Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak elôtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetôt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam ôszbe vegyûl már,                    
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Oh mondd: ha elôbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyûimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret! 

Még az előzőhöz: nagy kár, hogy nem lehet az üzenőkben minden kétséget kizáróan azonosítani a beíróknak önmagukat, mondjuk jelszóval. Tehát egy bizonyos névvel csak a valódi személy léphetne be a dobozba, ha be akar írni valamit, mert ugye az emailcímünket bárki tudhatja, de ha csak jelszóval írhatna be, akkor nem lenne elég az email ismerete. Nincs erre lehetőség? Ha valakinek van ötlete, szóljon!

Annyira szerettem volna valami békés, szép hangulatban eljutni az egyéves évfordulómig, ami már közeledik, készítem az új sablont, válogatok, szerkesztgetek, tervezem gondolatban, hogy mit írok be majd aznap - és akkor történik valami, amitől megkeseredik a számban az egész jó íz, ami ezt a blogírást jellemzi. Mert most fedeztem fel, hogy valaki megint bepofátlankodott, nem hozzám, ááá, nem, hanem annnához, és beírt valamit az üzenődobozába az én nevemben, ami annnának rosszul esett. Honnan tudhatta volna, hogy nem én voltam a beíró? Emiatt pedig, ha akár csak egy napig is, de rám gondolt kissé megbántódva. Ezen az sem segít, hogy azonnal tisztáztam magam az üzenőjében. Attól még a megbántottság az én személyemhez kötődött egy napig, mindaddig, míg annna el nem olvassa a bejegyzésemet.
Természetesen sejtem, ki volt az elkövető, akit részemről már nem illet meg sem az ártatlanság vélelme, sem a méltányosság. Miért leli valaki örömét mások piszkálásában? És ha már ilyen ferde igényei vannak, akkor legalább vállalná önmagát saját nevével, igaz, Lajos???
Nem hagyom, hogy elmenjen a kedvem az egésztől, de most nagyon keserű gondolatok forognak a fejemben.

De mennyire igaza van Pacemakernek ebben a bejegyzésében, teljesen egyetértek vele! Meg még azt is elfelejtik abban a reklámban megemlíteni, hogy az az óriási kedvezmény délután négytől és hétvégén érvényes. Tehát akinek, mondjuk, olyan az életformája, hogy jobbára csak hétköznap napközben telefonál és sem este, sem hétvégén, annak ez az egész egy ... na, annyit se ér. Meg egyébként is kinyílik a bicska a zsebemben annak az okoskodó szőkeségnek a látványától is, hát még amikor megszólal!

Hogy törne le a keze minden ráérő, jódolgában unatkozó, mocsok vírusgyártónak! Sorra kapom a leveleket, miszerint a freemailes címemről vírusos levelek mentek ide-oda, persze egyik címet se láttam soha, ahová állítólag levelet küldtem, mert nyilván valami piszok vírus begyűjtötte az én címemet is és most szórakozik. Hülye egy világ, ahol mindent szemétkedésre lehet felhasználni. Ezek meg sem érdemlik, hogy Neumann János a világra jött nekik feltalálni a komputert, hülye bagázs!

Figyelem, GG-rajongók! Az előbb reklámozták a tévében, hogy jön az új sorozat október közepétől vasárnap délutánonként! Hurráááá!
Azt hiszem, át kell ütemeznem a vasárnapi programomat, de megoldom..

Miért van az, hogy a boltban a pénztáros, amikor fizetek, visszakapom a visszajárót és megköszönöm, csak utána mondja, hogy "én is köszönöm". Mi az, hogy "én is"? Nem, elsősorban és sorrendben először neki kellene megköszönni mindent: hogy hozzájuk mentem be és nem máshová, hogy választottam, levettem, odavittem, kifizettem, és feltehetően máskor is bemegyek. Hiszen ebből él, vagy nem?
Miért van az, hogy valaki kölcsönvesz tőlem a munkafolyamatból egy könyvet, több hónap után visszahozza (addig én fektettem a hozzá tartozó többi könyvet és a munkafolyamatot is, rá vártam), majd amikor én megköszönöm (mármint hogy visszaadta), akkor azt mondja: "szívesen"? Nem köszöni meg, hogy eddig vártam rá, félretettem a hozzá tartozó többit, odafigyeltem és miatta bizonyos dolgokat átszerveztem, nem, hanem a végén még úgy néz ki, mintha ő tett volna szívességet azzal, hogy elvitte, majd visszahozta. Tudom, figyelmetlenség, elbambulás, véletlen - hallott egy köszönömöt, automatikusan rámondta, hogy szívesen. Na de mégis.

Ha már így együtt vagyunk, magyarázza meg nekem valaki, aki jártas az Újvilág körülményeiben: tulajdonképpen miért nem tudtak a színesbőrűek elmenekülni New Orleans-ból? Mert mindig csak azt említik, szinte magától értetődően, hogy ennyi meg ennyi százezer feketének nincs kocsija, kész, passz, ezért ottmaradtak. És másképp nem lehet elhagyni a várost? Tudtommal van a nagy Ámerikában vasút, távolsági buszjárat, igaz, hogy nagyok a távolságok, dehát napokig menekültek a százezrek kifelé New Orleans-ból, mire odaért a hurrikán, lett volna idejük vonattal, busszal is messzebbre jutni, nem? (Én biztos gyalog is elindulnék északnak, ha délről jönne a hurrikán, igaz, hogy nem lakom többezer kilométeres országban és legfeljebb Szobig jutnék, már utol is érne ...)
Ez tényleg komolyan érdekelne, várom a felvilágosítást!

Ha a nap nem huszonnégy órából állna, hanem harmincnégyből, akkor kellene egy bkv-blogot is írnom (szándékosan kisbetű!), mert a városi közlekedés is felvet annyi, de annyi kérdést, hogy az csak na!
Például, hogy ababotondék sose vizsgálják  az egyes vonalak kihasználtságát? Merthogy még sose tűnt fel nekik, hogy például a Moszkva téren a 22-es busz végállomásán mindig tumultus várja annak az árva busznak a beérkezését, rossz nézni, mennyien vannak. Persze sokan közülük - akik hátrébb álltak, vagy nem jól helyezkedtek, vagy nem tudtak könyökkel érvényesülni - inkább megvárják a ki tudja mikor érkező következőt, remélve, hogy ott majd jobb eséllyel indulnak a felnyomakodási versenyben. Ez azért mégse járja, nem? Ha néhány percecskével sűrítenék esetleg, netán a járatot, hátha valamicskét enyhülne ez a balkáni állapot.
Aztán ma reggel még más kérdés is felmerült bennem a hatos villamoson. Az úgy volt, hogy a Moszkva téren beállt a szerelvény a megállóba, de már nyomta is a csengőt a pilóta, miközben mindenki őrült tempóban törekedett felfelé a lépcsőkön, sőt pár másodperc múlva be is csukta az ajtókat, egyetlen nyílást engedélyezett csak, a legelsőt, hogy ott a legelszántabbak még egymást sem kímélve felmászhassanak. Aztán meglódult, huss, mintha az lett volna a mai legutolsó zöld jelzés, amit akkor kapott. A Széna térig érdekesen gurultunk tova, pontosabban száguldottunk: úgy gyorsított, hogy majd' leröpített bennünket a nehézségi erő az ülésekről. Az ottani megállóban folytatódott az őrült siettetés, ajtók ki, csengő nyom, ajtók be, lódulás! És ez így ment végig, szerintem rekordidő alatt értem a Jászai Mari térre.  Kérdés: a vezető nincs tisztában vele, hogy utasokat szállít? Hogy nem a saját passziójából, l'art pour l'art kocsikázik keresztül-kasul a városon, hanem azért, hogy ahol megálló van, ott felszállhasson, aki eddig arra várt, hogy az a nyomorult tuja végre beálljon a megállóba?
De azért az utastársak se piskóták. Például sose értem, hogy reggel 8-kor miért van még minden ablak gondosan, légmentesen bezárva akár a 61-esre, akár az 59-esre szállok a Délinél? A tömegközlekedés fél ötkor indul, namármost, fél öt óta testvérek között is eltelt három és fél óra: ez alatt a három és fél óra alatt ez a villamos nem tudom, hány fordulót tett már meg, ez alatt az idő alatt aközül a többszáz ember közül, aki ezekben a kocsikban megfordult, senkinek, de senkinek nem volt igénye arra, hogy levegőt kapjon? Levegőt, oxigént, élenyt (ahogy a nyelvújítók mondták), nem pedig dezodorokkal vegyes fokhagymás kolbászt, tegnap beizzadt pólót, ruhába szívódott olajat, bagószagot, satöbbi, satöbbi. A kilélegzett széndioxidról és egyebekről már nem is beszélve. Nem, ki nem nyitnának még résnyire sem egy ablakot sem, inkább megfulladnak. Nagy az Isten állatkertje.

Valamikor évekkel ezelőtt láttam egy riportot egy magyar származású, hosszú külföldi tartózkodás után akkoriban hazatért asszonnyal, aki azóta is különféle természetes gyógyító módszereket hirdet itt Magyarországon és más országokban is. Nagyon erősen megmaradt az emlékezetemben, amit akkor mesélt saját életéről: sikeres nő volt, jó anyagi körülmények között élt valahol Dél-Amerikában, de egyszer valamiféle magánéleti válság miatt összeroppant. A párja elhagyta, ettől teljesen értelmetlennek tűnt az élete, depresszióba süllyedt, reggelenként úgy ébredt, hogy nincs értelme felkelni, semmi értelme a napnak, semmi kedve sincs élni. Ez eltartott egy darabig, és akkor egyszercsak a szervezete azt mondta: nincs kedved élni? Nahát akkor majd teszek róla, hogy ne is kelljen élned - és mire észbekapott, kiderült, hogy áttétes melanómája van, ami a bőrrák legsúlyosabb válfaja.
Pesze happy end van, mert csodával határos módon kigyógyult a halálos betegségből diéta, természetes gyógymódok, miegymás segítségével, de itt most nem is ez a lényeg. Hanem hogy a psziché - a lélek - mit képes művelni a szómával - a testtel, így keletkeznek a pszichoszomatikus megbetegedések. Mindenki ismeri azt az egyszerű esetet, amikor az iskolás gyereket valami trauma éri a suliban, vagy valamitől nagyon tart (dolgozatírás, felelés) és másnap nem akar bemenni, mondván, hogy fáj a hasa. És nem hazudik, nem csak mondja, hanem valóban fáj, hogy úgy mondjam, pszichoszomatikusan fáj neki.  
Amiért pedig ezt itten most észosztottam, az az, hogy mostanában mindent el kell követnem, hogy az én szómám nehogy úgy gondolja, hogy majd tesz róla, hogy a pszichémnek ne kelljen ennyire pocsékul éreznie magát ebben a földi világban. Máskülönben jól vagyok.
Ja, és hamarosan egyévesek leszünk, én meg a blog, úgyhogy már készítem elő az új dizájnt, hogy a szülinapra ne ezek a bogyók kandikáljanak ki a zöld lombok közül. Valami valahonnan biztosan fog kandikálni, de hogy mi, az még rejtély, hogy úgy mondjam, under construction.

A mi Sándorunk hogy tudott ilyen idealizáltan tökéletes, idilli képet festeni erről az évszakról? Hogyhogy csak békés, festői képek jutottak eszébe az őszről? A tizenkilencedik században nem esett ősszel az eső? Csak "szelíd nap sugara",  meg lágy nesz? Sehol egy országos eső, mocskos, sáros utak, beázott tető, csöpögő ereszek?
De még ne legyen idilli ősz se, ne még!

Veronika tegnapi bejegyzéséről annyi, de annyi minden jutott nekem is eszembe, a nagymamám nejlon otthonkájától kezdve a háromszárnyú tükrével bezárólag. És fájdalmasan ébredtem rá, ki tudja már, hányadszor, hogy nem tudom elfogadni az elmúlást, nem és nem.

Jelentem, a jófej egyetemista fiú a Vágó-műsorból ötmillióval távozott, miután - nagyon helyesen - önként kiszállt, mert nem tudta, hogy a BACH (szerintem ugyan inkább így helyes: B-A-C-H) prelúdium és fúgát Liszt írta. Végül is nem kötelező tudni, én is csak onnan tudtam, hogy valamikor régen egy emlékezetes Mátyás-templomi orgonahangversenyen hallottam, meg akkoriban egyébként is ilyenek voltak a kedvenceim, módszeresen gyűjtöttem a hasonló lemezeket (persze bakelit!). Ilyenek szóltak, ha tanultam, ha varrtam, ha mostam, egyszóval mindig. Aztán leszoktam róluk, ami nagy kár, mert stressz ellen, lélekátmosásra kiválóak.

Már sose fogok aludni?! Mert most meg romantikus jelenet zajlik kint az utcán, nagyjából előttünk, bár csupán hallás alapján nem tudom egész pontosan behatárolni a helyszínt.
Az úgy volt, hogy az előbb beszédhangokat hallottam odakintről, ezzel egyidőben pedig az összes környékbeli kutya ugatni kezdett. Na, mondom, ez itt nem jellemző így éjféltájt, mi lehet? Tán csak nem betörők, de azok nem beszélnek hangosan. Kihallgatóztam a bejárati ajtó kisablakán és nagyjából kirajzolódott lelki szemeim előtt a jelenet: néhány férfi és egy nő valahonnan (gondolom, valami kocsmából) valahova tartottak, de itt elakadtak, mivel közülük egy Sanyi nevű egyed térdre rogyván hangosan könyörög a nőnek, hogy legyen a felesége. Hallhatólag ő a legrészegebb köztük, lehet, hogy józanul ki nem ejtené ezeket a szavakat. "Hozzám jössz feleségül?" - ismételgeti ki tudja, hányadszor rekedtes hangon, a többi pasas röhög, a nő meg kérleli, hogy álljon fel és menjenek. "Sanyi, állj már föl, b..meg, és gyerünk már ... hát ez nem normális, haljak meg, ha eljövök vele többet!" - így a nő, immár sokadszor variálja ezeket a frázisokat.
Szívesen megnézném a nőt, aki ilyen heves érzelmeket váltott ki Sanyiból, de Sanyira is kíváncsi lennék. Csak az a kár, hogy sötét van, úgyse látnék semmit, tehát maradok. De most már aztán mondjon igent a csaj, vagy fogják meg Sanyit és vigyék haza, csak kuss legyen!

Alvás egy kicsit elhalasztva, mert beleolvastam mornixba és el kell mondanom, hogy tényleg van ilyen. Az emberek valahogy azt várják el a másiktól, hogy mindig vidám arcot vágjon, mintha legalábbis az valami kötelező, alapértelmezett burok lenne. Én sem vigyorgok, ha csak úgy megyek, nézek, hallgatok, ezt pedig ki-ki vérmérséklete szerint szomorúságnak, morcosságnak, legrosszabb esetben sértettségnek veszi. Gyerekkoromban legfeljebb úgymond "túl komolynak" tituláltak - "ez a kislány mindig ilyen komoly?" - kérdezgették egymástól függetlenül újdonsült ismerőseink anyámékat, pedig nem voltam én túl komoly, csak éppen nem ért fülig a szám és nem jártattam folyton, csak ha volt mondanivalóm. Aztán később többször is hitték rólam, hogy valamiért megsértődtem, pedig erről szó sem volt. De a legáltalánosabb az, ha aggódva megkérdik: "mi a baj, rossz kedved van?" - ettől aztán persze tényleg rossz kedvem lesz, mert addig semmi bajom se volt, csak viseltem azt az arckifejezésemet, amit akkor hordok, ha arcizmok ellazulva, száj becsukva csak úgy vagyok, nézek, élek.
Sokszor tanácsolják különféle lélektudorok, hogy az ember mosolyogjon és akkor a másik visszamosolyog rá. Persze, ha valakivel kontaktust akarunk teremteni vagy ha már van közöttünk valamiféle kapcsolat, kommunikáció, akkor igen, jogos, ne barátságtalan arccal közeledjünk.  De  már ugyan miért kellene mindenkire vigyorogni, ha megyünk a utcán, hülyének is néznének. Volt valamikor régen egy kolléganőm, aki állandóan mosolygott, de lesírt róla, hogy ez mennyire mesterkélt. Például bárkivel találkozott és köszöntek egymásnak, ez részéről kb. így zajlott: "Szervusz, hihihi ..." - és folytatódott minden mondatnál ugyanígy, borzalmas, természetellenes és nevetséges volt.
Az arcberendezésünk meg olyan, amilyen, van, akinek mindig nevet a szeme, ki se kell nyitnia a száját, ő szerencsés, mert sose hiszik róla, hogy haragszik, sértődött vagy rosszkedvű és eleve barátságosabban közelítenek felé. Mi, túl komolyak, morcosképűek meg maradunk olyanok, amilyennek a fizimiskánkat kaptuk. Ha meg röhögni van kedvünk, hát röhögünk.

Na, ez után a kalandos délután után (lásd a mávos blogban) még elmásztam a faluközpontba a postára egy tértivevényes cuccért, aztán otthon már csak a legfontosabb teendőkre volt erőm, majd pedig elterültem és csak bambultam. Megnéztem még utoljára a GilmoreGirls 62. részét, mert az utolsó hármat már úgyse fogom, megállapítottam, milyen kár, hogy legalább pár epizódot nem vettem videóra, de sebaj, késő bánat. Aztán jött a Vágó-kvíz, többek közt egy jófej egyetemista gyerekkel, aki vaslogikával gondolkozott, a fejében tökéletesen átlátta a világtérképet, emiatt aztán pontosan elhelyezte az ujjaival a levegőben Bizáncot, Szirakuzát és Alexandriát Karthágóhoz viszonyítva (az volt a kérdés, hogy Karthágóhoz melyik van legközelebb légvonalban, nem mondom meg, mi a helyes válasz, beee...), aztán néha ilyeneket mondott, hogy "Sámson nem lehet, mert ő szamár-állkapoccsal dolgozott", amin együtt hahotáztam Vágóval (az volt a kérdés, kinek nem volt kalapácsa: Sámsonnak, Héphaisztosznak, Ilmarinennek .. a negyedikre nem emlékszem), valamint pillanatok alatt levezette, hogy Árpádházi Szent Margitnak csak meráni Gertrúd lehetett a nagymamája (Vágó kérdését, miszerint elképzelhető-e, hogy egy szentnek, mint Margit, az a bizonyos bánkbános gonosz meráni Gertrúd lenne a felmenője, azzal verte vissza, hogy persze, addigra már enyhült a vérvonal...) - egyszóval, nagyon megérdemli azt a hárommilliót, ahol tartott, amikor lejárt a műsoridő, de még visszajön és ez jó. Végre valaki, aki nem szerencse folytán, tippelve, "vak tyúk is talál szemet" alapon jut tovább egyik kérdéstől a másikig és nagyon remélem, sok pénzt fog nyerni.
Majd pedig jött a Barátok közt, amitől már néha kiütéseket kapok, de ott tart a tehetetlenségi nyomaték és csak nézem, nézem azt a sok pofáját befogni nem tudó, pletykás, bajkeverő, rinyáló házlakót, akikről mindig az jut eszembe, hogy megette a fene, ha ilyen az élet (mert azért nem csak ilyenekből áll a világ, hála Istennek), és akikhez most legújabban csatlakozott egy enyhén (elég rendesen) fetisiszta szőke csoda is, aki Miklósra hajt, úgyhogy jön itt még hamarosan nagy családi csetepaté, már látom, de úgy kell nekem, minek nézem őket. A legjobb fej az egész bandából Ricsi, de őt meg épp most akarja a lökött, besózott v...ú anyja elráncigálni magával Németországba a pasijához, na szépen vagyunk, remélem, nem sikerül neki.
Hát, ilyenek mentek ma este nálam. Most pedig kialszom az egész napot mávostul, postahivatalostul, barátokköztestül, jóccakát!

Ezt ma találtam:

Az orvos a beteghez:
- Uram, a gerincéről készült röntgenfelvételen súlyos elváltozásokat találtunk, de semmi baj, Photoshoppal kijavítottuk!

Erről meg eszembe jutott az a vicc, amivel a munkahelyemen a számítógépes fiúkat szoktuk az őrületbe kergetni:

Egy orvos, egy mérnök és egy rendszergazda utazik együtt a vonaton. Egyszercsak a vonat a nyílt pályán megáll és hosszú ideig vesztegel. Az orvos gondol egyet és előremegy a vezetőhöz, hátha orvosi segítség kell. Visszajön és azt mondja:
- A vezetőnek semmi baja, egészséges, nem miatta állunk.
Kisvártatva előremegy a mérnök, hátha műszaki segítség kell. Visszajön és azt mondja:
- Nincs semmilyen technikai probléma, nem amiatt állunk.
Telik az idő, megszólal a rendszergazda:
- Tudjátok mit? Zárjunk be minden ablakot, szálljunk ki, aztán gyerünk vissza, hátha akkor elindul!

Ha valaki hozzám hasonlóan eddig hiába kereste, hová tűnt a GilmoreGirls utolsó, 65. része (miután felfedezte, hogy 17-én, szombaton a leglehetetlenebb időpontban, 14.10-kor fogják leadni a 63. és 64. részt), annak elárulom, hogy majd jövő szombaton, 24-én 15.10-kor lesz! Bár azt hiszem, annyira alkalmatlan az időpont, hogy ezt az utolsó három részt, nagy bánatunkra, sokan ki fogjuk hagyni. Én legalábbis biztosan nem nézem meg. Inkább várom, várom, hogy miután már az egész világot bejárta, talán hozzánk is eljut a következő, újabb GG-sorozat. Egyszer, majd, talán ... perhaps ...
Mondjuk, a jövő héten kezdődő Szomszédok retro helyett sem lenne rossz. Inkább nézném Luke baseballsapkáját, mint hogy minden rész végén Csűrös Karola vagy Frajt Edit nézzen mélyen a szemembe és osztogassa az észt nekem, a nézőnek, aki annyira retardált vagyok, hogy magamtól sose tudnám levonni a tanulságot ... brrrr!

Mire jó az internet? Például arra, hogy ha az ember lánya vasárnap délelőtt belepillant egy gyerekműsorba, ahol az animációs filmekről van szó és bejátszanak egy razfilmrészletet, aminek a zenéje annyira belemászik az ember lánya fülébe, hogy még most, hétfőn reggel is azt dúdolgatja - na, akkor az ember lánya begépel a keresőbe egy jellegzetes kifejezést a dal szövegéből és azonnal megtudja, mi is volt az, ami ennyire beleragadt az ő fülébe.  Sőt, képet is talál hozzá, amitől végképp igen boldog lesz az ember lánya és örömében a videót is megmutatja a publikumnak:
(Egyébként Gryllus Vilmos Maszkabál c. dvd-jéről való, a címe pedig A skót)

Legfrissebb felfedezésem egy izlandi blog, már tudom, hová fogok minden este egészen biztosan kattintani. Izland, óh, Izland, oda úgy vágyom már hosszú évek óta, mint más Hawaii-ra!