Még csak holnap lesz hétfő, de ha rágondolok, máris agyonnyom, mint ezt a szegény macsekot:

Déltől este fél nyolcig süketek voltak a telefonvonalak a környékünkön. Nem is vettem volna észre, ha nem akarok a netre menni. A hibabejelentős kisasszony megnyugtatott, hogy dolgoznak rajta és remélik, hogy a mai nap folyamán sikerül a hibát elhárítani. Én is reméltem, nagyon. És azt is remélem, hogy most egy darabig nem lesz ilyen.

Ma a hazafelé úton megrázó élményben volt részem: majdnem szétesett alattunk a vasúti kocsi. Biatorbágy után elbóbiskoltam a keresztrejtvényem fölött és hatalmas csattanásokra riadtam fel, az első gondolatom az volt, hogy tán kövekkel dobálják a vonatot valahonnan, de ahhoz képest ez túl nagy zaj volt, hanem alattunk csattogott valami. Mintha vasdarabok ugráltak volna a kocsi alatt, valami szörnyen félelmetes volt, iszonyú lármával rázkódott az egész alkotmány.  (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy rajtam kívül csak a velem egy vonalban ülő három nő kapta fel igazán a fejét, meg egy férfi, aki a peronon állva tapasztalta ugyanezt és bejött a kocsiba, hátha innen jobban kiderül az ok. A többiek mint előkelő idegenek bámultak a semmibe, mintha nem is velük történne, ami történik.) Részemről bedobtam a táskámba a szemüvegemet, meg az újságomat, ha menekülni kell, ne legyenek útban és tisztázván magamban, hogy a második kocsiban ülök, felfogtam, hogy talán célszerűbb lenne átmenni az első kocsiba, ha leszakad a vonat többi része, mi a mozdonnyal megmaradunk.  Vészféket nem volt értelme keresni, mert ha a nyílt pályán megállítjuk a vonatot, akkor aztán sose jutunk tovább. Szerencsére közeledtünk Herceghalom felé, beálltunk az állomásra, ott aztán a leszállók előrementek a vezetőhöz és elkezdődött a szaladgálás. Hogy mit sikerült megjavítani szegény masinisztának, nem tudom, de olyan negyedórányi álldogálás után elindultunk és én haza is értem épségben.
Csak később jöttem rá, hogy azért tulajdonképpen nagy szerencsénk volt. A hangokból ítélve nyilvánvaló, hogy a második kocsi alvázáról szakadt le valami vasszerkezeti elem, amit azért valami még megtartott, de a többi része, ahogy a szerelvény rohant, folyamatosan odaverődött a talpfákhoz, meg a sínközt borító kövekhez. Mekkora mázli, hogy nem lendült ki se jobbra, se balra és nem került rá egyik sínszálra sem. Miért? Hát mert akkor kisiklunk, bizony.
Biztos mondtam már valamelyik mávsirató  szösszenetemben, hogy én ugyanilyen kocsikban utaztam cirka harminc évvel ezelőtt szegedi egyetemi polgár koromban oda-vissza Szeged és Budapest között. Ezek a kocsik azóta nem javultak, csak amortizálódtak. Az a csoda, hogy még nem estek szét. Csak majdnem. Mint például ma délután a négy órakor induló komáromi személy második kocsija. Nem baj, fő a MÁV mosoly-akciója, az tartja egyben a kocsikat!

Ez megint egy blogtárs bejegyzéséről jutott eszembe (link nincs, most már észnél vagyok!), hogy a családban beszélgetnek-e eleget a gyerekekkel?
Volt nemrég egy néhány éves szakasz az életemben, amikor kisiskolásokat tanítottam hittanra. Külön kértem a csoportbeosztás alkalmával, hogy kicsiket taníthassak, így aztán lett két csoportom, az egyikben elsősök és másodikosok voltak, a másikban harmadikosok. Minden óra előtt már a gyülekezés is úgy zajlott, hogy sokan kabátban-sapkában egyenesen a tanári asztalhoz jöttek köszönni, valamit kérdezni, vagy csak néhány mosolygós-bámészkodós pillantást váltani, néhányan beültek a padokba, onnan figyeltek. Az egyik elmesélte, hogy a nagypapája kórházba került az este, a másik a legutóbbi iskolai eseményeket sorolta, a harmadik megmutatta a frissen beszerzett nagyon fontos játékot, a negyedik elújságolta, hogy kistestvére lesz és így tovább, egyre többen vettek körül és mondták, mondták megállás nélkül mindazt, ami foglalkoztatta őket. Már az első találkozásunkkor, amikor még idegen voltam számukra, akkor láttak először - már akkor is így kezdődött az óra, én pedig azonnal láttam, hogy ezeknek a gyerekeknek mi hiányzik a legjobban: nincs kivel beszélgetniük! Rendszerint elbeszélgettük az óra első 5-10 percét is, végül úgy kellett nagy nehezen helyreterelnem őket, hogy elkezdhessük a munkát. Egy ilyen alkalommal mondta nagy sóhaj kíséretében az első sorban ülő másodikos Dani:  "...de kár, olyan jót beszélgettünk!"
Ennek már vagy hat-hét éve, azóta még jobban felgyorsult a világ, még nagyobb terheket kell vállalni a megélhetésért, el tudom képzelni, hogy ma még kevesebb idő jut beszélgetésre a családban. És azóta megsokszorozódott a gyerekekre zúduló információmennyiség is, amiben eligazításra lenne szükségük. Jut-e rá idő? Tisztelet annak a családnak, ahol jut.

Mit kellene tenni, hogy az emberre nagyon is mély hatást gyakoroló eseményeket magunkban dolgozhassuk fel, minden mástól függetlenül? Arra gondolok, hogy minden, ami csak zajlik a világban, a közvetítő eszközökön keresztül szűrődve jut el hozzánk, de nem mint csupasz, tényszerű hír, hanem kommentálva, képekkel  tarkítva, feltupírozva, elferdítve, manipulálva. Így aztán senki sem tudja önmaga egyéni szűrőjén átengedve feldolgozni, átelmélkedni, megemészteni az eseményt, hanem mindjárt kap köréje sok olyasmit, amit nem kellene, ettől pedig egyből fals lesz az egész. Nem lehetett igazán mélyen megrágni magunkban a szökőár hallatán feltoluló gondolatokat a világ esetlegességéről, a Föld ingatagságáról, az emberi élet picinységéről, az emberi felelősségről-felelőtlenségről, a kíváncsiság veszélyeiről és még sok mindenről, mert harsogtak felénk az utazási irodákkal való viták, a sznob utasok igényei, a szenzációhajhász, sokkolónak szánt információk, amelyek között éppen az vált lehetetlenné, hogy mindenki rádöbbenjen: ennyi az ember, ennyi a világ.
Ugyanez zajlik most a pápa halála körül is. Már mindent tudunk az ezüstkalapácsról, a pápai gyűrűről, a titokban kinevezett bíboros rejtélyéről, a közvetítőkocsik erdejéről a Vatikánban, a római közlekedési káoszról, a többmilliós zarándoktömegről, arról, hogy Károly és Camilla esküvőjét mennyiben érinti a temetés, hogy Kínában cenzúrázzák  a híreket az ottani keresztények elől, meg hogy álhír-e a világellenség főfőterrorista részvétele a temetésen.... és így vég nélkül, minden elképzelhető hetet-havat összehordanak, amit csak hozzá tudnak kapcsolni a témához. Ebben az információáradatban ember legyen a talpán, aki minden hatástól függetlenítve magát képes átgondolni: neki mit jelentett ez az ember, mire emlékszik, mennyire értékeli, milyen egyéniségnek ismerte meg és mire fog emlékezni majd, ha később, amikor majd már a mai nap is történelemnek számít, leírva látja azt, hogy II. János Pál.
Közben pedig Karol Wojtyla immár megszabadulva minden földi szenvedéstől, messziről (vagy nagyon is közelről?) néz a világra és csóválja a fejét: erre tanítottalak benneteket, gyerekeim?

Először felháborodtam, amikor megláttam ezt a hírt: Könyvet adott ki emlékeiről Wojtyla ifjúkori szerelme. Már megint mi ez? Már ebből is bulvármocskot kreálnak, te jó ég, még el sem temették a pápát és máris? Aztán elolvastam a hírt, este pedig megnéztem a híradóban is, amit ugyanerről mutattak és nem volt benne semmi megbotránkoztató. Egy ma 83 éves, hervadtan is szép asszonyt láttam, aki számára ez a nagy ember ma is Lolek, a tizenéves kamasz, akivel őszinte, tiszta gyerekszerelemben éltek hetven évvel ezelőtt,  csak közben a fiú hívást kapott úgy, mint a vámos Máté vagy kétezer éve ott a városkapunál a vámszedő asztala mellett:  állj fel, hagyj itt mindent és kövess! És Lolek felállt, elbúcsúzott Halinkától és papnak készült.  Most pedig ott fekszik bebalzsamozva a ravatalon és milliók járulnak eléje, hogy elbúcsúzzanak tőle, mielőtt a földi testet végleg elnyeli a bazilika altemploma. 
Nem hiszem, hogy baj lenne, ha II. János Pál egyben Karol Wojtylaként is megmaradna a szívekben.  Egy nem mindennapi ember különleges képességekkel, karizmatikus személyiséggel, nagy lelki mélységgel, aki a szüleinek és a barátainak Lolek volt. Gondolom, saját magának is. Aki ott a díszes, méltóságteljes vatikáni palota tiszteletet parancsoló csendjében lengyelül írta a végrendeletét.

Erről-arról, mindenféléről

Mostanság mindenki megtáltosodott a blogberkekben, írják a jobbnál jobb bejegyzéseket, amiktől az ember lányának kavarogni kezdenek a gondolatai, felsóhajt, vagy hevesen bólogat, vagy éppen kérdően felhúzza a szemöldökét, szóval beindul az agya. Aztán az ember lánya elkezdi püfölni a billentyűket, hogy csak úgy porzik szegény laptop. És ez jön ki belőle:

A pápa temetése kapcsán gyásznapot rendelni el - na, ez szerintem is túlzás, újabb hibás döntés, már nem is keresem a hátsó okokat, hogy vajon milyen cél mozgatta, mert mindig valamilyen cél van emögött, de nem érdekel. Ugyan keresztény többségű ország vagyunk, de a keresztények közül se mindenkinek jelenti ugyanazt a katolikus egyház feje, mert ugyebár például a keresztyéneknek nem ő a legfőbb papjuk, az orthodox keleti egyházról nem is szólva. Ettől persze tisztelhette a római pápát  bármilyen valláshoz tartozó honfitársunk, de nem várhatjuk el tőle, hogy ugyanúgy gyászolja, mint mi, katolikusok. Az első magyarországi pápalátogatáskor, 1991 nyarán az igazgatónk bejött az egyik közös helyiségbe, bekapcsolta a tévét, hogy aki akarja, nézhesse az egyenes adást a repülőtérről, ahová a pápa megérkezik. Az esemény volt, itt történt, nálunk és főleg abban az időben nagyon nagy dolognak számított, amikor előtte évtizedekig nem is volt diplomáciai kapcsolatunk a Vatikánnal. De nem volt semmi kötelező.
Azt meg, hogy az iskolákban szentelni kell a témának valamennyi időt, először én is furcsállottam, de aztán a gyerekek szemszögéből próbáltam nézni és így azt mondom, hogy ha ügyesen nyúlnak hozzá a pedagógusok és nem vallási alapon kezelik, akkor jó is kisülhet belőle. Mert a gyerekek is hallják már napok óta ezeket a híreket, a családokban is nyilván beszédtéma így vagy úgy,  tehát nem árt keretbe foglalni és mint ismeretanyagot foglalni össze a gyerekek számára mindazt, amit a pápaságról és erről a most elhunyt nagyszerű emberről tudni illik. Akkor talán nem csak a médiahiénák lihegése és csámcsogása marad meg a gyerekekben, hanem sok minden a helyére kerül a fejükben.

*************

Femó bejegyzése mindenféle iskolai emlékeket hozott elő a fejemben boldogult tanár koromból. Igen, az ötödikesek! Akik már nem alsósok, de még nagyon gyerekek, még őszinték, még kiesnek a padból, ha valamit nagyon akarnak mondani, akikkel szemben állva úgy éreztem, belőlük még bármit kihozhatok. Csak rajtam áll, mert rajtuk nem fog múlni. És tényleg rajtam állt: ha elszúrtam, kukák voltak, de ha jól csináltam, ők aztán szárnyaltak, hogy jobban se kellett. Amikor aztán hatodikosok lettek, úgynevezett felvilágosító órát kellett tartanom náluk osztályfőnöki óra keretében. Meghívtam a körzeti orvost, aki férfi létére sokkal nagyobb zavarban volt nálam, mert nem tudta, mit várhat ettől a harminc buksi fejtől, én viszont nagyon is ismertem az enyéimet, de azt én se tudtam előre, hogy számukra a legnagyobb izgalmat és vitát kiváltó kérdés az lesz - hát hogy is mondjam, szóval, hogy hány lyuk van ott lent a fiúknak, hány a lányoknak. Ezen majdnem hajbakaptak, kiabáltak egymásra, számoltak, érveltek, frenetikus volt. A doki hápogott, én meg próbáltam nem röhögni. De ki törődött akkor már velünk, két felnőtt felvilágosítóval?
A hetedikesekkel meg szombatonként beálltam focizni. Amúgy fehér köpenyben, tanári tekintélyt a pálya drótkerítésén kívül hagyva, de mégsem elveszítve, sőt! Mi még szombaton is tanítottunk, igaz, hogy csak négy óránk volt és azt is igyekeztünk úgy összerakni, hogy nehezebb tantárgyak ne jussanak erre a napra, de mégis, bent kellett lenni és valamit ugye, produkálni is kellett. Egyszer aztán, amikor kísértem ki utolsó óra után az enyémeket a kapuhoz, a hetedikes fiúk, akiknek testnevelés volt az utolsó két órájuk, elkezdtek kiabálni a tornapályáról, hogy Ági néni, nem tetszik beállni? Nagyon szombat volt, nagyon tavaszodott, bennem is nagy mozgásigény feszült, nemcsak bennük, akik éppen két "egybenyíló" tornaórán voltak túl - egy szó, mint száz, beálltam és még vagy félórán át rúgtuk a bőrt. A fehér köpenynek annyi volt, viszont hagyományt teremtettünk, ezután év végéig majdnem minden szombatot megfejeltünk ilyen pótmeccsel. Jót tett nekik is, nekem is.

******

Az anyák, jaj, az anyák nem mindig szeretnek egyszerűen. Azt csak az élettől elrugaszkodott ember gondolja, hogy az anyai szeretet valami olyan fogalom, ami egy kaptafára húzható mindenkinél, lehet rá jelzőket aggatni, aztán működik, mint a felhúzós játék. Hát nem olyan. Kinél ezt jelenti, kinél meg amazt, és hogy egy anya által "generált" szeretet összhangba kerül-e a gyermeke által igényelt szeretettel - ez az, amire nincs garancia. Nagy mázli, ha fedi egymást a kettő.
Részemről mindig azokat irigyeltem - igen, véresen komolyan irigyeltem - akiket az anyjuk olyan komolyan vett, hogy már-már barátnői viszony volt köztük. Nem olyan haveros-pofázós-mindentmegengedős, hanem olyan igazi oda-vissza őszinte emberi kapcsolat, amelyben a felek teljesen egyenrangúnak látszanak, annak is érzik magukat, de mégis megvan az egyikük igazítgató, terelgető szerepe anélkül, hogy ez feltűnne bármelyiküknek.
Hát az ilyet irigyeltem én egész életemben. Még ma is.

******

És most eldőlés van, szemleragadás van, mert hamarosan pittyeg a vekker és mint Demjén Rózsitól tudjuk: "a vonat nem vár ...". Jó éjszakát!

Én nem tudom, tán nem látszik rajtam, hogy elég nagylány vagyok már? Miért formál jogot bárki arra, hogy belenyúljon az életembe? Helyettem gondolkodik, szervezkedik, érdeklődik, eldönti, mi a jó nekem, miközben fogalma sincs róla, és megsértődik, ha nem örülök?! Több évtizedes jó viszonyt, a közte és köztem lévő barátságot teszi kockára azzal, hogy nem tartja tiszteletben az én akaratomat. Hányszor kell mondanom, hogy neee, kösz, ne telefonálj oda, nem kell a telefonszám, mert ezt a megoldás  szerintem nem jó, nem akarok telefonálni, de azért csak lediktálja, aztán amikor később kiderül, hogy nem vettem fel a kapcsolatot az általa felderített illetékes személlyel, akkor vérig van sértve és közli, hogy ő ezentúl nem is segít már senkinek, pedig mennyit telefonálgatott ezügyben (amit senki sem kért tőle, sőt ...), ő csak jót akart, de intézzem, ahogy jónak látom, stb. Persze, úgy is fogom intézni, ahogy én jónak látom, ezt kellett volna felfognia már az elején és nem erőszakoskodni, mert ez az én életem, az én mérlegelésem, az én döntésem és én fogom megbánni is, ha eleve hibásnak látszó útra lépek csak azért, hogy valakit meg ne bántsak.
Ments meg engem, Uram, a rámtelepedőktől, a jószándékból erőszakoskodóktól, az erőszakkal segítőktől!

Érdekes, ahogy a pápa halála kapcsán sok blogger elgondolkozott ezen-azon, aztán sokan eljutottak oda, hogy hit, vallás, Isten és sokan kifejtették, számukra mit jelentenek ezek a fogalmak. Akkor most én is egy kicsit eltöprengek.
Nálunk a vallásos neveltetés eleve adott volt. Apám egyik testvére apáca volt, apu maga pedig előbb kántorképzőt végzett, aztán tanítóképzőt, előbb kántorkodott, aztán kántortanító lett. Anyámat a szülei nem annyira noszogatták a vallásosságra, de a polgáriban a hittantanára nagy hatással volt rá, nagyrészt emiatt lett mélyen vallásos. Így aztán engem magától értetődően, céltudatosan katolikusnak neveltek, bár négy-ötéves koromból elsősorban az maradt meg az emlékeimben, mennyire féltem a rákoshegyi templom falán a nagy Krisztus-arctól, sőt amikor a család barátja, Honti bácsi szakállt növesztett, analóg módon tőle is frászt kaptam. Meg nem is volt olyan könnyű ez a dolog akkoriban, ne felejtsük el, az ötvenes éveket írtuk, apu tanított, egy budapesti kerületben mindenki mindenkit ismert, a pedagógusok egymást meg különösen, szóval templomba járni nem lehetett csak úgy egyszerűen ott, ahol például a nagyszombati körmenet idején a kerületi tanácselnök képes volt a templommal szemközti bokrok közt megbújva leselkedni (és ez nem vicc, hanem tény). Vasárnaponként Budapest különböző templomaiba "kirándultunk", hol Kőbányára, hol a Belvárosiba, a Ferenciek terére, vagy Rákosfalvára, néha a Mátyás-templomba. Elsőáldozási előkészítőre a Krisztinavárosba hurcoltak, bérmálkozni pedig a rákosfalvai templomba mentem egy ott lakó barátnőmmel és a nővérével együtt. Kalandos volt. De hogy mit hittem akkoriban? Amit a fejünkbe töltögettek: hogy Isten van valahol és mindent lát. Erre emlékszem a leghatározottabban az elsőáldozási hittanórákról: hogy ott ülünk a padokban a többi kisgyerekkel - hatéves voltam - és a pap erről magyaráz, hogy Isten mindent lát. Már akkor is szerettem logikusan levezetni magamban a hallottakat és határozottan emlékszem, ahogy emésztgettem magamban ezt a frissen felszedett ismeretet: szóval akkor ezt is, hogy most itt vagyok? Azt is, hogy tudom-e a leckének föladott ének szövegét? És hogy tegnap mi volt, mit csináltam? Hogy igazat mondtam-e, vagy sem? Ahogy ezek pörögtek az agyamban, egyre jobban szorongtam. Ma már meggyőződésem, hogy akkor nevelték belém azt a félelmet, bűntudatot, amit csak több évtizedes kemény munkával tudtam lesmirglizni a lelkemből, de még máig sem végeztem tökéletes munkát e téren. Többek között ezt nem szeretem egy vallásban (most mindegy, úrinő leszek és nem nevezem nevén, csak általánosságban beszélek), hogy az emberben tudatosítja önnön porszem mivoltát, bűnös mivoltát, semmi vagy, elfuserált vagy, nem is tudsz más lenni, csak rossz - ha pedig ki akarsz mászni ebből a mocskos állapotodból, azt teszed, amit mondunk. Akkor majd, talán, esetleg ... de azért ne bízd el magad, mert a genetikailag kódolt bűnösséged bármikor visszatérhet, mert te már csak ilyen vagy.
Szóval, ne így! Mert ebből semmi jó nem származik. Ma már nagyjából tudom, mi az a néhány alapvető tétel, amiben hiszek: hogy létezik egy nálunk sokkal nagyobb valami/valaki/rendező elv és lehetne még sokféleképpen körülírni, aki/ami számunkra ésszel fel nem foghatóan működik és az ember szempontjából teljesen mindegy, hogy Istennek, Jahvénak, Allahnak, Krisnának vagy minek nevezzük. Aztán abban is hiszek, hogy a lélek halhatatlan, hogy az ember élete nem ér véget a halálával. Meg abban is, hogy élt kb. kétezer éve egy zsidó férfi, aki nagy hatással volt a környezetére, a rómaiak kivégezték, majd pedig teljesen szokatlanul ment át egy más létmódba.
A vallás, a templom, az egyházak, a hittételek: mind, mind keret, a transzcendenssel való kapcsolatunk keretei. Ki-ki igénye szerint él ezekkel, de az Istenhez való viszony nem ilyesmin múlik, szerencsére, hanem belső állapoton, olyan, mint az elektromosság: egyes elemek jól vezetik, mások kevésbé.