Liechtensteinben esik a hó! Látom a webkamerájukon, ami egy Malbun nevű településen van (összesen vajon hány település lehet abban a pici országban?), ahol nyilván a turistaforgalomból élnek. Van sífelvonó, szállodák, azonos stílusban épült házak, minden ablak zsalugáteres, csend, rend, nyugalom mindenütt. De jó is lenne ilyen helyen élni...

(Ez a jelenlegi élő kép, de az eredeti oldalon lehet többfelé irányítani a kamerát és nagyítani is.)

Vesztemre megint belenéztem a Stahl konyhája c. műsorba, ami eddig talán háromszor fordult elő velem, de mindig megbántam (tán lehet bennem egy hangyányi mazochizmus...). Kiütéseket kapok attól a nőtől, ahogy néz bele a kamerába, de a legegyszerűbb tárgyra is az asztalon - azt írták valahol, hogy attól még Michelle Wild is elpirulna. Nem tudom, hol tanulta, hogy attól a pillanattól kezdve, ahogy kinyitja a szemét, csak ágybacsalogatóan szabad nézni vele, biztosan azt hiszi, ez a szexi pillantás előnyösebbé teszi az arcát. De ennél sokkal jobban irritál, hogy az egész főzőcskézés alatt egyszer se törli meg a kezét!!! Feltalálták már régen a papírtörlőt, drága Judit! A múltkor egy egész grillcsirkét trancsírozott szét kézzel - na jó, ha úgy kényelmesebb neki, - de utána ugyanolyan kézzel végzett mindent, összefogdosta az edényeket, a fűszertartókat, az egész konyhát. Eközben a kamera közeliben mutatta, amit csinál, hát mit mondjak? Nem volt épületes látvány nézni a zsíros, húscafatos kezét, amint olyan nagyon ügyesen ripsz-ropsz kanyarít egy fincsi kaját. Ha most erre valaki azt mondja, hogy ha ennyire utálom, minek nézem, tökéletesen igaza van: nem, nem, soha többé! Én már tőle úgyse akarok semmit tanulni, maradok a meleg folyóvíznél és a Szilvia papírtörlőnél (mert megérdemlem...)

Vajon mi az oka, hogy a régesrégi szomszéd néninkkel meg a családjával álmodtam? Olyannyira, hogy amikor közben felébredtem és újra elaludtam, folytatódott ugyanaz az álom. Még arra is jól emlékeztem álmomban, hogy Joli néni 1903-ban született. Igaz, hogy mostanában többször is láttam reggelenként a fiát, aki arcvonásait tekintve tiszta anyja, különösen így idős korában, hát valószínűleg ezért jöttek elő álmomban éppen ők (mert szerintem az álmainkból nem a jövőre lehet következtetni, hanem arról álmodunk, ami ébren foglalkoztat). Aztán tovább álmodtam, vonaton utaztam, leszálltam, de akkor vettem észre, hogy minden holmim fent maradt és éreztem, hogy esélyem sincs visszatalálni, mert a vonat belsejében teljes sötétség van, ráadásul tudtam, hogy azonnal indítják tovább. Nyomasztó volt, de szerencsére felébredtem. Na, ebből mit sütne ki egy álomtudor? (Mondjuk azt, hogy szerettem Joli nénit, meg azt, hogy tele van az életem megoldhatatlan, esélytelen, sötétbe burkolt helyzetekkel - igen, helyes a megfejtés, álomprofesszorkám!)

Egy szál virág Joli néninek ... hátha látja valahonnan ...

Ezt mindenkinek küldöm, aki szépeket írt a falamra, meg azoknak is, akik ezután fognak. Nézzétek egy ideig, akkor lesz teljes a vizuális élmény!

Nézem a tévét, mert leroskadtam és várom, hogy legalább a híradót megnézzem, mielőtt belelendülök a ki tudja, hányadik műszakba. Szóval, bámulom a csodaládát és megint megjelenik az a dagi kislány, amint egyenként szopogatja lefele a makaróniról a bolognai húsos mártást. Borzalom! A reklámgyártók ezt tanulják a reklámgyártóképzőben? Hogy így kell valamihez gusztust csinálni? És még az a kisebbik rossz benne, hogy nekem, meg a jobb érzésű nézőnek felfordul tőle a gyomra. Mert én már X-évesen nem fogom utánozni, de egy gyerek mit lát? Azt, hogy egy társa ott a filmen tökjó heccet csinál, nosza, ő is kedvet kap hozzá, aztán legközelebb a szívbajt hozza az anyjára. Mert a gyerek már csak ilyen, hiszen mostanában alakul a személyisége, minden alakítja, amit maga körül lát, és amíg gyerek, addig igenis nem tudja megkülönböztetni az ilyen idiótaságot a normálistól. Van fogalmuk a reklámszakembereknek, mi mindent képes megjegyezni egy gyerek? Sokszor olyasmit is, amit mi észre se vettünk, amikor kimondtuk, de ő lefényképezte, elmentette a kis merevlemezére ott belül, és az mind hatni fog rá! Hát még egy mozgó kép, színesben, közeliben, bele a képébe! És akkor azt még végig se akarom gondolni, miféle lelke van a dagi kislány szülőanyjának/apjának, akik képesek voltak jó pénzért odaültetni a gyereküket ehhez a gusztustalansághoz.


(Ez egy plakátkiállításról való. Nincs igaza?)

Találkozás egy régi szerelemmel
Nem tudni mért, de mindig megható
Idővel mindent másképp lát az ember
De az, hogy szép volt, nem vitatható

Hiába nézem ellenséges szemmel
A változást, mi rajta látható
Az ember áll, és megszólalni nem mer
Van szerelem, mely nem gyógyítható

Jöjj, néhány órás napsütés
Még kell, hogy egyszer együtt járjunk
Még vár a nagy beszélgetés
Tán kiderül végre, mi volt a hiba minálunk
Jöjj, néhány órás napsütés
Sok régi témát megtalálunk
S a búcsú újra oly nehéz
Mint ahányszor idáig váltunk

Találkozás egy régi szerelemmel
Rossz randevú, de megbocsátható
Egy torz mosollyal búcsút int az ember
Miközben érzi: sírni volna jó

Nem igaz, nem volt megható, valamint úgy látszik, ez a gyógyíthatóak kategóriájába tartozott, mert meg se dobbant a szívem, sehol semmi kalimpálás, szorítás a gyomortájékon, zavart heherészés, semmi, csak a száraz valóság. Jelentem: RégiSzerelem pocakot eresztett, kopaszodik, de én ezt nem ellenségesen figyeltem, csak megállapítottam a tényeket. És dehogy kell az a nagy beszélgetés, abból  is volt bőven annak idején. Hogy mi volt a hiba, az is régesrég kiderült, meg aztán ma már kit érdekel? A torz mosoly - na, ez igaz, nemigen tudtunk mit kezdeni a helyzettel.  De sírni? Azt azért nem. Csak bele ne gondoljak, mi mindenre képes voltam, mit megtettem, felrúgtam érte annak idején és milyen halálosan őszintén éreztem, hogy csak ő, senki más, meghalok, ha már nem ... Sic transit gloria mundi - ahogy már a rómaiak is rájöttek, és milyen igazuk volt!

Az egyik utcasarkon fiatal nő jött velem szembe, mellette egy zörgő műanyag triciklin nagy lendülettel gurult egy másfél éves forma pici lány fejebúbjától bokájáig rózsaszín kötott hacukában, gyönyörű kék szemekkel. Hirtelen ért a járdaszegélyhez, az anyja feléje nyúlt, ugyanazzal a mozdulattal kihúzta alóla a járművet, kézenfogta és elindultak keresztül az úttesten, miközben a pici így szólt: "jejejeje". Majd pedig teljesen ráhagyatkozva az anyjára, égszínkék szemekkel tekingetve körbe magabiztosan átvonult a betonon. Szép pillanat volt.

Útközben bámultam kifelé az ablakon és elnéztem a tájat: visszavonhatatlanul itt az ősz, nincs két egyforma színű fa az egész vidéken. Nálunk reggel deres volt a fű és először fordult elő, hogy fázott a kezem. Hiába süt a Nap, csípős hideg van. "Süt a Nap, de foga van" - mondta ilyenkor nagymamám. Az jutott eszembe, hogy mire megszoktuk, hogy 2004-et írunk, addigra szokhatjuk a 2005-öt!

Tegnap végre találtam egy jónak látszó ingyenes üzenőfalat (mert a blogringbe még nem engednek be, túl friss vagyok nekik), na, gondoltam, ezt most jól beillesztem a sablonba. Kiókumuláltam, hova kerüljön, majd Ctrl+C, aztán Ctr+V, és akkor beütott a krach: hibaüzenet és mellé egy felhívás, hogy aszongya írjak erre meg erre a címre, mellékeljem a hibaüzenetet, stb. Amikor meg visszaléptem a freeblog induló oldalára, azt láttam, hogy sehol sincs a blogom neve, eltűnt! Ijedtemben tényleg írtam arra a címre annak rendje és módja szerint, miközben a frász kerülgetett, hogy a dizájn, amin napok óta dolgozom, a semmibe veszett (persze nem mentettem el magamnak...). Választ azóta se kaptam, viszont időközben előjött a blogom és befejezhettem a bütykölést.
Tanulság és eszmei mondanivaló: akármi történik, nem elhinni, várni, aztán újra próbálkozni! És nem bízni abban, hogy az emailcím másik végén ül valaki!

Azt tanácsolják az okosok, hogy naponta kell legalább egy órányi lazítás mindenkinek, amikor azzal foglalkozik, amit szeret, amitől kikapcsolódik és regenerálódik. Igen, ez biztosan így van, mert nem lehet(ne) folyamatosan görcsben élni. Érzem, ahogy a hátam egy merő feszülés, észreveszem, hogy a vállamat időnként  tudatosan le kell engednem, mert már mintha nem az lenne a természetes állapota. És mindez már nyomot is hagy kívül is, belül is. Miféle világ és miféle élet ez, amiben leledzünk? Időnként eljátszom a gondolattal, hogy tulajdonképpen melyik korban élnék a legszívesebben? Nekem a 19. század második fele nagyon megfelelne. Akkor még annyi mindenre volt idejük az embereknek, egy korabeli tanárember például, ha volt igénye és tehetsége, tudóskodott, kutatott, írt, miközben tanított és nyilván törődött a családjával is. Ha az akkori tudósok életét nézi az ember, elámul, hogy mennyit alkottak, könyveket, tanulmányokat, mikor fért bele mindez az életükbe? Pedig belefért, és nem is kellett esténként relaxálniuk meg jógázniuk, hogy erőnek erejével ellazítsák magukat.
Na, ilyenek jutnak eszembe, mikor reggelenként látom azt a sok bezárt arcú embert (beleértve magamat is), amint sorban áll, tolakszik, rohan, az egyik füléhez telefont szorít, a másik kezével a táskájában kotorászik, miközben rémülten pislog körbe-körbe, hogy miről marad le már megint? Tényleg, miről maradunk le, tessék mondani?

(Ilyen volt a mai Kálvin tér a XIX. században. Az épületek közül már csak a Múzeum a régi.)

Ma szálltam utoljára a harmadik kocsiba a fél ötös vonaton. Mert az mégse állapot, hogy a fülembe kelljen ordíttatnom a rádiót azért, hogy ne halljam NagyokosNőcit,amint levegővétel nélkül egész úton ecseteli a családjában történteket a barátnőjének, szidja a saját anyját meg a testvérét, és egyáltalán, senkiről nincs egy jó szava. Akkor kellett volna gyanút fognom, amikor egy szőke nő beült a Déliben a mellettem levő négyes fakkba: mondom magamban, honnan ismerős ez nekem, honnan is ... de persze nem jöttem rá. Én hülye, akkor még lett volna menekülési lehetőségem. De amikor indulás előtt két perccel megjelent NagyokosNőci és leült a szőke mellé, akkor már beugrott, hogy a szőke a Barátnő, aki NagyokosNőcinek foglalta a helyet, minek folytán az elkövetkező ötven percben nem lesz csönd egy másodpercig sem (merthogy nem először utaztam velük egy légtérben, ó nem, sőt, ott szállnak le, ahol én).  Addigra persze már hiába próbáltam volna menekülni, tele volt a vonat. Nem volt mese, kitéptem a táskámból a kisrádiót, belöktem a fülhallgatókat a fülembe és bár eredetileg eszem ágában se volt rádiózni, hallgattam valamelyik kereskedelmi adón a rágógumizenét. Inkább, mint a szövegelést. Szóval, holnaptól másik kocsit keresek magamnak. Bozse moj, miért mindenki az én aurámba gyalogol bele, miért???