Tetszett,
    hogy a ma délelőtti misére a Margitszigeten olyan sokan mentek el. Pedig tél van, hideg van, kellemetlen, nyirkos szürkeség van, a szertartás a szabadban zajlott, még leülni sem lehetett, mégis nagy tömeg állta körül az ideiglenes oltárt.

Nem tetszett,
    hogy sokan a kolostorromok tetején mászkáltak, álltak és túlnyomó részt nem gyerekek, hanem felnőtt férfiak és nők. Én még gyerekeknek sem engedném, hogy felmásszanak oda, mert azok nem járdák, utak, amit régen is gyaloglásra használtak, hanem falak, lassan ezeréves épület maradványai. Csoda, hogy ennyi áll még belőlük. És akkor most normális, felelősen gondolkodó, jóérzésű emberek felmásznak rájuk és ott álldogálnak több, mint egy órát, nyilván azért, hogy jobban lássanak. És nem volt senki a szervezők, rendezők, biztonsági személyek közt, aki azt mondta volna mindjárt az elsőknek, akik felmentek oda, hogy "kedves hívek, szíveskedjenek lefáradni onnan és elhelyezkedni máshol, tiszteljék annyira a múltat, nemzetünk múltját, hogy nem taposnak Margit kolostorának falaira ..."
Ez épp olyan, mint amikor gördeszkás srácok (nem tudom, ma is így van-e még) a Hősök terén az ismeretlen katona emlékművére, azaz nemzeti hőseink jelképes emlékhelyére csattogtak fel-le, mert az olyan kézenfekvő és praktikus gyakorlóterület volt. Kegyeletsértés, közömbösség, de mindenképpen nagyfokú tiszteletlenség.

Sokadszor hallott szöveg:
"Negyvenéves koromra nincs feleségem, nem vagyok pilóta és még kutyám sincs?! Szánalmas egy alak leszek ..." - mondja a Bruce Willis alakította főhős nyolcéves énje A kölyök c. filmben. De már nem sokáig, mert holnap este lejátsszák a filmet az rtl-en és aztán vége az előzeteseknek.

A Dob+basszus ma este többek közt az 1980-as nagy slágerről, a Sohase mondd-ról szólt. A zeneszerző Döme Zsolt, a szövegíró Verebes, no meg a dallal annak idején a köztudatba berobbanó Hernádi Judit is felidézte az akkori körülményeket. Nagyon élveztem, mert pontosan úgy él bennem ez a dal, ahogy most itt beszéltek róla, valóban egyik percről a másikra ismertük meg és amint egyszer leforgatták a rádióban, azonnal a fülünkbe mászott, és attól kezdve nem volt nélküle könnyűzenei adás. Akkoriban hétfőnként otthon voltam és így a délutáni kívánságműsort mindig meghallgathattam: hónapokon keresztül minden áldott hétfőn rengetegen kérték ezt a számot.
Az akkori munkahelyemen meg azzal szórakoztattam a közeli bizalmas kollégákat, hogy időről időre elővettem a legmélyebb hangomat és Hernádit utánozva eldanásztam a dalt, ami attól volt igazán vicces, hogy már huszonöt évvel ezelőtt se voltam egy végzet-asszonya-alkat. Viszont mélyen búgni nagyon tudtam.
Verebes most bevallotta és részletesen elmesélte, hogy a szöveg mennyire tökéletesen kényszerszülte alkotás volt és körülbelül tizenhét perc alatt született annak idején. Ehhez képest az elmúlt negyedszázad alatt annyi, de annyi mondvacsinált, beleképzelt életérzést húztak rá, aminek semmi köze nem volt a valósághoz.
De ez már mindegy is, mert 1980-hoz hozzátartozott a Sohase mondd, éppen úgy, mint 1979-hez Amanda Lear, meg a Három nővér paródiája Márkussal, Haumann Péterrel és Körmendi Jánossal, akik amikor lassan, egymás után megfordultak a színpadon és kiderült, hogy a három női ruha kiket takar, olyan frenetikus, visítva nevetést csaltak ki a közönségből, amilyet ritkán hallani. Ez is 1980 volt - vagyis dehogy, 1979, igaz, hogy Szilveszter este történt, úgyhogy tulajdonképpen mindegy.

Meneküljünk a múltba kicsikét. Itt van egy kép, az évet nem tudom pontosan, talán 1961, de télen volt, az biztos. Akkor még nem volt szokás az iskolában farsangot emlegetni, de azért minden télen rendeztek valami zajos mulatságot, persze csak szolídan, hogy meg ne ártson. Ebben az évben talán hetedikesek voltunk, a Hófehérkét adatták elő velünk, zenés darab volt, ott szembesültem először azzal, hogy mennyire nehezen énekel az ember lánya nyilvánosság előtt. Már a próbákon is nehezemre esett természetes módon kieresztenem a hangomat, pedig nagyon szerettem énekelni, de ilyenkor valami egészen mesterkélt, visszaszorított hang jött elő, mintha nem is én lennék. Zsike néni, az énektanárnő sokat kínlódott velem, folyton leintett és próbált a lelkemre beszélni, mit hogyan csináljak, de nekem csak szorult vissza a hang a torkomba.
Aztán emlékszem, jelmezkölcsönzőből hozatták a ruháinkat, kifestettek bennünket, rettentően jól szórakoztunk. Sőt, mivel néhányan a hófehérkés stábból a másik, néptáncos műsorszámban is szerepeltünk, az átöltözés izgalmaiból is részesültünk (ott balra az a pöttyösszoknyás lány is így került véletlenül a képre, ő a néptáncosok közül való).
Arra már nem emlékszem, mit kerestek ott a balettruhások, talán tündérek lehettek, vagy valami ehhez hasonló hangulatfestő elemet alkottak.
Nem röhög, irgumburgum, hanem villámgyorsan kitalálja, melyik vagyok én! Na, vajon melyik?



(Akik itt láthatóak, azok közül ketten már nem élnek: az álló sorban balról a harmadik, aki alig látszik, ő sok éve autóbalesetben veszett oda a férjével együtt, és a jobb szélen álló fényes felsőrészes balettruhás is meghalt nemrég.)

Eddig ezt a blogot olvastam. Nem kellett volna, legalábbis nekem nem és éjszaka, lefekvés előtt főleg rossz ötlet volt.
Nem mintha elfuthatnék bármi elől, meg egyébként is amolyan szembenézős fajta vagyok, de azért ez sok volt most nekem.
Most pedig aludni, de azonnal.

Sablontatarozásból kifolyóag belenéztem az egy évvel ezelőtti, elmentett blogomba. Tanulságos volt. Nemcsak azért, mert a leírtakból visszarémlett, mi foglalkoztatott akkoriban leginkább, hanem például megtaláltam, mit is fogadtam meg tavaly január másodikán D-vel kapcsolatban (azért az is tragikus, hogy az év második napján, amikor még be sem mentünk, vasárnap volt, de én már vele kapcsolatban fogadkoztam). Tehát ez volt a nagy elhatározás:

"... rá fogok szólni D-re,
ha olyasmit fejteget nekem, ami engem nem érdekel,
ha saját ötperces pihenője alatt felolvas nekem a NőkLapjából, miközben látja, hogy én dolgozom,
ha már negyedórája olvassa fel hangosan a mongol szótár szócikkeit (ha fél perce, akkor is!),
ha elmeséli, kitől mit tudott meg, mióta nem találkoztunk,
ha beleszól a másokkal folytatott beszélgetésembe
és ha kommentárt fűz az én telefonbeszélgetésemhez, mihelyt leteszem a kagylót."
 
Hogy mit tartottam be ezekből? Jelentem, semmit. Egész évben ugyanúgy felolvasott nekem mindenből, ami őt érdekelte (mongol szótárból nem, mert azóta nem került a kezébe, de minden másból igen), kifejtett hosszasan mindent, hiába bújtam bele feltűnően a monitorba, továbbadott minden, számomra érdektelen hírt, az első mondatnál beleszólt minden beszélgetésbe, na és a telefon? - abból pedig az lett, hogy a mobilom már nélkülem is tudta az utat a lépcsőfordulóba, ahol saját beszélgetéseimet bonyolítottam egész évben. Ez lett a nagy elhatározásokból.
Mondjuk, az igaz, hogy egy forró nyári napon, amikor egyébként is majd szétrobbantam a feszültségtől, mert aznap mindenki hülyének nézett és ezért ütköztem, akivel csak lehetett, szóval azon a napon tényleg majdnem ráborítottam az asztalt - de hogy érzékeltessem, mennyire csak magamnak ártottam ezzel is, elmondom, hogy ő mindezt észre sem vette.
Mint ahogy egész évben nem vett észre semmit, egyáltalán fogalma sem volt, mennyire nem bírom elviselni. Végül már én éreztem rosszul magam attól, hogy életemben nem először valaki jobban kedvel engem, mint én őt. Több ilyen esetem is volt már, nem ennyire szélsőségesek, de a lényeg mindig az volt, hogy időnként akadt valaki a környezetemben, aki velem feltűnően szimpatizált és ezt folyamatosan ki is mutatta, míg nekem teljesen közömbös, vagy épp ellenszenves volt az illető. Kellemetlen tud ám lenni az ilyesmi, mert az ember nem akar képmutató lenni és szimpátiát hazudni, de megbántani sem akarja a másikat.
D. határozottan kedvelt engem, elszomorította, hogy elmegyek, és mivel úgy adódott, hogy nem tudtunk elköszönni egymástól (én aznap váratlanul itthonmaradtam, amikor ő utoljára bent volt az ünnepek előtt), az asztalomon hagyott egy kis búcsúajándékot egy nagyon kedves, elköszönő kártyával. Miközben el voltam képedve, kínosan is érintett, szinte lelkifurdalásom volt.
Azóta levelezünk, legalábbis hetenként váltunk emailt, beszámol mindenről, képeket küld a gyerekeit érintő eseményekről, leírja, mit főzött-sütott az ünnepekre, mi történt a családban. És ez így tulajdonképpen nagyon rendben is van. Mert most, hogy nem kell elviselnem az én fogalmaim szerinti modortalanságait, most már még érdekel is, mi van vele,  szívesen olvasom és szívesen válaszolgatok. Így remekül ki lehet bírni. Azért arra majd kíváncsi leszek, hogy fog kijönni az utódommal. Vannak sejtéseim (ismerve az utódomat), de majd meglátjuk.
Ennyit a fogadalmakról és ennyit D-ről.

Mondatok százhuszonötezredszer:

- Helló Zénó!
- Milyen Zénó?
- Zénó a hörcsögöm.
...
- Csókolom! Nagyon finom volt a kókuszgolyó.
...
- Csókolom, Zénó vagyok...

(miközben balfelől egy afroamerikai srác dícséri meg a kókuszgolyót, jobbfelől meg Zénóról derül ki, hogy kockás alsógatyát hord és nagyon udvariasan be is mutatkozik a kamerába, bár anyuka nem örül igazán egyiknek sem és nem is tudom, miért akar rohanvást a tizennyolchuszassal Gyöngyösre utazni egyszem lánygyermekéhez, aki láthatóan remekül érzi magát a kókuszgolyóssal, de érzésem szerint még inkább a kockásgatyás, nem valami izompacsirtának kinéző hörcsöggel ...)
Mindig vigyorognom kell, ha ezt játsszák és nagggyon, de nagggyon sokszor játsszák.

Majd írok ám rendesen, csak most egy kicsit leeresztettem. Akklimatizálódom. Bambulok. Meg minden.
De azért itt vagyok, csak szusszanok egy kicsit, aztán ha majd lesznek megint épkézláb gondolataim, akkor beindulok. Nemsokára.

*****
Ja, és ez a csillagos kék ég a bordó gombok alá, hát ez nem valami telitalálat, azt én is látom. Lehet, hogy sablonszerkesztéssel fogok edzeni? Még az is lehet.

Vízkereszt ünnepe - Háromkirályok napja

Benczúr Gyula: Napkeleti bölcsek Jézusnál

Sík Sándor: Napkeleti bölcsek Ama csillag után. A holdsugaras hideg éjszakán, Mint egy fehérlő, csendes álom, Úgy vonult el a komoly karaván. És elől ment a három. A sziklás föld mogorván és kopáron Feküdt el lábaik alatt. Méltóságos sora a száz tevének A harmaton halkan haladt. És mintha fehér árnyak lengenének, Úgy vonult végig a fehér sereg A völgyön, ahol nem nőttek virágok, S a városon, ahol az emberek Nem virrasztottak és nem énekeltek. S ahol nem látta őket senki sem. És így suhant el csendesen Életre éledt vágya Napkeletnek Az ezredéves éjszakán.

De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ma van az orthodox (pravoszláv) Karácsony, úgyhogy ezennel

A mai Szomszédok-ban láttam László atyát tizenakárhány évvel ezelőtt, amikor a gazdagréti templom alapkövét lerakták - mármint a valóságban, és ezt beleszőtték a filmbe.
Azt akartam még ideírni, hogy olyan frizurája volt - sőt még annál is olyanabb - mint valamikor a Beatles-fiúknak. Csak ő nem volt olyan nyamvadt, mint azok ifjúkorukban. Remélem, nem sértődik meg, ha olvassa, mert ez nem negatívum, hanem épp ellenkezőleg, de tényleg nagyon vicces volt látni. Most meg itt vagyunk és blogot írunk, csak azóta eltelt tizenöt év, na és?

JjLady bejegyzéséről eszembe jutott, milyen megrázó, amikor kisgyerekeket lát kórházban az ember. Akár egészen pici csecsemők, akár óvodás-, iskoláskorúak, szörnyű nézni őket a kórházi ágyon, látni azt a kiszolgáltatottságot, mert ki vannak szolgáltatva a betegségnek és a felnőttek tudásának, jóakaratának, segítségének. Nem elég, hogy az a pici emberke kiszakadt a megszokott otthoni környezetéből, még szenved is és nem csak fizikailag, hanem lelkileg. Nincsenek vele azok, akikre eddig mindig számíthatott (bár ez talán ma már sok helyen megoldható), idegenek adják kézről kézre, kellemetlen vagy fájdalmas vizsgálatokon esik át, amit még egy felnőtt is csak nagy önuralommal visel el, de egy gyerek? Nem is érti, mi történik vele.
Nemrég láttam egy riportot a bohócdoktorokkal, akik azért álltak össze egy "társulattá", hogy a kórházba kényszerült gyerekeket kicsit felvidítsák. Nagyon jó érzékkel épp azt találták ki, ami az egyetlen lehetséges segítség: vidámságot, nevetést vinni a kórterembe. Mert a betegség nem válogat, akárhány éves az ember és a gyógyítás tortúrájától nem menthetjük meg a kicsiket, de legalább, ha csak egy időre is, elfeledtetni velük a szenvedést, a traumát, ez a legtöbb, amit a gyógyítás mellett tehet valaki értük.

(Egyébként itt meg lehet találni mindent az alapítványukról, érdemes megnézni: mennyiből hogyan gazdálkodnak, ki mindenki tagja az alapítványi kuratóriumnak és például meglepve fedeztem fel a bohócok közt Kárász Eszter nevét. Kárász Eszterre még egész pici korából emlékszem, különböző műsorokban lépett fel, élénk tekintetű, örökmozgó kislány volt, nagy dumával és csigákba göndörödő hajjal, aztán még szintén kisgyerekként majdnem-főszerepet játszott egy 56-ról szóló filmben, a Szamárköhögés-ben. Most meg ő is bohócdoktor.)

Na, most pedig minden kórházban fekvő gyerek gyógyuljon meg, csiribi-csiribá, különös tekintettel Marcira, aki nem is beteg, csak az orrmandulájába befészkelte magát valami pimasz baci, úgyhogy holnap engedjék haza, az a legbiztosabb gyógymód. Ezeket kívánom én itt és most, punktum.

Igazán ritkán nézem a saját statisztikámat, de ma kíváncsi lettem volna valamire és nem működik a statgép. Csak nálam, vagy másnál sem? És mióta?

Malbunban ott lógázzák a lábukat a népek a sífelvonón, nini! Rátok fog sötétedni odafenn a hegyen, gyerekek!



Ez meg a település másik széle, némelyek éppen húzatják magukat felfelé, mások meg siklanak rendesen. Sőt, ott valaki éppen vízszintesbe került a havon, hoppá!
De jó nekik! Elmennék egyszer oda (egyáltalán EU-tagország? egy nagyhercegség lehet tag? fogalmam sincs), nem azért, hogy síeljek, csak szívnám a jó levegőt, megkeresném az összes kamerát, ahonnan már több, mint egy éve nézegetem a malbuni életet és jól beleintegetnék mindegyikbe. Majd szólok, ha megyek.

Tegnap este a Vágó-műsorban volt egy kérdés, kb. így hangzott: melyik mai ország területén van Tomi, ahol Ovidius utolsó éveit töltötte? - és felsorolták Marokkót, Németországot, Romániát és Törökországot mint lehetséges válaszokat.
A játszó leány elsőnek Romániát zárta ki, mondván, hogy az lehetetlen, mert a rómaiak a dákokkal így, meg úgy, és a dáko-román elméletet azóta sem sikerült bizonyítani, satöbbi, satöbbi. Na, mondom, ha így haladsz, most fogsz kiesni, te szegény gyermek, az a te bajod, hogy nem Juhász Jenő tanár úrtól tanultad a latint.
Mert én, aki cirka negyven évvel ezelőtt Juhász Jenő tanár úrtól tanultam a latint (meg a magyart is, meg az osztályfőnőköm is ő volt), én azonnal rávágtam, hogy Románia területén van Tomi, arra is emlékeztem, hogy valahol a Fekete-tenger partján, és az is beugrott, hogy száműzetésben élt ott a költő, Publius Ovidius Naso, akinek a mellékneve állítólag azért lett "Naso", mivel elég méretes orra volt (nasus=orr).
Hogy ez nekem mind eszembe jutott negyven év után, az nem az én nagy eszemet mutatja, hanem hogy mennyire hatásos volt a tanár úr tanítási módszere, amellyel olyan élvezetesen adta át nekünk az ismereteket. Nagyon szerettem tanulni a latint, gyötörtem magam a ragozásokkal, vállaltam a szorgalmi feladatokat is, ami általában a következő órára elkészítendő fordítást jelentette és nem volt könnyű, mert latinból fordítani mindig nehéz, kacifántos egy nyelv, az biztos. De mindent megért, hogy az ember olyan érdekességeket hallott a római kultúráról, az ókori életről, amit sose felejt el.
Non scholae, sed vitae discimus - ez volt felírva a füzetünk elejére elsős korunkban. És lám, tényleg.

Egyébként a versenyző nem esett ki, mert végül nem mert megjelölni egy választ sem, inkább kiszállt a játékból. Szerencséjére.

***********
Ez pedig itt Ovidius szobra az ókori Tomi helyén épült Konstancában:

Olyan jó lenne tudni, mit adtak 1946. december 8-dikán délelőtt az Operaházban. Már sose fogom megtudni, mire vitte el az a sovány, harmincegy éves fiatalember a választottját akkor, mit néztek meg az épp csak hogy helyreállított Operaházban azon a vasárnap délelőttön, jól látták-e a színpadot a balközép hetedik sor első és második támlásszékéről, melyikük ült a sor szélén és melyikük a második ülésen.
Sose fogom megtudni, pedig nagyon szeretném. Mert az a darab is az ő történelmük és ezért az én múltam is. Pedig sehol se voltam még akkor. Sehol? De igen, az ő sejtjeikben már ott voltam valahol.
Mert ott a hetedik sor elején az a fiatalember lett később az apám, a mellette ülő fiatal lány pedig az anyám. Ez a tény már azon a vasárnap délelőttön be volt programozva a Nagy Idő kerekébe még akkor is, ha örök rejtély marad, mit adtak 1946.december 8-dikán délelőtt az Operaházban.

Most már többé senki sincs biztonságban! Időnként rohamszerűen megtámadom a fényképes dobozt és amilyen nehéz természetem van, hát mindig találok valamit, amit kikapok belőle, rárohanok a szkennerre (eddig is tudtam, hogy kilencven százalékban a szkenner miatt vettem meg ezt a multifunkciós cuccot, hehe ...) és beolvastatok vele mindent, míg csak bele nem gebed.
Aztán majd jövök és iderakom őket. És mesélek. Szóval, mindenki reszkessen!

Mit higgyek, mit ne higgyek? Lesz gáz vagy nem lesz gáz (és akkor nagy gáz lesz)?
Engem valahogy nem nyugtat meg, amikor erről beszélve hozzáteszik a hírekhez, hogy a szakember szerint az elkövetkező napokban nem várható nagyobb lehűlés. Tényleg? És aztán mi lesz? Gondolják, hogy most már így marad? Nem marad így, lesz még kemény hideg, úgyhogy január legelején ne próbáljanak már azzal vigasztalni, hogy nem is lesz szükség nagyobb gázfogyasztásra és kihúzzuk ezzel a negyven százalékos csökkenéssel, amit ma mértek. Süket duma, mellébeszélés, szőnyeg alá söprés, így hívják ezt. Szerintem.
A gazdasági miniszter meg majd mindjárt tárgyal az oroszokkal. Mondták. És átdobnak nekünk Ukrajna felett egy kis gázt, vagy mi? Érdekes lenne. Huhh, elegem van, черт возьми!

Ott, ahol tegnapelőtt még combig érő havat próbáltam lefaragni a vaslapáttal, mert a hólapát már nem bírta a súlyt, ott most jeges-vizes tömeg van, ami csak terjed, terjed, de nemigen tud hová, mert köröskörül ugyancsak úszik az egész udvar. Cirka másfél nap óta szakadatlanul esik az eső, undorító. Igazán nem vagyok hajlamos a depire, de most még az élettől is elmegy a kedvem, ha kinézek. Tehát nem nézek ki.
Viszont belenéztem az időjós oldalakba és a Fejér megyei előrejelzés is havat jósol mára, a Metnet is, az OMSZ pedig kicsit bizonytalanabbul, de nyugatra szintén havas esőt, havazást jelez. Azért az érdekes lesz, ha erre a víztömegre ráesik a hó.

Tudom, hogy ezt inkább a véleményblogba kellene írni, mert az szólna elvileg a médiáról, de mégiscsak ez itten az én igazi otthonom, ide morgolódok szívesebben. Szóval most gondolkozom először komolyan azon, hogy valamilyen műholdas kültéri-beltéri kütyüt kell beszereznem, ha azt akarom, hogy értelme legyen annak a fekete doboznak, ami tévé néven áll a szoba közepén. Mert ez a három földi adó botrányosan nem ér semmit.
Eddig nem is szándékoztam műholdas adást beereszteni a lakásba, mert nem szeretek hosszasan a tévé előtt ülni, ha már rontom a szemem, akkor inkább a monitorral rontsam, több értelme van. De azért az botrány, hogy ezen az évi egy Szilveszter estén a három program közül egyet sem lehetett lazán, szórakozva nézni annak, aki nem akar kimozdulni, nem akar bulizni, csak át akarja vészelni ezt az estét. Elmondom, mi volt: az RTLKlub szabályosan úgy tett, mintha ez az este semmiben sem különbözne a többitől, filmek sorban egymás után rogyásig, ezerszer ismételt Drágám, a kölykök összementek-típusúak. A tv2 erőlködött egy csöppet Bagi-Nacsáékkal meg Irígymirigyekkel, talán Mikroszkóp-kabaré is volt valamikor, de addigra én már kifújtam, semmihez se volt kedvem. A királyi egyes meg adott kétszer egy óra Önök kérték-et élőben (feleannyi bőven elég lett volna), közben híradó, egyéb resztli, meg a Nagy vita különszáma (mondjuk, az még elment könnyed szórakoztatás gyanánt), de aztán folytatták a Krém című újdonsággal (ahol Nagy Tünde felismerhetetlenül rémes sminkje ragadott meg leginkább), majd pedig a Kell 1 pasi című új, rettenetes gagyival (Tisza Kálmán ükunokája* is jobban tenné, ha nem ilyen alacsonyra állítaná a saját mércéjét), mely közben kidőltem és feladtam, mert az ilyen hülye vihorászástól, idétlenkedéstől kiütéseket kapnék még akkor is, ha nem utálnám eleve az ilyen nő-férfi szembeállításra alapuló szórakoztatást. Miért kell a baromságokat terjeszteni, miért? Ráadásul közszolgálatilag.
Amikor nyáron hetekig nem volt semmi néznivaló, azt mondtam, hát igen, nyár van, uborkaszezon van, érthető. De könyörgöm, a nyár rég elmúlt és azóta is uborkaszezon van! Esküszöm, ha nem lenne az ugyancsak nem Oscar-díjas Barátok közt, meg a Vágó-kvíz, nem lenne mit nézni hétköznap esténként.
Veszek beltéri egységet, kintre meg lavórt, aztán legalább néha az m2-n, meg a Duna-tévén látok valami értelmeset.


*Tisza Kata, az egyik műsorvezető, aki hírek szerint sokkal értelmesebb, értékesebb leányzó, mint  aminek itt látszott

Újév napján többek közt ezt szoktuk énekelni. A dallama egy XVII. századi kéziratos énekeskönyvből, a Magyar Cantionale-ból való, a szövege pedig a XVIII. század végéről.