A környékünkön van néhány láthatatlan család. Biztosan ott élnek, csak nem látszanak, mert mindenféle módszerrel barikádokat emelnek maguk köré. Az egyik ház körül normális, betonalapra épített vasrudakból álló kerítés van, de az összes kerítésszakaszra belülről valami gyékényszerű táblákat drótoztak, amitől baromi ronda az egész. Egy másik ház egyenesen erődítménynek tűnik: hatalmas L alakú épület (ezt csak a tető formájából lehet kikövetkeztetni, mert más nem látszik az épületből) jócskán embermagasságú tömör téglakerítéssel, amin még egy lőrésnyi hiátus sincs. A kapu tömör vaslap távirányítós megoldással, bentről pedig sosem látható, öblös hangú kutya ugat. Van olyan ház is, amelyet kb. kétméteres magasságú deszkakerítés vesz körül, azon sincs sehol egy rés. Bennem mindig felmerül a kérdés: mitől félnek ennyire? Mert a közbiztonság rossz ugyan nálunk - "megélhetési bűnözés" ugyebár - de bármilyen kerítésen simán bejut, aki nagyon akar és attól kezdve kényelmesen tehet bármit, nem lesz semmilyen visszatartó motívum, mert senki se látja az utcáról. Ha pedig azért barikádoznak, hogy ne bámuljanak rájuk a járókelők, azt egyszerűbben is meg lehet oldani, sövényt vagy egyéb magas növényzetet kell telepíteni és kész. Én nem szeretnék befalazva élni.

Reggelenként általában ugyanazok az emberek jönnek velem szemben, egyesek sietve, mások kényelmesen baktatva, és van egy külön kategória, a kutyát sétáltatók. A gazdi is, a kutya is rója a megszokott utat, soha semmi rendkívüli, teljes közöny és fásultság az emberen és az állaton is. Az ilyen városi kutyák már nem is viselkednek egészen kutyához méltóan, közömbösek a járókelők iránt, legfeljebb akkor élénkülnek meg, ha egy másik négylábú tűnik fel a láthatáron. Elfajzanak szegények, a ragadozó ősöknek pedig még a szelleme sem érinti meg őket. Nem is csoda, elgondoltam, milyen lenne, ha nekem kellene így élnem: bezárva ugyanabba a három-négy helyiségbe, időnként elindulnának velem le az utcára, ott kizárólag ugyanazon az ezerszer végigjárt úton mehetnék, senki nem szólna hozzám, mellettem járkálnának a többi, emberfélék családjába tartozó rokon élőlények, aztán visszaérnénk a kiindulási helyünkre, be a lakásba és ez így menne évekig minden nap. Én is elveszíteném minden vonásomat, ami másoktól megkülönböztet. Szegény városi blökik!

Reggel óta nem megy ki a fejemből ez a Mary Hopkins-szám, ismeri-e vajon még valaki?

Once upon a time there was a tavern
Where we used to raise a glass or two
Remember how we laughed away the hours
And think of all the great things we would poo

Those were the days, my friend
We thought they'd never end
We'd sing and dance forever and a day
We'd live the life we choose
We'd fight and never lose
For we were young and sure to have our way


Then the busy years went rushing by us
We lost our starry notions on the way
If by chance I'd see you in the tavern
We'd smile at one another and we'd say

Those were the days, my friend
We thought they'd never end
We'd sing and dance forever and a day
We'd live the life we choose
We'd fight and never lose
Those were the days
Oh, yes, those were the days


Just tonight I stood before the tavern
Nothing seemed the way it used to be
In the glass I saw a strange reflection
Was that lonely woman really me?

Those were the days, my friend
We thought they'd never end
We'd sing and dance forever and a day
We'd live the life we choose
We'd fight and never lose
Those were the days
Oh, yes, those were the days


Through the door there came familiar laughter
I saw your face and heard you call my name
Oh, my friend, we're older but no wiser
For in our hearts the dreams are still the same...

Those were the days, my friend
We thought they'd never end
We'd sing and dance forever and a day
We'd live the life we choose
We'd fight and never lose
Those were the days
Oh, yes, those were the days

Szegény megasztáros jelöltek! Ennyi önértékelés nélküli, éretlen személyiséget egy rakáson! Nem irigylem a zsűrit sem, de azért mégse kellene ennyire durván bánniuk némelyik mókussal, csodálom, hogy azok a nyomorultak nem kérik ki maguknak.

Ma nyűgös vagyok, mindenkit nehezebben viselek, mint máskor. Ráadásul a pedagógiai módszereim is hatástalanok, hiába próbálom például D-t a viselkedésemmel rávezetni, mennyire bunkó, nem veszi a lapot. Talán mégis meg kellene mondani neki egyenesen, de akkor abból konfliktus lesz, ami nagyon nem hiányzik nekem. Ráadásul még én leszek a hülye, a faksznis, pedig csak nem bírom elviselni, ha valaki belepofázik, amkor egy másik emberrel beszélgetek. Ez a másik ember, nevezzük E-nek, bejött a szobába (amelyben D-vel ketten ülünk) hozzám, hangsúlyozom: hozzám, hogy valamit elmeséljen. Nem telik el tíz másodperc és D máris bekapcsolódik. És ez így megy minden egyes alkalommal, bárkivel beszélgetek, mintha legalábbis egy szobában a jelenlévőknek csak teljes létszámban, együtt lehetne társalogni. Ha hozzá jön be valaki, én tudatosan arra se fordulok, belemerülök a saját munkámba és csak akkor válaszolok, ha esetleg kifejezetten hozzám is szólnak. Sőt, ha később utal nekem valamire az ő beszélgetésükből, úgy reagálok, hogy érezze: én nem figyeltem és nem tudom, miről beszéltek. Ez lenne a nevelő célzat, dehát teljesen hatástalan, mondhatnám úgy is, D a pedagógiám csődje. Mégis ki kellene egyszer osztanom, brrr, csak ne irtóznék annyira az ilyen jelenetektől.

Lassacskán rájövök, mi is a blog tulajdonképpen. Mindenkinek más. Van, aki szabályos naplónak tekinti és a nap minden eseményét megörökíti. A másik inkább kiragad egy-egy jelenséget és arról értekezik. A harmadik a pillanatnyi érzések, hangulatok hátán sodródva ír. Olyan is van, aki ismeretterjesztésre használja. De egyben megegyezünk: függünk tőle. A saját blogunk írásától és a mások blogjának olvasásától is. Mert mindannyian grafománok vagyunk, kedves kollégák, tessék tudomásul venni! Másképp hogyan vennénk rá magunkat többé-kevésbé minden nap, sőt időnként naponta többször is, hogy leüljünk, kigondoljuk, megszerkesszük, linkeljünk, beillesszünk, útjára engedjük? Meg aztán az ember egyszercsak azon kapja magát, hogy már blogos szemmel nézi a világot és az utcán fejben fogalmazza, amit meg akar osztani a többiekkel. Időnként fellázadunk, hogy elég, nekem erre nincs időm, kész, vége, harakiri - aztán mégse, duzzogva visszasompolygunk és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Majd pedig várjuk a reakciókat. És a visszajelzések jönnek, sokszor hamarabb, mint gondolnánk. Legutóbb például megtörtént velem, hogy miközben szerkesztgettem a mai második bejegyzésemet, az elsőre, amit negyedórával azelőtt tettem fel, már bejött egy üzenet.
Amíg csak ismerkedtem ezzel a műfajjal, azt hittem, az a lényege, hogy aki blogol, kiírja magából, amiről úgy érzi, ki kell jönnie, aztán kirakja a netre és ettől megnyugszik. Haha, nem úgy van az! Pillanatok alatt kialakul az ember körül egy társaság - ha nem lenne rossz izű a szó, azt mondanám, közösség - és milyen jó érzés tudni, hogy mindenfelől figyelnek rád, követik a gondolataidat, reagálnak, segítenek. Mert a visszajelzés fontos, nagyon is fontos, az asztalfióknak - meg a Dokumentumok mappának - nem szívesen ír az ember.
Vonzó az is, hogy ha akarod, elrejtőzhetsz, anonim maradhatsz. Mindenki annyit árul el magáról, amennyit jónak lát és a legtöbben élünk is ezzel a lehetőséggel, figyelünk, hogy ne legyünk könnyen azonosíthatók. Vajon hányan terjesztik ismerőseik körében a blogjuk címét? Valószínűleg nem sokan, mert az már nem az igazi, ha olyanok olvasnak, akik ismernek.
Hát, egyelőre ennyit a blog természetrajzáról. Írjunk, írjunk, csak semmi lazsálás!

Budafokon-Budatétényben jártam délelőtt. Nem olyan régen szűk három évig laktam ott, nem szerettem, elsősorban praktikus okokból: messze volt a buszvégállomás a háztól, minden utca meredek volt, valamint a kutyák jellemzően az egész utcát a saját felségterületüknek érezték, ennek megfelelően védték is, ameddig elláttak. Utáltam reggel elindulni és utáltam este leszállni a buszvégállomáson tudván, hogy még előttem a hosszú, meredek hazafelé vezető út, ettől aztán úgy éreztem, én vagyok a világ legszerencsétlenebbje. Ráadásul körül voltam véve vadidegen emberekkel, akik nemrég építették több tízmilliós házukat, köréje erődítményszerű, átláthatatlan kerítést emeltek és ott láttam először a szemeteskuka számára alkotott különálló házacskákat a házzal azonos színűre vakolva, cseréptetővel ellátva. És persze mindenki bezárkózott a birodalmába valós és átvitt értelemben egyaránt, ha összeestem volna útközben, órákig nem vett volna észre senki. Gyűlöltem az egészet mindenestül. Most meg, mióta csak néha járok arra, olyan nosztalgiám van, hogy ihaj! Figyelem a változásokat, ellágyulva fedezek föl régi helyeket, legszívesebben becsöngetnék az ismerősökhöz (mert azért persze lettek ismerőseim), ki nem hagynám, hogy bevásároljak a kis boltban, ahol azelőtt szoktam és mindig arra gondolok, hogy tulajdonképpen nem is volt ott olyan rossz - pedig rossz volt. Namármost: ez vagy a sokat emlegetett megszépítő-messzeség-effektus, vagy a jelenlegi helyzetemhez való viszonyítás teszi. Talán inkább az utóbbi, mert ahol most vagyok - na, azt aztán soha nem fogom visszasírni, ha egyszer sikerül megszabadulnom innen. Mi mindentől függ, hogy mi iránt lesz lokálpatrióta az ember gyereke! Nincs is bonyolultabb állat, mint az ember.


Ez a budafoki városháza. Épült 1928-29-ben Bathó Lajos  helybéli építész és festő tervei alapján Reiber Lőrinc kivitelezésében. Egy kis erdélyi építészeti hatás, meg egy kis szecesszió.


Ugyanaz közelebbről, hogy a részletek jobban látsszanak.


Ez is Budafok: a Savoyai Jenő tér a Szent Lipót templommal

Délelőtt egy orvosi rendelő váróhelyiségében voltam kénytelen tölteni az időmet, ezzel nem is lett volna semmi baj, nem várt rám semmi kellemetlenség, nem kellett szoronganom semmitől, nem is siettem sehová, szóval nyugodtan bambulhattam volna magam elé, míg sorra kerülök. Igen ám, ha velem szemben a falra erősített konzolon nem működött volna egy tévékészülék. De működött, így aztán előbb a Stahl konyhája jelent meg előttem (üldöz engem az a nő...), majd pedig az éppen aktuális dél-amerikai sorozatban végig kellett néznem, de főleg hallgatnom egy leány megerőszakolását, majd idegösszeomlását, anyja (gondolom, az volt) kétségbeesését és mélységes fájdalmát, mindezeket agresszív hanghatásokkal, erőszakosan beletolakodva az életembe, mindannyiunk életébe, akik ott ültünk. A többieken sem láttam, hogy annyira igényeltek volna bármilyen műsort, engem pedig egyenesen dühített. Korábban is jártam már így, az még durvább volt és egy másik, akkor frissen felavatott szuper-szakrendelőben történt: egy Peter Falk főszereplésével készült filmet ismételtek, amely arról szólt, hogyan éli utolsó heteit-hónapjait egy rákbeteg (!) szerelmespár. És kénytelenek voltunk hallgatni, akár akartuk, akár nem. Egy orvosi rendelőben miért megy válogatás nélkül minden, egyáltalán, minek kapcsolnak be tévét? Hogy nehogy csend legyen?
Egyre inkább vágyom egy lakatlan szigetre, na jó, ne legyen azért egészen lakatlan, csak csend legyen rajta, azzal beszélhessek, akivel én akarok, akkor, amikor akarom és akkor legyen műsor, ha igénylem. Nem fogom gyakran igényelni, az biztos.

Az összes vasutas ősöm forog a sírjában, ha látja, mi lett abból a tekintélyes, megbízható cégből, amit MÁV-nak hívnak. Az ő idejükben a vasútnál dolgozni megtiszteltetésszámba ment és mindenki elismeréssel nyugtázta, ha valakiről kiderült, hogy vasutas. Nagymamám csak forgalmi szolgálattevőnek nevezte a forgalmistát, nagyapám pedig a családjával se töltött annyi időt, mint a forgalmi irodában, nehogy valami hiba csússzon valahol a gépezetbe a dunavarsányi állomáson. Fegyelmet tanult, aki ott dolgozott, mert felfogta, hogy sem a masinisztának, sem a krampácsolónak, sem a bakternak nem lehet figyelmetlenkednie, az akár végzetes következményekkel is járhat. Ma meg nem elég, hogy szinte soha nem ér be a vonatom pontosan a Délibe, hogy hazafelé a fél ötös vonat következetesen négy (igen, négy!) kocsiból áll, mint egy erdei kisvasút, hogy most is a negyven évvel ezelőtti vagonokban utazunk annak megfelelő "komforttal", de ráadásul újabban a kalauzok lefoglalnak maguknak ülőhelyet - azon a vonaton, amelyiken ma például Kelenföldig a peronon álltam a tizenháromezer forintos bérletemért - és egyáltalán úgy viselkednek, mintha szivességet tennének a napi munkájukkal. Nekem. Hogy ránéz a bérletemre.  Nagypapa, Nagymama, Dédpapa, látjátok ezt?

Már megint nem azt mondtam, amit vártak tőlem. Egy kedves ismerős felháborodva mesél-mesél valamiről, hogy mit látott, ott neki mit mondtak, ő arra mit mondott, majd rámnéz és megkérdi: "Hát nincs igazam?" Nem mintha abba akarta volna hagyni a sztorit, ez csak egy közbeszúrt félmondat volt, amire maximum egy beleegyező bólintást vagy helyeslést várt. Én azonban egy picit felhúztam a szemöldököm és nem nyitottam azonnal válaszra a számat - ez meglepte, olyannyira, hogy bennakadt a szava, hitetlenkedve pillantott rám és magyarázatot várt. Egy mondattal kifejtettem, hogy miért nem gondolom egészen úgy, ahogy ő, tisztáztuk, elsimult a történet is, ment tovább az élet. És ha bólintok? Kétségtelen, egyszerűbben folydogált volna tovább a mese a maga medrében, mindenki meg lett volna magával elégedve: ő, mert megint kiderült, hogy mennyire, de mennyire tisztán látja az objektív igazságot, én pedig, mert felebarátomat meghagytam az ő tökéletessége tudatában. Csak éppen az igazsághoz nem lett volna semmi köze a párbeszédünknek. Baj, hogy nem bólintottam? Baj hát, te makacs, konok Bikfic, te tökfej, hát még mindig nem érted, hogy simulni kell, bele a tömegbe és úgy szocializálódni szépen, rendesen, mint a többiek? Aztán ha majd egy ütemre bólingat a fejed a többi sorstárssal, akkor elmondhatod, hogy belesimultál a társadalomba! Bele, abba bele...