Amikor tizenvalahány évvel ezelőtt videomagnót vettem, óriási dolog volt, hogy felvehettünk műsorokat, azután megnézhettük, amikor akartuk, ráadásul ez épp a rendszerváltás idején történt, új szemlélet, addig sosem tapasztalt témagazdagság - egyszóval, lubickoltunk a lehetőségekben. Attól kezdve én, mint afféle Bika, az eleve belémkódolt birtokló hajlamomat a műsorok zsákmányolásában, rögzítésében is kiélhettem, ha jó filmet, előadást, ismeretterjesztő programot szimatoltam, már lőttem is be a gombokat és vettem fel, majd pedig nagy megelégedettséggel rakosgattam a gyarapodó kazettaparkot és úgy éreztem, vagyonom van, kultúringóságom, az örökkévalóságnak megőrzött, bármikor újraélhető értékbankom.
Most meg jó ideje azt veszem észre, hogy amikor valamelyik műsorelőzetesben számomra érdekes témát fedezek fel, már eszembe sem jut, hogy "na, mikor is lesz, majd felveszem videóra ..." - ehelyett arra gondolok, hogy majd megkeresem az illető adó honlapján és jól letöltöm vagy leszedem belőle a képeket. Így volt ez például ma is, amikor Ráday Mihály harangozta be városvédő műsorának legközelebbi adását, amelyben többek közt a köztévé jelenleg épületéről, a Szabadság tér 17-ről is szó lesz és igencsak érdekesnek ígérkezik. Tapasztalatom szerint nagyon jól meg lehet találni a korábbi műsorait is az mtv.hu-n, egész adásokat lehet videofájlban lejátszani, tehát ma már ez a cél, nem a rögzítés. Még nekem, hörcsögként raktározó Bikának sem. Tempora mutantur, et nos mutamus in illis (csak tessék szorgosan rákeresni, mit is jelent ez).

Azóta megvilágosodtam és rájöttem, hogy egy hosszú url volt az üzenőben, az nyomta széjjel - előbb is eszembe juthatott volna, ha egy kicsit gondolkozom, de nem, én inkább próbálkoztam, szerkesztgettem. Tacepaó vissza, de marad a komment is, mert van, aki jobban szereti.
És ha valaki url-t ajánl, kérem szépen, hogy ezentúl a kommentbe írja be, ott nem csinál galibát, köszipuszi!
De ma már nem éltem hiába, megint okosabb lettem egy hangyányival, mert ugye a jó pap hóttig tanul.

***
Utólag még hozzáteszem - bár nem vagyok mozilláék fizetett ügynöke - hogy ha Firefoxot használnátok, észre sem vettétek volna eme technikai malőrt! Ugyanis a Firefox úgy látszik, tudja kezelni az ilyen zűröket is, én például ezért nem vettem észre az egészből semmit (itthon is főleg Firefoxot használok, a munkahelyemen is F. van). Aztán megnéztem sima Mozillával, AvantBrowserrel és IE-rel, és valóban, mindegyiknél ijesztő volt a látvány. Tehát arccal a tűzróka felé, hajrá - ahogy childeharold mondaná: szeressétek!

Annyit sikerült megfejtenem, hogy az üzenődoboz nyomta szét a sablont, de hogy mitől következett be ez így hirtelen, fogalmam sincs. Freeblogos-blogringes rejtély.
Tehát most nincs tacepaó sajnos, viszont van komment, oda lehet bele örülni, kritizálni, nyafogni, kacsintani, integetni, mindent lehet, amit eddig. Aztán ha majd kissé egyenesbe jövök, átpaszírozom az egészet egy új sablonba, de az nem holnap lesz, még csak nem is holnapután.
Azért ha valaki esetleg vissza tudna emlékezni, hogy mikor kezdődött ez a szétcsúszás, nagyon örülnék, ha megírná, hátha rájövök, mitől lett (mert hogy én nem nyúltam bele a sablonba november eleje óta, az biztos).

Aki ügyes, itt megtalálhatja azt a környéket, ahol Füles lakik.

Hatások, melyek ma értek - és még csak reggel kilenc óra!

A vonaton mellettem egy pasas ült, vele szemben egy nő és végestelen végig beszélgettek. Kollégák egy gyermekotthonban, méghozzá a nő nem olyan rég kerülhetett oda, a férfinek már hosszabb tapasztalata volt azon a helyen. Felváltva elmesélték egymásnak, ki mit végzett, hol dolgozott eddig, kielemezték előző munkahelyeiket, majd rátértek a jelenlegire és kitárgyalták munkatársaikat, különös tekintettel főnökükre, annak szokásaira, hogyan lehet és hogyan nem lehet elérni nála valamit, stb. stb. Az egész párbeszéd - talán a kulturáltan lehalkított beszéd miatt is - valami fojtott, némileg erotikus fűtöttséggel zajlott, emellett pedig mindketten annyira jól artikuláltak, hogy beleszámítva a pár centis távolságot, egyszerűen nem lehetett tőlük máshová figyelni, ha akartam, ha nem, az ő beszélgetésük nyomult be a fülembe, agyamba, hiába próbáltam kizárni. Az élményhez hozzájárult a mellettem ülő pasas közepesen intenzív szájszaga, mely annak ellenére, hogy nem felém fordulva beszélt,  folyamatosan eljutott hozzám.
Namármost, azon kívül, hogy nem szeretek mások beszélgetéseibe belehallgatni, valamint nem vagyok kíváncsi természet és nem érdekel vadidegen emberek élete, ezen kívül még az volt a legnagyobb baj, hogy én az utazás idejét a hátralevő egyetlen ecdl-vizsgámra való készülésre szántam, tehát pillanatnyilag mindennél jobban érdekelt a pontsor tabulátorral való beszúrása, a decimális igazítás, de még a táblázat celláinak egyesítése is. Ezért aztán egy idő után előkaptam a kisrádiót fülhallgatóstul, és attól kezdve George Michael ordította a fülembe, hogy "wake me up, before you go-go..."
(És ma még jobban jártam, mint tegnap reggel, amikor egy huszonéves energiabomba liba azt mesélte el, hogyan szokták otthon levágni a pulykát - de naturalista, véres részletekbe menően ám ...Édes jó Istenem, miért nem építesz be az emberekbe tehetséget a hallgatásra, miért???)

A Moszkva téren a villamosra száll fel egy munkaruhás pasas, a vállán sportszatyor, az egyik kezében hosszú, amolyan ablakmosó nyél, másik kezével meg mobilt szorít a füléhez és háborog: "...engem nem érdekel b@meg, ha már elb@ták, b@meg ... na, azéé mondom ... most is a Keleti Károlyba' megyek, onnan is kések, nyócra kellett vóna mennem, aztán má' elmúlt nyóc ... jóvanna, b@meg ..."
És ki tehet róla, hogy késel, b@meg?


A Mechwart téren azon a kis nyomorult, parknak szánt csupasz területen a hajléktalan meg újabban a pad támláján ül és a lába van az ülőkén. Értenem kellene, hogy miért? Ha igen, akkor biztos én vagyok a retardált, de nem értem.


A Margit-híd budai hidfőjénél a villamosmegállóban pedig a helybéli hajléktalan kutyája be van takargatva valami ruhafélével. Már biztos, hogy itt a tél.

Hogy mit szeretnék? Ó, hát először is egy kényelmes, gerincbarát heverőn felpolcolt lábbal sziesztázni lehunyt szemmel, halk melódiát hallgatva, aztán finom könnyű habos-krémes piskótát eszegetni, végül nagy pohár Fantát (igenis, buborékost, nem baj, ha szúr) kortyolgatni, mindez pedig legyen egy minimálart stílben berendezett tágas szobában, melynek egyetlen feltűnő ékessége egy sokszínű Tiffany-állólámpa. A tágas szoba pedig egy izlandi vagy liechtensteini, esetleg kanadai nagy házhoz tartozzon, de az a nagy ház ne legyen az enyém, csak a lakás. Ezt szeretném.
Meg arra a fekete pufikabátos bunkó nőszemélyre szerettem volna rászólni az előbb a tizenötös busz megállójában, hogy szedje már elő emlékei fiókjából, amit valaha a jó édesanyjától tanult és ezzel egy időben kapja elő a zsebkendőjét valahonnan és ne a levegőbe köhögjön szanaszéjjel kifelé, mert mi is azt a levegőt szívjuk befelé.
Ezeket mind szerettem volna.

Nem szoktam celebritások blogját olvasni, nem ismerem Csisztu Zsuzsa, Michelle Wild blogját sem, csak tudom róluk, hogy írnak. De most beleolvastam a valóvilágos Anikó blogjába és meg kell mondjam, a jelenlegi állapotokhoz képest nagyon jó a helyesírása, valamint helyenként igazán szellemesen fejezi ki magát. Ugye, milyen az ember, képes rögtön előítélettel közelíteni a másik felé - ezt most magamra értem - pedig én annak idején néztem Anikó szereplését a ValóVillában és ha visszagondolok rá, nem a legbutábbak közé tartozott. Mégis, most eleve negatív érzésekkel nyitottam rá a blogjára, aztán meg jól meglepődtem. Ejnye, ejnye, nem jól van ez így.

Egy kis kvíz, most csak erre futja az erőmből: tudja valaki (rákeresés nélkül, saját kútfőből persze), hogy ki született Pácinban?

Nem javul semmi, a helyzet fokozódik. Sőt, helyzet van. Sőt, nem lehetne kiszállni egy picinykét, kérem szépen? Nyaff és hüpphüpphüpp.
Azonban az alagút végén ott a fény. De miért dudál?

Tehát, ha úgy van, ahogy Füles mondja, akkor már kezdem érteni ezt a Magyarország-dalt. Nem vagyok meglepve magamon, hogy eddig ez nem jutott eszembe, mert az ilyen elvont gondolkodással mindig bajban voltam.
Például valamikor régen megismertem egy Dutka Ákos-verset, így kezdődött: "Vézna kicsi testem, ha már beléd estem ..." - az értelmezése megoldhatatlan problémát jelentett számomra: mi az, hogy a saját testéhez beszél? ki esett és hova? a saját testébe nem eshet ő maga, hiszen a kettő szétválaszthatatlan, és egyáltalán, micsoda hülyeség ez? Mert csak a nyelvi kifejezésig jutottam, egyáltalán nem voltam hajlandó a szavak mélyére nézni. Veres Péter nevezte magát a naplóiban sültrealistának, hát ez rám is illik, de nagyon.
Viszont akkor álljon meg a menet: szerintem Tyereskova sem úgy érti, ahogy kellene, mert az ő átiratából épp az derül ki, hogy a valóság mennyire más, mint a Geszti-féle idealizált kép. Na jó, ennél nagyobb gondunk sose legyen.

Mint akit húsdarálón ledaráltak, de előbb még jól kiklopfolták. Pont így érzem magam.
Ráadásul a néhai axelero (ma pedig tonhal, ahogy andalgó nevezi) nem enged fel a netre. Hol aszongya, hogy "a tárcsázás már folyamatban", pedig egy frászt van folyamatban, hol meg olyat szól, hogy "nem lehet a távoli kiszolgálóval kapcsolatot létesíteni". Most percdíjért netezek a Tele2-vel, miközben ott az előfizetésem a t-online-nál. Ügyes!

Ma reggel rekordot döntöttem: ahhoz képest, hogy 6.20-kor ébredtem (ébredtem? ez azért túlzás, mondjuk inkább rémülten feleszméltem), mégis elértem a 7.05-ös vonatot. Nem volt semmi. Most próbálom kiheverni a mozgalmas éjszakát is (na nem úgy mozgalmas, sajnos), meg a rohanást is. Délutánig csak sikerül felkurbliznom magam. Addig is meló van, hajtás van, megy a mókuskerék körbe-körbe-karikába.

Van egy ország, ahol álmomban jártam: Magyarország... - na, az én gondolatmenetem már itt azonnal megfeneklik és utána énekelhet nekem tovább bárki bármit, mert csak akörül forgok, hogy mi az, hogy álmában? Hát nem itt él? Benne a közepibe', ugyi? Akkor minek álmodik róla? Álmodni Izlandról szoktam, meg a szentpétervári bolseohtyinszkij hídról, de nem a saját hazámról. Én legalábbis.
Meg mi az, hogy ölelésben bőség, meg igaz ügyben hűség? Ja, nehogy valaki megmagyarázza, mert értem én amúgy, csak nem tudok vele mit kezdeni és nem tehetek róla, de nagyon kampányszagú meg pénzszagú nekem ez az egész. Kampány valakiknek, pénz G. P.-nek. Nem vagyok kibékülve ezzel a nótával, na.

Andalgó kérdezte, hogyan mondják más nyelveken azt, hogy 'időt szakítani'.
Oroszul például így: выкроить время - szó szerint: 'időt kiszabni' - a szabásmintára, szabásra is ezt az igét használják, ettől érdekes a dolog.

Érdekes és érthetetlen teremtmény az ember. Mióta reális esélyem van arra, hogy belátható időn belül eljön a perc, amikor már nem kell naponta bejárnom, sokkal jobban elviselem D-t. Még beszélgetünk is. Sőt, jó tulajdonságokat is felfedezek benne, ami már tényleg újdonság tőlem. Szegény, ha tudná, hogy máris a megszépítő messzeség ködébe süllyedt, pedig még nagyon is egy légtérben vagyunk. De már nem sokáig, és ez igazán megnyugtató.
Mondom, különös állatfaj az ember. Ahogy valaha egy sanzonénekesnő dalolta: "Ilyen vagyok, ilyen, nem változtatsz ezen ..."

Itt van ez az óriásplakát, amiről lépten-nyomon ez a szép róka néz farkasszemet (huhh, minő képzavar) a járókelővel. Közben meg azt gondolja: "úgy látom, új lakók jönnek!"
Ez egy most épülő lakópark - sőt, lakókert! - reklámja, amely objektum egy igen szép természeti környezetben fog sitty-sutty keletkezni, mintegy kinőni a földből, hogy ily módon el is foglaljon majd pár hektárocskát abból a kevés zöldből, ami még ezt a szerencsétlen nagyvárost körülveszi. A kis rókának már ezért sincs sok oka az örömre - jön majd a sok Simabőrű, akikkel csak baj van, igaz-e, Vuk?
Ha pedig a dolgot az ember szemszögéből nézzük, aki sok-sok millióért éppen lakóparki lakást keres, nem biztos, hogy rókákkal szeretne együtt lakni hátralevő életében.  Ez a plakát, ha szó szerint vesszük, első blikkre azt sugallja, hogy jövendő otthona egyenest a vadonban lesz, körülvéve a természet flórájával és faunájával.  Pedig az se lenne jó, ha így lenne, de az se szerencsés, hogy a fauna élőlényei, élükön a rókákkal, már az építkezés kezdetén pánikszerűen fognak elmenekülni a környékről is, nemhogy még örvendezve új lakótársaiknak tekintenék az embereket. És igazuk lesz.
Reklámszakemberek profitcélú, kínnal kiizzadt ötletei, hol a ti határotok?

Csak úgy mellékesen megemlítem, hogy ez a bordó alap egy huszas évekből származó könyv szecessziós bőrkötésének a mintája, azt alakítottam háttérré és egy kicsit elhomályosítottam. Lehet, hogy majd később megmutatom az eredeti kötéstáblát is, mert amúgy gyönyörű, csak háttérnek túl kontrasztos lett volna.

Nem vagyok normális, az már biztos. De kész a sablon.

Még nincs kész, lesznek majd gombok, linkek, de most már hajcsi, mert mindjárt csörög a vekker, jó éjszakát!

Ők azok a családunkból, akiket még én is ismertem, akik már az én életemben távoztak az élők sorából. Ahogy telnek az évek, a sor egyre hosszabb.

De amíg anyai nagymamám élt, addig nálunk ez a nap nem csak a szomorú emlékezés napja volt, hanem ajándékozás és köszöntés is, mivel nagymamámnak ekkor volt a születésnapja. Nem volt rossz ómen számára ez a dátum, hiszen végül kilencven évet élt.
Nem laktunk egy lakásban, de nekem mégis az az alapélményem róla, hogy mindig együtt voltunk. Közel, két-három utcányira lakott tőlünk, mindig sietősen közlekedett a két ház között, napközben átszaladt, hogy ebédet főzzön vagy melegítsen nekem és várjon haza az iskolából, aztán ottmaradt egész délután, míg anyu vagy apu hazaért, hogy ne legyek egyedül. Addig elmosogatott, leült mellém rajzolni, megnézte a füzetemet ("... na, kaptál ötöst Gizi nénitől, Cicukám? ..."), közben lekvárt főzött vagy kisütötte a zsírt ("... szép zsírszalonnát kaptam a hentesnél, Cicukám ..."), esetleg bevont valami tennivalóba ("... gyere, Cicukám, elmegyünk tejért ..."), és közben nagyon jókat lehetett beszélgetni, dudorászni, hallgatni a történeteket a vasútról, a szekszárdi iskolai önképzőkörről, a falusi színielőadásokról.
Aztán később, amikor már felnőttem, akkor is ugyanígy jött-ment a két ház között. Ha előbb haza kellett mennie, mint mi megjöttünk volna, cédulát hagyott a konyhában: mi történt, miről kell tudnunk, jön-e még vissza, vagy majd csak holnap. Egy receptkönyvben ma is őrzök egy ilyen elsárgult, ceruzás betűkkel írt cetlit: "Haza mentem, majd jövök - Nagymi". Ha néha a kezembe kerül ez a papírdarab, minden alkalommal felrémlik bennem ugyanaz az érzés, csak egy villanás: hát persze, majd jön. Mint mindig.

    Ezen a képen is együtt vagyunk, a kertben guggolunk, mint jó pajtások.