Baj az, ha valaki egy svéd szövegről azt hiszi, hogy finn, csak azért, mert Finnországban adták ki a könyvet? Baj az, ha ugyanő nem tudja, hogy Finnországban a svéd is hivatalos nyelv, valamint hogy Åbo nem más, mint Turku svéd neve? Baj ez, vagy nekem vannak túlzott elvárásaim? Ejnye-bejnye, most gondolkodóba estem ...

Mornix talán mostanra már elmondhatja, hogy járt itt:

  Így pöfögött a Stromboli ma délelőtt.

Persze ha éjszaka lefekvés előtt ezt az oldalt, meg ezt és ezt olvasgatom, nem csoda, ha azt álmodom, hogy elutaztam Ausztráliába, ahol járkáltam mindenféle érdekes városban, aztán valami hivatalos személyekkel ültem egy nagy asztalnál, majd pedig kimentem telefonálni, de hiába nyomkodtam a gombokat, nem sikerült. Ekkor észrevettem, hogy egy idegen mobilt tartok a kezemben, azután pedig a táskámból előkerült még két készülék, de mindegyik idegen volt, a sajátom meg sehol. Felfogtam, hogy mások készülékeit pakoltam el, kétségbeesve rohantam vissza a terembe, ahonnan addigra már mindenki eltávozott, aki körülöttem ült, a többiek pedig nem vették észre, hogy bárki is kereste volna a mobilját. Ott toporogtam, hogy most mit csináljak és egyáltalán, hogy fogom a sajátomat megtalálni, de ekkor szerencsére felébredtem. Nem volt jó álom, fáradtabb vagyok, mint előtte voltam.

Lehet, hogy bennem van a hiba, de tényleg nem értem, mitől lett a Golden Blog verseny első helyezettje ez a blog, a közönségdíjas pedig ez.
Ezért kár volt a több hónapig tartó hajcihő. Szerintem.

Esti meglepetés: régebben írtam többek közt egy pasasról mint ismeretlen útitársról, ma meg látom a híradóban ugyanazt a pasast, amint egy mostanában elhíresült ügy fejleményéről sajtótájékoztatót tart. Ejha! Nem akármilyen vonaton járok én és nem akárkikkel utazom, mindig mondom.

Hazafelé a vonatunk, írd és mondd, három, azaz három kocsiból állt. Csak megjegyzem, hogy nem kisvasúttal, erdei nosztalgiavonattal szoktam utazni, nem, máv-szakkifejezéssel szólva fővonalon járok és ez a mai vonat sem a szomszéd faluig, hanem Győrig közlekedett.
Amíg vártunk a Déliben az indulásra, a hangosbemondóból a következő brilliáns mondat hallatszott:

"Értesítjük tisztelt utasainkat és a vonatra várakozókat, hogy a tizennégy óra nyolc perckor Komáromból érkező személyvonat műszaki hiba miatt elmarad."

Poénosan azt akartam ideírni, no comment. Na de azért - miközben nagyvonalúan nem térek ki az utolsó kifejezés nyelvi értékeire - hadd tegyek fel egy halk kérdést: a rajta levő utasokkal mi lett, hol vannak, akik pedig esetleg őket várják a pályaudvaron (lásd fent: "vonatra várakozók"), hová menjenek értük? Vagy el sem indult a vonat Komáromból?
Hát igen, a fejlődés nyilvánvaló: mi legközelebb már kocsikat sem kapunk, csak mozdony lesz és az utasok kettes sorokban futnak majd utána, visszafelé pedig egyszerűen kimarad a vonat. Éljen, éljen!

Úgy látom, nincs valami nagy tolongás a hét elején feladott kvízkérdésemmel kapcsolatban. Nem csodálkozom, mert a válaszhoz legalábbis az én korosztályombélinek kell lenni. Tehát szabad a gazda?
Volt egyszer, hol nem volt gyerekkoromban egy ifjúsági ismeretterjesztő rádióműsor, az volt a címe, hogy "Nem boszorkányság. Technika!". Az alapszituáció az volt, hogy van egy társaság, férfiak és nők, akik különféle tudományos, technikai vagy inkább technikatörténeti témákról beszélgetnek, vitatkoznak, felvetnek gondolatokat, kérdéseket, majd pedig együtt összehozzák a válaszokat, magyarázatokat. És minden megoldott probléma végén ez volt a poén: nem boszorkányság, technika! De most jön a lényeg: ilyenkor a helyes következtetés örömére valaki közülük mindig azt mondta: "És most szólaljon meg az aranyrojtokkal ékes ezüstharsona!" - ekkor pedig felcsendült egy szép, kürtön játszott diadalmas akkord.
A színészek közül, akik a hangjukat adták a műsorhoz, egyedül Horkai Jánosra emlékszem, másra nem. Azt sem tudom biztosan, milyen gyakori műsor volt ez, talán hetenként adták, de mindig hallgattam, nagyon szerettem, érdekes dolgokat tudtam meg belőle. Akkoriban még tévé sem volt, nemhogy internet, úgyhogy a tudásszomjunkat legfeljebb könyvekből, vagy az Élet és Tudomány újságból csillapíthattuk. Meg a rádióból. Vajon maradt-e a Magyar Rádió archívumában felvétel erről a műsorról?

* (Az viszont nagyon jó érzés, hogy ezentúl ha valaki beírja a gugliba, hogy "nem boszorkányság", kidobja az én blogomat is, juj, de jó!)

Most a másik, a képes blogommal kapcsolatban teszek ide egy gondolatot, mert ott nem akarom a képeket elrontani szövegeléssel. Szóval, felettébb érdekes, hogy amióta az megvan, összeszámoltam, összesen három helyre jött komment. A legutóbbi, a találós kérdés nem számít, mert ott én kérdeztem, mások meg válaszoltak. Aztán volt nagyon régen egy műholdfelvétel vagy ilyesmi, arra jött egy kis helyreigazítás. De ami érdemben reakciót váltott ki, az Csáki Maronyák Józsefnek az úttörős képe volt, pontosabban az én hozzáfűzött mondatom nem tetszett valakinek, aztán még most nagysokára is felfedezte egy másik olvasó és beleszólt (vagy inkább beszólt).
Azt, hogy de szép ez vagy az a kép, vagy hogy ez nem tetszik, fúj, vagy mi akar ez lenni, de ferde ízlésed van, imagefan - ilyeneket nem írnak be. Nem igénylem persze, megvagyok nélkülük, csak úgy mondom, mert logikusan az ilyenféle bejegyzéseket várná az ember, ha már kipakol valamit a netre, ráadásul mindenkinek más az ízlése, tehát tulajdonképpen mindegyik kép válthatna ki akár vitát is. De nem! Mi vált ki vitát? Hogy utálni kell-e az ötvenes éveket azért, mert mondjuk egy Csáki Maronyák-kaliberű festő esetleg rákényszerült, hogy hülye témáról is fessen képet. Erre felkapja a vizet az, akinek mindössze nézelődnie kellene azon az oldalon, gyönyörködnie a formákban, színekben, felfedezni alkotókat, elcsodálkozni régi városképeken, ugyanis azért van az a blog.
Érdekes teremtmények vagyunk mi, emberek.

Jelenségek

Hatos villamos, Margit körút. Kint a nemtudomhányadik zivatar dübörög, az eső szakad, a budai hídfőnél felszáll egy anyuka szöszke, kapucnitól bokáig piros esőkabátba bújtatott kislánnyal, a gyerek nincs több ötévesnél. A nő leül, elrendezi a csöpögő ernyőt, táskát és a térdére mutatva kérdi: "Ideülsz?" - gyerek rázza a fejét és szinte kiabálja: "Nem!" "Te akkor állni fogsz?" - kérdi kissé hitetlenkedve a mama. Gyerek élénken bólogat, majd nagy vigyorogva két kézzel megmarkolja a fogantyút és diadalmasan néz az anyjára: ő, a szöszke ötéves így tud utazni, állva, semmi kényelmeskedés, nem csecsemő ő, hogy óvni kelljen, hanem nagylány, aki lám, megállja a helyét az élet és a hatos villamos forgatagában, tengernyi veszély közepette és áll stabilan, önállóan, mint a felnőttek.
Igen, önállóan. Amikor ekkorák vagyunk és felismerjük saját erőinket, minden vágyunk, hogy elismerjék: tudunk ezt, tudunk azt, ellökjük az óvó kezet és kiabáljuk: nem, én akarom, egyedül! Aztán felnövünk és ha eljön az idő, amikor már nincs óvó kéz, mit nem adnánk, ha valaki felénk nyúlna: gyere, segítek, gyere, megoldjuk együtt, gyere, ne félj, nem vagy egyedül. Mert mindenkinek elérkezik a pillanat, amikor pokolba kívánja azt a fene nagy önállóságot, amitől nagynak, felnőttnek érezheti magát.

Aztán a másik villamoson felszállás után elhelyezkedtünk. Egy mama a nagyobbacska kislányával már csak a gyereknek talált helyet egy kettes ülés belső felén, ő maga állva maradt. Velem szemben egy fiatalember ült. Amikor észrevette, hogy egy asszony valami nagy csomaggal -  talán összecsavart, becsomagolt szőnyeg vagy szőnyegpadló lehetett - igyekszik felszállni, odaugrott és felsegítette a lépcsőn. A következő pillanatban pedig ugyanő egy idősebb férfinak kínálta fel a helyét, de az csak törtetett előre, ügyet sem vetett rá. És ekkor a már említett kettes ülés külső felén eddig nyugodtan üldögélő középkorú férfi felállt és világosan érthető gesztussal átadta a helyét a mamának, hadd üljön a kislánya mellé.
Valahogy az volt az érzésem, hogy a fiú - sajnos, szokatlan - feltűnő udvariassága ragadt rá a férfira. Jó tett jó tettet szül, vagy valami ilyesmi?

Arany bogaraim, Isten látja lelkemet, nem azért vakkantottam azt a szösszenetet, hogy magasztaljatok! De azért jólesik, köszönöm! Most azonban kéretik elpakolni az aranyrojtokkal ékes ezüstharsonákat és mindenkinek a saját blogja értékeivel foglalatoskodni, mert én meg azt eszem rajtatok.

Ha már itt tartunk: tudja-e valaki, honnan szedtem ezt a kifejezést: aranyrojtokkal ékes ezüstharsona? Nem könnyű kérdés, elismerem, annál is inkább, mert bizonyos élettapasztalat szükséges hozzá (magyarán szólva: elég öregnek kell lenni), de hátha valaki hallotta már. Kíváncsian várom az ötleteket.
Igen, mostanában ilyen kvízprofesszoros hangulatban (is) vagyok.

Nem elég, hogy hétfő van, még ez az ocsmány idő is! Meg aztán tegnap azt volt képes mondani a meteorológusgyerek a tévében, hogy úgy tűnik, a kánikula az elkövetkező hetekben már nem tér vissza. Ja, az "elkövetkező hetek" után meg már itt az ősz, úgyhogy hagyjunk fel minden reménnyel, megette a fene az egészet.
Szió, presszió, depresszió, huhhh ...