynek hívták), de kötényt hordani nem volt kötelező, csak praktikus. Nem is emlékszem, mikortól köteleztek bennünket a köpenyviselésre, de hetedikes-nyolcadikos korunkban már biztos, hogy mindnyájan azt hordtunk. A gimnáziumban aztán ehhez még jött egy igazi szélsőség, a sapkaviselés. Amikor elsős gimista lettem, rögtön év elején mindenkinek el kellett zarándokolni sapkát készíttetni egy Rákóczi úti üzletben, meghatározott anyagból, sötétkék színben, meghatározott szabással, méretre. A sapka elejére aztán rá kellett tűznünk az iskola címerét. A címer még most is megvan egy doboz mélyén, egyéb "filléres emlékeim" között, de a sapka szerencsére már rég az enyészeté lett. Ritka rossz választás volt, már ami a formáját illeti, mert olyan szabású volt, ami tényleg csak egy-két típusnak állt jól, a többségen viszont borzasztóan mutatott. Ráadásul elsőben éppen kifogtunk egy vaskalapos igazgatót, aki nagy szigorúságában odáig ment, hogy a tanáriból, vagy az igazgatói iroda ablakából leste reggelenként, hogy sapkában érkezünk-e. Azon kívül, hogy kivétel nélkül mind utáltuk az egyensapkát, nagy mínuszokban végképp nem voltunk hajlandók abban közlekedni, viszont tudtuk, hogy a tanáriból és az igazgatói irodából csak a kapu felé eső frontra lehet odalátni. Ezért aztán caplattunk a suli felé jó vastag, kötött sapkáinkban, majd amikor a kerítés sarkához értünk, lekaptuk a sapit, feltoltuk a fejünk búbjára az undorító egyensapkát és berohantunk a kapun. Az igazgató bácsit a következő évben szerencsénkre felváltotta egy másik, normális tanerő, attól kezdve elfelejthettük a sapkánkat, mert számára már nem az ilyen marhaságok voltak a pedagógia sarkkövei.
Érdekes, hogy a matrózblúzra már alig emlékeztem magamtól, csak a múltkor kezembe került egy matrózblúzos fényképem és akkor ugrott be, hogy tényleg, ilyen is volt. Azt még csak elviseltem, de például a sötétkék szoknyát sose szerettem, olyannyira, hogy tudom, érettségi után keményen elhatároztam, hogy ilyen színű szoknya nekem többet nem kell. És nagyon sokáig tartottam is magam ehhez, sok-sok éven át csak fekete, barna vagy egyéb színű szoknyát hordtam, a sötétkéket, amíg csak lehetett, elkerültem.

Minek születik egyáltalán a világra ilyen mocskos szemét teremtmény, aki a múltkor gátlás nélkül lelőtte azt a soproni taxist? És olyan minek születik, aki tegnapelőtt egy nap alatt két embert ölt meg szintén Sopronban, mert pénz kellett neki, miután csak a tavalyi évben többmilliót játszott el játékkaszinókban?
Sok volt a gyilkosság az elmúlt napokban. Pedig Sopron úgy él az emlékeimben, mint békés  kisváros, amely már évtizedekkel ezelőtt is magán viselte a nyugati határ közelségének hatását és valahogy kulturáltabb benyomást keltett más helységeknél, de Budapesttel összehasonlítva mindenképpen. Tizenöt éven keresztül minden évben ott töltöttem néhány hetet, Budapest után azt a várost ismerem legjobban az országból. Sopronban nem szoktak gyilkosságok történni, legalábbis az első ilyen esetre a múlt évből emlékszem, amikor egy üzlet alkalmazottját ölte meg és rabolta ki valaki. Most pedig pár napon belül ez a három erőszakos halál.

Épp most mondják a híreket: elfogtak két fiút, a taxis gyilkosait. Aki lelőtte, tizennyolc éves. Mint vallották, pénzre volt szükségük, azért döntöttek úgy, hogy egy taxist rabolnak ki.

A helyi újságban pedig az önkormányzati illetékesek mellüket verve tájékoztattak bennünket, hogy a hókotrókkal a nagyobb forgalmú utcákat mindig és mindenképpen és becsszóra takarítják.
Hát, jelentem, ez itt nem mellékutca, azt nem lehet rá mondani, de az idén mi még egy fia hókotrót nem láttunk. Azt se tudjuk, hogy néz ki.

Mi is volt a héten?
 
Befejeződött a Szeress most, amit eleinte egyáltalán nem néztem, amikor pedig először belepillantottam, dühöngtem, hogy csupa vállalkozó, üzletember, gengszter, gyáros, unalmában-üzletasszony és ezek csemetéi a szereplők. Mintha legalábbis ez lenne a magyar átlag. Aztán az egyik nyáron nagyon uborkaszezon volt és tényleg jobb híján újra nézni kezdtem eme sorozatot. Aztán az idén ősszel már kezdett érdekelni, hogyan másznak ki ebből a sok bonyodalomból a forgatókönyvírók. Egyre inkább látszott, hogy a legagyafúrtabb cselszövések ellenére is Alexáék végleg összejönnek, valamint hogy Balla Iván, a főgonosz csakis csúnya véget érhet.
És lőn: esküvő, kibékülés, tékozló fiú visszasomfordálása, rafinált cselszövő anyuka meakulpázása, ja, és mindezek előtt természetesen a főgonosz csúf, de megérdemelt kipurcanása. A rossz elnyerte büntetését, a jók pedig jutalmukat és mindnyájan boldogan élnek - Iván kivételével - amíg meg nem halnak.

Új szomszédék a kiskutyájukat nem számítva is zajosak. A vaskaput csak döngve képesek becsukni, az autójuknak minimum tíz ajtaja lehet a csapódásokból ítélve, ezen kívül valami elektronikus hibája is van a motornak, mert mindaddig szikrák ugrálnak a tévén, amíg be nem áll a fiú az udvarba és le nem állítja a motort. Ezen kívül teljes nyugalommal meghagyják egész nap az éjjel leesett akármennyire nagy havat is a járdán (ami engem zavar a legkevésbé, mert nem járok abban az irányban egyáltalán, mások viszont igen), majd pedig este a fiatalember hazatérvén iszonyú vakargászásokat produkál valami vaslapáttal az utcán, ez jelenti a hókotrást, mert csendben, úgy látszik, az se megy neki.
Abban a házban ezt megelőzően is lakott egy család két gyerekkel, és bár nekik saját kocsijuk nem volt, de szinte naponta jöttek hozzájuk különböző családtagok, testvér, sógor, egyebek és mindenki autóval érkezett. A kapu ugyanez volt, de sose hallatszott, ha nyitották-csukták, a vendégek mindig beálltak az udvarba, de soha semmit nem észleltünk az érkezőkből, legfeljebb egy-egy ajtócsapódásból tudtuk, hogy megállt előttük egy autó.
Az új szomszédok nagyon fiatalok még és láthatóan nem szokták meg, hogy másokra tekintettel kellene lenniük. Persze, nem gyerekek már, családot alapítottak, pici babájuk is van, szóval felnőttnek tekinthetők, ezért már megtanulhatták volna az alkalmazkodás íratlan szabályait. Én biztosan nem fogom nekik elmagyarázni, mert a nevelésük nincs rám bízva, meg aztán nem is szokásom konfrontálódni és semmiképpen nem akarok házisárkány szomszéd néni lenni, de azért ez így eléggé kellemetlen.
Nagy pech, hogy itt valami rettentő idétlenül parcelláztak sok-sok évtizeddel ezelőtt: a telkek 8-10 méter széles és jó hosszú szalagparcellák, eleinte nyilván csak felosztották a területet és művelték, aztán valamikor később elkezdtek építkezni ezeken a keskeny csíkokon. Na mármost, ennek megfelelően a házak egyik oldala mindenképpen telekhatárra esik és mellettük alig van két-három méternyi szabad terület, tehát akármerre fordulunk, mindenképpen egymás szájában vagyunk, ha akarjuk, ha nem. Az ágyam például kb. 30 centire van a faltól és ha a szomszéd udvarban valaki nagyobbat dobbant a lábával, az már váratlan zörejnek számít.
De ha már így van, eszerint kell élni, és ez általában sikerül is mindenkinek. Kivéve ...

Volt még vitaműsor a fotózásról, ahol láthattuk ifjabb Vitray Tamást, aki nem annyira külsejét, hanem hangját tekintve megdöbbentően tiszta apja: ha nem láttam volna, ki beszél, simán az öregebb Vitrayt hittem volna.
Volt rossz hír is, emiatt lesz kiért-miért drukkolnom, mert az élet már csak ilyen: van, aki megússza nagyobb baj nélkül, van, aki nem.
Volt nagy hóesés, következésképpen nagy hókotrás, volt szikrázó napsütés és sűrű, tejfehér köd is, valamint volt adónyomtatvány kitöltése kellemes csalódással fűszerezve, mert több pénz áll a házhoz, mint gondoltam.
És megállapítottam, hogy tévedtem, amikor azt hittem, hogy az adsl-reklámos kislánynak a kockásgatyás a párja. A folytatásból (amelyikben anyuka bemutatja a kigyúrt új apukát) kiderül, hogy a kiscsajnál a kókuszgolyós afro-amerikai fazon a nyerő. A lány viszont vagy nem ugyanaz, vagy meghízott, mert dupla olyan kerek a feje, mint a kollégiumos filmben.
És míg el nem felejtem, elkezdtek bedobódni a kampány részeit képező szórólapok egyik-másik jelölt arcképével és mézesebbnél cukrosabb szavaival a postaládákba. Amíg a kopogtatócédulák leadási határideje el nem jövend, ez a tendencia csak fokozódni fog.

Ilyenek voltak a héten. Eddig. Mert még csak péntek van.

Éjszaka megint piszok hideg volt, most pedig sűrű, aprószemű hó esik (nem, nem vagyok hajlandó gondolkozni azon, hogy egybe vagy külön, brrr...). Most akkor kifelé megyünk a zimából, vagy marad még?
Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban is. Mert amíg tél van, beszorulok a házba, a lehetőségeim erősen korlátozottak, mint másoknak is. Tehát várom a tavaszt, hogy a lakás minden része egyformán meleg legyen, hogy bárhol bármihez hozzáfoghassak, hogy ne kelljen öltözködni-vetkőződni a ki-bejárkáláshoz. Addig pedig téli álmot alszom, csökkentett üzemmódban dekkolok.
Igen ám, csakhogy amint kitavaszodik, lépnem kell, döntenem kell, intézkednem kell vagy így, vagy úgy, de nem ülhetek tétlenül babérjaimon tovább. Vagy mindenféle undorítóbbnál undorítóbb felújítás/csináltatás/bontás/építés/rendezés következik - már amennyire a költségvetés engedi - vagy pedig el kell határozni, hogy el innen (ez a megoldás tetszene jobban) és ennek érdekében megmozgatni minden lehetséges követ, mellesleg pedig végigkínlódni '98 óta a harmadik költözést, meg ami előtte van. Egyik rosszabb, mint a másik, egyik perspektívától jobban kilel a hideg, mint a másiktól.
Szép, nyugalmas, boldog kétezerhat, nesze nekem!

Ingerszegény napok, bénító tehetetlenség, kedvetlenség, ez van mostanság. Meg derékfájás. Viszont a szélvihar elmaradt, ez jó. A szomszéd kiskutya azonban már nem nyivákol, hanem megtanult ugatni, lásd: belejön, mint kiskutya az ugatásba, szó szerint így történt. 

Nagy szerencséje a publikumnak, hogy nincs a neten az a régi cikk, amit valamikor a pleisztocénban követtem el és a helyesírási szabályzat születéséről szólt. Mármint a legislegelső születéséről a reformkor táján, konkrétan 1832 előtt (mivel 1832-ben jelent meg az első szabályzat, melynek teljes címe az volt, hogy Magyar helyesírás' és szóragasztás' főbb szabályai a' Magyar Tudós Társaság' különös használatára).
Mert ha a neten lenne az a cikk - de szerencsétekre csak 2000-től vannak rögzítve a Magyar Tudomány cikkei, mintha azelőtt nem is éltek volna írástudók - szóval akkor itt most linkeltem volna egyet. Csak azért, hogy megmutassam, milyen volt az az idő, amikor még nem az volt a kérdés, hogy hány szótagtól kezdve írunk kötőjellel, egybe vagy külön, hanem az volt a cél, hogy egyáltalán a magyarul szólást valamilyen mederbe egyengessék. Volt nyelvújítás és voltak ellenzői, voltak viták, harcok és egyezkedések, mire minden pontban dűlőre jutottak a tudós férfiak. Az igen, az volt a hőskor, ott még voltak lényeges kérdések és persze szélsőségek is, de ott dőlt el minden. Ahhoz képest a mai kekeckedések csak felesleges okoskodások. Szerintem.