Most meg arra noszogatnak egy emaillel, hogy legyek Kovács Pisti barátja. Szegény kis szeme-se-áll-jól_rosszcsontképű kölyök, akit a hülye felnőttek a politikájukhoz használnak, hát mit vétettél te, miért nem hagynak nyugton rosszalkodni, élni, játszani, mi lesz így belőled Kovács Pisti?
Lélekben én máris Kovács Pisti barátja vagyok. Csak nem úgy, ahogy a politikus bácsik gondolják.

Viszont már tudom, milyen összeállítást fogok készíteni, ha majd tényleg úgy élek, mint egy nyugdíjas (hehe ...). Keresgéléseim közepette beleütköztem egy nagyon jó gyűjteménybe Szentpétervár állatszobrairól. Egy hibája van: csak szöveg, sehol egy kép - na, ezt a hiányosságot fogom megszüntetni. Mert ahogy olvasgattam, rájöttem, hogy valóban, mennyi érdekes állatábrázolás van abban a városban, csak úgy hirtelen végiggondolva legalább nyolc-tíz beugrik nekem is.
Azt mondják a pszichomókusok, hogy nagyon egészséges a lelki egyensúlyra, ha az ember gyereke kicsike, rövid távú (egybe vagy külön??? juszt se nézem meg) célokat tűz ki maga elé. Nesze Bikfic, itt van egy kicsike cél, ráadásul érdekes is. Tessen mondani, nem lehetne kiváltani vele a tizenhatodik századi spanyolt?
Nem, sajna, ölég baj ez nekem.

Lassan átmegyek shitza-blogba, de most már annyi mindent tudok róla, hogy csuda. Például, hogy a szentpétervári két békaoroszlánt vagy oroszlánbékát, ahogy jólesik (igenis, ez a nevük, львы-лягушки) két évvel ezelőtt valami különleges technikával, mikroszemcsés por fúvásával egy óra alatt tisztította meg, ráadásul ajándékképpen a város számára (amely eljárás egyébként kb. 15 ezer euróba került volna). Aztán azt is tudom, hogy a két szobrot a város 1907-ben kapta Mandzsúriából.
De lássuk a lényeget: van, ahol egyenesen csak békának nevezik, van, ahol azt írják, hogy többféle állat ábrázolásából összegyúrt alak, de az egyértelműen kiderül, hogy a shitza mitológiai lény, szobrait Kínában és Koreában a temetők és templomok mellé állították, hogy őrizzék az elhunytak örök nyugalmát. Sőt egy helyen azt olvastam, hogy a shitza Buddha égi oroszlánja.
Itt van még egy, mégpedig nem is Ázsiából, hanem Afrikából: Belin fővárosában, Porto Novo-ban a kínai követség előtt áll ez a béka:



(Ha pedig most eltekintek attól, hogy nekem már régesrégen egy 16. századi spanyol szöveget kellene őrült iramban gépelnem, ehhez képest béka-kutya-oroszlánokat kajtatok a neten és kínai-koreai mitológiába ásom bele magam, mintha legalábbis ettől függne az életem - na, szóval ha ettől eltekintek, akkor egész jól szórakoztam. De most már elég, vissza a kegyetlen valósághoz, kötelesség van, hajtás van, meló van, áááááá, sőt nyaffff.)

 

A Fülestől kapott információk szerint tehát csak az utolsó képen látható oroszlán (a pekingi) nőstény, a többi fiú - mert azoknak a bal lába alatt van a labda, a lányoroszlánnak pedig a jobb lába alatt. Áttanulmányoztam azt a japán címet is, amit beírt a kommentbe, ott kifejezetten ezt a fajta ábrázolást taglalják részletesen, meg persze a kapható szuvenírek szempontjából is.
Most már csak azt nem tudom, mitől béka ez az oroszlán? Mert arról sehol sem írnak, ha már más állattal kapcsolják, akkor is kutyát említenek. Mindig tudtam, hogy a keleti mítoszok igen bonyolultak, de nagyon érdekesek.

Amikor Fülesnél megláttam azt a fehér kőoroszlánt, rögtön beugrott, hol láttam már hasonlót: Szentpéterváron a Nagy Péter cár kis faháza előtti rakparton a lépcső két oldalán van kettő. Sajna, én akkoriban, amikor személyesen is találkoztam velük, még diára fényképeztem, most meg nincs olyan szkennerem, amivel diát be lehet vinni, de a neten találtam róla képet is, leírást is és kiderült, hogy nem is egyszerű oroszlán ez, hanem valami oroszlán és béka kombináció, angolosan átírva shi-tza.

Aztán találtam képet egy 18 centi magas kis kínai porcelán szobrocskáról is, mely a szentpétervári Kunstkamerá-ban van kiállítva, ennek a felirata pedig még különösebb volt: Heaven dog shi-tza.

Végül pedig itt van egy Pekingből is. Mindhárom nagyon hasonlít egymásra, mindegyiknek ott van az a gömbféle valami az egyik mellső lába alatt, a nyakukban ugyanolyan füzér kerek függőkkel, a szájuk ugyanolyan nem-oroszlánosan van kialakítva, szóval aki járatos a távol-keleti mitológiában, annak biztosan többet mondanak ezek az ábrázolások. Nekem egyszerűen csak érdekesek.

Azért azt halkan megkérdeném, visszatérve még az iwiw-re, hogy ott mindent szabad? Miért nem moderálják ki például M@rton Csabikát, Z. Cini exét onnan? Nem akarok neki a világért sem reklámot csapni (ezért is kukacoztam a nevét, nehogy rákereshessen valaki itt nálam), de ami ott össze van hordva képfeliratok gyanánt, hát az sok mindent kimeríthetne, ha egy jogtudor belemélyedne. Mert hogy a fickó nem normális, az valószínű, de ez magánügy ... lenne, ha nem lenne erősen s@tánistagyanús is.

 

Az lesz a vége, hogy letiltom az iwiwet a saját gépemről, mármint hogy ne férhessek hozzá én magam, na, ez az igazi akaraterő, nem? Ahelyett, hogy egyszerűen és fegyelmezetten ne kattintanék oda. Már mindenkit megtaláltam, aki csak eszembe jutott - bár még tegnap éjjel is ért meglepetés -, de most már legfeljebb annyi történhet, hogy akire esetleg nem akadtam rá, rámtalál. Találtam iskolatársat, egyetemi csoporttársat, kolléga gyerekeit, volt kollégám fiát, szomszédokat, volt hittanos gyerekeimet immár felnőttként, sőt nagy meglepetésemre két jelenlegi kollégámat is, meg ádáz ellenség (ilyenem is van) gyermekét. Ez utóbbi háromnak nagyon nem örültem. De voltak igazán érdekes felfedezések, olyanok esetében, akiket nem jelölhetek be, hiszen ők vagy nem ismernek, vagy nem emlékezhetnek rám: például szívesen megkérdeznék valakit, pusztán kiváncsiságból, hogy vajon honnan ismeri X. Katit, és megkérdeznék egy másikat is, vajon ő-e a gimis osztálytársam, H. Balázs fia. Nem fogom persze megkérdezni, de ezekkel újra bebizonyosodott az igazsága annak a közhelynek, mi szerint milyen kicsi a világ. Nagyon érdekes találmány az iwiw és főleg arra a célra jó, hogy régen elveszett ismerősök egymásratalálhassanak. Persze, csak ha akarnak. Mert az a bizonyos egyetemi csoporttársam ugyan visszaigazolta a jelölésemre, hogy valóban ismer engem, de ezen kívül se bú, se bá. Én írtam neki egy egymondatos köszönő emilt, de közben azért elgondolkodtam azon, hogy ha az eset fordítva történik és ő talál rám és jelöl be, akkor én a visszaigazoláson kívül biztosan megeresztek egy-két örvendező mondatot, még ha tovább aztán nem is levelezünk, de elvégre több, mint harminc éve nem is tudtunk egymásról, ez azért megérne ennyit szerintem.
Egyébként is, még egy kis ideig elnézelődöm ott (nem most, majd néha), aztán azt hiszem, törölni fogom a saját profilomat, mert három nap alatt legalább öt személyt találtam, akik nagyon szeretném, ha nem találnának rám. Ennyire azért nem vagyok exhibicionista, vagyis egyáltalán nem vagyok, de az iwiwnek nem tudtam ellenállni. Most már ismerem.

Ide is tettem valamit, főleg oroszosoknak, hátha valaki emlékszik rá a 80-as évek elejéről. (Egyúttal ezen gyakoroltam be, hogyan kell zenei fájlt feltenni, ilyesmivel eddig nem is foglalkoztam, mivel a modemes kapcsolatommal lehallgatni sem tudtam az mp3-at és a midit.)

 

Fülest olvastam, többek közt arról, hogy a városba látogató magyarokkal milyen fura a találkozás. Én meg visszaemlékeztem arra, amikor egy hét kintlét után Leningrádban (akkor még az volt) percekig álltam két vadidegen srác mellé odagyökerezve a Nyevszkijen egy hanglemezbolt kirakata előtt, mintha engem is baromira érdekelnének a lemezek az üveg mögött, pedig csak azért maradtam, mert meghallottam, hogy magyarul beszélnek és akkor már annyira hiányzott a magyar, hogy bár eszemben sem volt velük beszédbe elegyedni, de annyi is elég volt, hogy magyar beszédet halljak végre. Aztán az is eszembe jutott, amikor Reggio Calabriaban, ahol egyébként is úgy éreztem magam, mintha a világ végéről lógatnám a lábam a semmibe (attól a tudattól, hogy az olasz csizma orrán vagyok), szóval a reggio-i strandhoz tartozó szabadtéri színpadon egy este mindenféle európai népi együttesek léptek fel, amolyan folklórműsort adtak, melyre természetesen levonultunk mi, három magyar lányok, akik együtt laktunk. Kegyetlen meleg volt egész augusztusban, 40-43 fok, csak este lehetett kibírni, de akkor sem ment lejjebb a hő 28-30 foknál, a szabadtéri színpad padlója, székei is frissen lelocsolva vízzel, aztán elhelyezkedtünk, valamikor 11-kor el is kezdték a műsort, és mindenféle szicíliai, spanyol, meg egyéb együttesek műsorszámai után egyszercsak betáncolt a színpadra egy magyar együttes. Amíg táncoltak, bírtunk magunkkal, de ahány szám után kitört a taps, mi mindig bekiabáltunk valamit magyarul, "éljen", "szép volt", "bravó, magyarok", ilyeneket, pedig nem beszéltük meg előre, de muszáj volt, valószínűleg főleg azért, hogy a színpadon hajlongó fiatalok hallják, itt vagyunk, ugyanonnan jöttünk, látjuk-halljuk őket és örülünk nekik.
Az utóbbi években, tán mert már semmi esélyem rá, időnként nagyon szeretnék másutt élni, persze nem akárhol, de lenne néhány ötletem. Szeretnék, de valószínűleg nem bírnám sokáig.