Melegfrontos idő van, hol kiderül, hol beborul, akar is tavaszodni, meg nem is. Az éjszaka is nyugtalanul telt, nem tudom, mi volt az egyik szomszéd kutyával, Rudival, de egész éjjel ugatott. Mégpedig úgy, mint amikor nagyon idegesíti valami, amit lát vagy hall. És mivel nincs merszem az éjszaka közepén kinyitni az ajtót, csak találgathattam, mi lehet, ember vagy állat. Időnként a többi kutya is begurult és társultak Rudihoz, gondolom, akkor korzózott el a zavart keltő kóbor kutya az utcán és ez már a többieknek is feltűnt - mert nyilván nem ember volt, órákon át nem motoszkál itt senki. Nem csak emiatt, de végül majdnem fél négy volt, mire elaludtam, úgyhogy ma remekül érzem magam. Viszont hasznosan töltöttem a kellemetlen virrasztást, persze zenéket zsákmányoltam, meg újonnan felfedezett blogokat olvasgattam.
És szeretem Cohent hallgatni  (köszi Lappa, innen is!), aki elsősorban költő és csak mellékesen énekel, de el kell tőle olvadni. A Take this Waltz is hiába idézi fel azokat a képeket, amik Zorán dala közben merülnek fel, mégis egészen más ezt hallgatni és persze nem is ugyanarról szól.
A gépem pedig hol beindul, hol nem, sőt tegnap már szabályosan nyikorgott a vincseszter, én még ilyet sose hallottam, de tényleg ütemesen nyikorgott, megőrülök! Hogy a Windows van-e rá ilyen hatással, vagy ő fog kinyiffanni a Windowstól, nem tudom, de a végeredményt tekintve mindegy: szerintem rövid időn belül könnyes búcsút vehetek a masinától. Azt hiszem, hamarosan szétszedem és megnézem, mi van belül, az lesz az igazi élvezet, áááááááá!!! már alig várom! Mint a régi Kékes televíziónk, amiben pár év múltán már csak az volt benne, ami feltétlenül szükséges volt, minden mást kioperáltunk belőle apuval. Persze akkor könnyű volt, nem csipek meg nyomtatott áramkörök voltak egy cucc belsejében, hanem diódák, triódák, ellenállások, biztosítékok, de legfőképpen csövek (ki tudja még, hogy nézett ki egy rádiócső?), ha valamelyik leégett, annak nyoma maradt, füstös lett, de legalábbis elhomályosodott az üvege. Úgyhogy ha a készüléknek baja volt, leszedtük a hátulját és megszemléltük, hol látunk valami szokatlant. Aztán felírtuk a nevét-számát, majd általában én elzarándokoltam a Rákóczi úton lévő Tungsram-boltba és vettem egy ugyanolyat, hazavittem, betettük a régi helyére és ha szerencsénk volt, akkor eltaláltuk és a jó öreg Kékes működött tovább. Annak idején összesen 15 évig szolgált bennünket, béke poraira.

Az egész hét a Windows jegyében telt. Merthogy nem és nem, nem akart beindulni az átkozott. Volt minden, BIOS átállítása, indítás csökkentett üzemmódban, hibakeresés, sőt még a DOS-parancsokat is előkotortam agyam valamelyik hátsó fiókjából és leporolván őket, velük próbáltam jobb belátásra bírni a rendszert. De azt mondtam, amíg csak egy pici életet bírok lehelni beléje, addig nincs formatcé, azt már nem! Egyszer beindult, akkor átvizsgáltattam víruskeresővel, kémprogramkeresővel, találat egy szál se, lefuttattam a memóriatesztet, ott is minden rendben, megnéztem az eseménynaplót, ami aszondta, hogy a fájlrendszer sérült, én meg aszondtam, hogy mi van, okostojás? mitől sérült volna? Aztán egy napig úgy is maradt bekapcsolva, mert kikapcsolni nem mertem, a rendkívüli állapotot pedig arra használtam fel, hogy kimentsem a legfontosabb adatokat, tömörítettem, mentettem, cd-re írtam, hogy valahogy túljárjak az eszén és ha mégis kénytelen lennék újratelepíteni, akkor legalább a lényeget visszatölthessem. Közben próbáltam megbarátkozni az újratelepítés gondolatával, merthogy semmi se volt rendben rajta, például nem volt startmenü, úgy kellett minden alkalmazást kerülő úton elővarázsolnom.
És csodák csodája, miután már másodszorra állítottam vissza a rendszert egy korábbi állapotra, ezután egyszercsak elkezdett rendesen működni. Még mindig az a fixa ideám, hogy vírus volt rajta, vagy valamilyen hijack, csak lehet, hogy a nagy rendezkedés, tisztogatás közepette letöröltem a bibis fájlokat? Nem tudom, de most megy. Hát, ezzel telt a hetem.
Mindenkinek hibaüzenetmentes, kékhalálmentes, nyugalmas Windows-képernyőt kívánok! Magamat is beleértve.

Most pedig a jól végzett munka örömével hátradőlök és egy darabig így marad minden, legfeljebb a tavaszra való tekintettel majd kicsit átpofozom a színeket. Lehet rádiózni továbbra is, csak rá kell kattintani a régi rádióra, talán így gyorsabban töltődik be az oldal, de azért a szabadon választható élvezet is megmaradt.
Lappantyú  jóvoltából pedig megvan az a szám, amit évek óta hiába kerestem, kazetta, cd már rég elfogyott, letölteni sehonnan nem lehet, most viszont itt van és tessék úgy nézni, mint Bikfic működésének mottóját, de tényleg. Nagyon, de nagyon akartam, hogy ezt a dalt mindenki hallja, mert biztosan előfordult már veletek is, hogy mellbevágott egy mondat, egy gondolat, hogy ez az! mintha én írtam volna! Nohát, ez a dal ilyen nekem. Mintha én, mintha róluk, mintha rólam...
(Címe: Keringő - Mácsai Pál Zárójelentés című lemezéről való, zenéjét Bornai Tibor szerzette, szövegét Mácsai Pál írta és ő is énekli.) 

Itt sem úgy néz ki, mintha tavaszodna. Persze Malbun 1600 méteren van, úgyhogy jogos a hó.
De azért nagyon szép, nem?

Kipróbáltam egy másik helyet a rádiómnak, ott könnyebben kezelhetők a fájlok. Viszont randa nagy reklám jön elő. Minden nem lehet jó, hát mit akarok én, csóró blogger?

Nem csodálkoznék, ha a szolgáltató ledobná a rádiómat. Már hiányolták az induló oldalamat, hát csináltam nekik egyet. Viszont a feltöltött cuccokat egyáltalán nem lehet kezelni. Gyakorlatilag csak feltölteni lehet, aztán kész, se törölni, se szerkeszteni, se áthelyezni egyik könyvtárból a másikba, semmi. Úgyhogy várok, megelégszenek-e az indexoldalammal, de még akkor is lehet, hogy elpártolok tőlük, mert ez így nem lesz jó. A zeneszámokat cserélgetni kellene, mert ennyit senki nem fog végighallgatni, nem tölt ilyen sok időt a blogomban, viszont ha nem lehet őket törölni, előbb-utóbb betelik a hely. No meg órákig fog betöltődni a blog, mert mindig lassabban jön majd elő a rádió.
Ha ingyenes valami, miért nem tökéletes?

Tanulságos (vagy nem is tudom, milyen) ünnep. A Múzeumkertben majdnem egymásnak estek némely magyarok (csak amit a híradóban a két szemünkkel láthattunk: üvöltözés egymásra, egy nő a kezével  tapasztotta be egy síppal fütyülő pasas száját, egy öreg bácsi pedig a botjával püfölte a másikat nagy vehemensen, egymás szóbeli gyalázásával aláfestve), nesze neked nemzeti ünnep, szent világszabadság és testvériség. Szegény Sándorunk, ha ugyan van sírja valahol, most foroghat benne.
Hogy két város kivételével - tiszteletem Szegednek és Miskolcnak! - mindenütt külön ünnepelt az egyik, a másik, a harmadik, meg a ki tudja hányadik, ez már hagyomány, tán fel sem tűnik.
A kézfogásokat és nem-kézfogásokat pedig fedje jótékony homály, beszélnek majd róla eleget az elkövetkező napokban.
Viszont a Petőfi téri ünnepségen nagyon szerettem volna látni, hogy a mezei publikum harsogta-e Jordánékkal a Nemzeti dalt, miután erre felszólította őket? Mert azt nem nagyon mutatták, csak a jelenlévő politikusokat és hogy ők harsogták, attól nem kellett meghatódni, benne volt az imázsukban, ők, hogy úgy mondjam, hivatalból kénytelenek voltak. De a nép, az istenadta nép, vajon mondta-e?
Mert ha egy koncerten a zenekar frontembere üvölt rájuk: "...hadd halljam!... mindenki! ...hangosabban!..." - akkor biztosan kieresztik a hangjukat, már csak a tömegpszichózis törvényeinek megfelelően is, gondolkodás nélkül, magukról megfeledkezve. Vajon ugyanígy szólt ma az "esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk"?

 

 

 

A mai Vágó-műsorban megint egy hobbiból rádióamatőrködő pasas szerepelt. Gyerekkori álom, hová lettél? Amikor még azt hittem, rádióamatőrnek lenni, az egy foglalkozás, rendes kenyérkereső szakma. Akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: hogy ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat.
Aztán később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem szórakozás, sport, szenvedély és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrről hallok, vagy még inkább, ha igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk.
Tervezem, hogy műholdvevőt és parabolaantennát szerzek be hamarosan. De ha a szívemre hallgatnék, legszívesebben rádiós antennákat vennék inkább. Meg adó-vevőt sok-sok hozzávaló kütyüvel.
Ha a szívemre hallgatnék.

A tavasz legbiztosabb jele, hogy a mögöttünk lévő sportpályán megkezdődtek az esti edzések. A hatalmas fényszórók alatt lábukat emelgető alakok ugrálnak, vezényszavak pattognak, kiáltások hangzanak fel, készül a csapat a tavaszi fordulóra.
Hurrá, hurrá, ezek szerint az idén is lesz tavasz!

 

Miért is épp ezek a zenék? Pat Boone az ötvenes évek vége felé volt a kedvencem (most csak a SpeedyGonzalest találtam meg, de a Kenguru-dal volt akkoriban az igazi favorit tőle). Aztán Ricky Nelson a Hello Mary Lou-val, Istenem, hogy szerettük hallgatni! Chubby Checker pedig a twiszt megjelenésével lett ismert nálunk igazán, akkoriban a Kamón letsz tviszt egén igazi kultuszmondatnak számított, nemigen tudtuk azt sem, hogyan kell leírni, de azért üvöltöttük vele, miközben igyekeztünk úgy rázni a fenekünket és emelgetni a lábunkat, ahogy a tviszthez kellett - igazából azt sem tudom, honnan tudtuk mindezt, hiszen a tévében biztosan nem mutattak ilyesmit.
A Shadows együttesre már a gimiben figyeltem fel, pontosabban a Radio Luxembourg adásaiban, meg az egyik osztálytársunktól, L. Lacitól jutottunk zenei infókhoz. Lacinak gitárja is volt, amit gyakran behozott az osztályba, ilyenkor aztán a leghátsó sorba tömörültünk mi, zenebolondok és Laci pengetett, amit csak akartunk. Én voltam a kottázó, mert rajta kívül csak én értettem az ilyesmihez. Vettem egy üres kottafüzetet és abba körmöltem le azt a néhány Shadows-számot, amit Laci lejátszott a gitárján, miután heves vitákban tisztáztuk, milyen dúr, milyen moll, hány bé van elöl, vagy hány kereszt, milyen ütemben van a dal szerinte és milyenben szerintem - de végül mindig megegyeztünk és lehetett skribálni.
A Beatles már későbbi élmény. Bár tudtunk róluk már a gimis éveink alatt is (persze megint csak a Radio Luxembourgból, no meg a Szabad Európából Cseke Lászlótól), de én közelebbről az egyetemi kollégiumban ismertem meg a számaikat, mivel egy-két évig a mi szobánk "őrizte" a folyosó lemezjátszóját, ami azt jelentette, hogy a masina a mi tanulónkban tanyázott számos lemezzel körülvéve és gyakorlatilag állandóan működésben volt. Angol szakosokkal laktam együtt, akik innen-onnan már birtokoltak Beatles-albumokat, ezért aztán ott, az éjszakai nagy tanulások alatt mászott a fülembe a Lucy in the sky with diamonds és a többi.
A Hotel Californiának már semmi köze az ifjúságomhoz. Pár évvel ezelőtt még létezett egy Calypso Rádió nevű műsor - inkább műsor volt és nem adó, mivel valójában a Magyar Rádióhoz tartozott, csak külön frekvencián működött. Volt ott néhány műsorvezető, aki bevezette azt a szokást, hogy mindegyikük a saját legkedvesebb számával kezdte és fejezte be a maga félnapos adásidejét, például Kőszegi Gábornak a Local hero volt a kedvence, Molnár Dánielnek pedig (aki azóta már végleg eltávozott) a Hotel California. Akkoriban szerettem meg ezt a számot, pedig azóta már olvastam mindenfélét róla: hogy tulajdonképpen sátánista dal, a Hotel California bizonyos amerikai államokban a sátán templomának fedőneve, és hasonlókat, aztán persze ugyanezek cáfolatát is, de azért szerintem jó szám ez. A szövegéből meg ember legyen a talpán, aki kihámozza, mit is akartak vele mondani, én inkább a túlvilágra asszociálok, ha már mindenképpen érteni akarom. De inkább nem akarom érteni, csak szeretem hallgatni.
Aztán van itt egy szám, amire nem tudom, emlékszik-e valaki: a Rock 'n roll kids, amit két ír fickó énekel. Ők nyerték ezzel a számmal '94-ben az Eurovíziós dalfesztivált Dublinban.
A többi zene meg csak úgy tetszik. Magyarázat nélkül.

 

Ilyen nincs! Ifjú szomszéd most vág fát az udvarukon. Felhívom a figyelmet az időpontra: éjjel negyed egy múlt.
Amikor hetekkel ezelőtt először hallottam késő este valami döngést, megijedtem, el nem tudtam képzelni, mi lehet (mondjuk, betörők ugranak be a vaskerítésen, volt már rá eset, az járt hasonló hangokkal). Aztán nappal rájöttem, hogy például a bejárati ajtót úgy csukja, hogy csak úgy dörren (az előző lakók idején is ugyanez az ajtó volt, de akkoriban nem volt hangja, érdekes). De egyik este fél 11-kor kezdődött az ismétlődő zaj, amiről kiderült, hogy favágás hangjai. Ez általában minden este újból és újból megfigyelhető, váltakozó időpontban. Ma úgy látszik, éppen negyed egykor derült ki odabent, hogy elfogyott a tűzifa.
Ez egy csendes környék. Ha a szemközti nagy létszámú családnál éppen nincs az évente egyszer szokásos névnapi buli, melyet az udvaron, fényszórókkal történő kivilágításban és hatalmas hangerővel történő zenéléssel-énekléssel tartanak, akkor itt éjszaka általában csend van. Illetve volt. Eddig.
A jelenség pozitívuma: nyugodt lehetek, hogy éjszaka is van jövés-menés tőlem pár méterre a falon túl, úgyhogy betörő legyen a talpán, aki itt rosszban mer sántikálni, mert sose lehet biztos benne, nem jön-e szembe vele a szomszéd srác, kisbaltával a kezében.

 

Most pedig, hogy nekem se legyen jobb, itt is elkezdett szakadni a hó.
Azt pedig nem tudom, miért imádják annyira ezt az átkozott pdf-kiterjesztést??? Ha a gugliban nem figyelek eléggé és óvatlanul rákattintok egy találatra, majd pedig azt látom, hogy nem történik semmi hosszú, hosszú ideig, miközben sehova se tudok lépni, minden leáll, csak az a rohadt fájl töltődik, töltődik és amíg be nem tölti az összes oldalát, addig semmit, de semmit se tudok csinálni - na, akkor már tudom, hogy pdf-be tenyereltem bele. Ha előbb észreveszem, akkor választhatom a html-formátumot is, mert az is ott van mindig, de ki figyel mindenre?

 

Az előbb említett jóccakátból aztán semmi sem lett, legalábbis hajnali negyed négyig, merthogy addig töltögettem le a zenéket egy frissen felfedezett helyről. Tizenéves korom zenéit találtam meg, amelyeket már hetek óta hiába kergettem a neten. De jó!
Most pedig ennek megfelelően úgy érzem magam, mint egy kifacsart mosogatórongy. De megérte, bár az eszem időnként azt mondja, hogy nem vagyok normális. Ahelyett, hogy szépen betartanám az okosok ajánlotta szabályt, nevezetesen, hogy az éjfél előtti alvás a leghasznosabb a szervezetnek, én virrasztok és olyankor szórakozom a legjobban. Viszont más okosok azt is mondják, hogy minden napra kell valami lazító, kikapcsoló, mindent feledtető tevékenység - na, ennek legalább eleget teszek. Csak kicsit felfordítom vele a napi ritmusomat. Ez van.

 

Hogy az a ....! majd' megmondtam mi ... Mennyit kínlódtam ezzel a nyomorult rádióval, de az iframe eszembe nem jutott. Csak most. Megpróbáltam, hátha úgy működik. És lőn.

Viszont, ha pozitívan próbáljuk szemlélni a dolgokat, akkor egyrészt végül is eszembe jutott, ha késve is, másrészt pedig megint tanultam valamit. A tapasztalatszerzés a legjobb tanítómester, mindig mondom. Amiért megszenvedünk, az bevésődik. Mint most nekem a jó öreg iframe. Egy életre. Blográdiót ezentúl csukott szemmel is, bármikor, bárhova, bármekkorát.
Most pedig a jól végzett munka örömével: jóccakát! (De előbb még beletöltök abba a dobozba néhány zenét, ha már ott van, ne kongjon az ürességtől.)

 

"Szent Gergely doktornak, híres tanítónknak az ő napján
Régi szokás szerint menjünk Isten szerint iskolába."

Így kezdődik egy régi népszokás, a gergelyjárás éneke, mellyel a gyerekek járták végig a házakat és gyűjtötték a jószívű adakozók természetbeni adományait, valamint a kisebb gyerekeket is ezzel próbálták csalogatni, toborozni az iskolábajárásra. Kodály Zoltán is feldolgozta ezt a dalt Gergely-járás című kórusművében.
Mert ma volt Gergely napja, Isten éltesse a Gergelyeket és Gergőket!

 

Hogy is mondja az a helyes, gödröcskés arcú asszonyka a reklámban: "na, most ránk férne egy kávé!" - én meg, mivel nem kávézom, valami egészen mást kívánnék ebben a percben, mert most jutottam el odáig, hogy ez a nyűves blográdió legalább pop-up formájában előugrik. Tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás, én sem így terveztem, de örülök, hogy ennyi sikerült, mert egyelőre képtelen vagyok megoldani, hogy szépen, pofásan beilleszkedjen oda a baloldali sávba az egész ablakocska, ahogy más normális bloggerek sokaságánál látom. Ha egyszer valaki felhomályosítana, hogy pontosan mit is kell beillesztenem a sablonba, ha a zenék, meg a radio.blog fájl egy másik szerveren van, akkor nagyon hálás leszek és az lesz a jutalom, hogy ezentúl nem kell felugró ablakot elviselni senkinek. És addig? "Addig nincs megnyugvás, addig folyvást küszködni kell ..." - remélem, minden jó gyerek tudja, miből idéztem, ugye?

Azt írja Füles, hogy az ottani megasztárféle verseny zsűrijében van egy ladyboy kinézetű valaki - na, ha most nem fojtom el a rosszmájamat, akkor én meg azt mondom, az semmi, de itt nálunk a versenyzők közt van egy ladyboy-féle valaki. Ami nem lenne nagy baj, de a hangja se üti meg a mértéket, legalábbis szerintem.

Ez a ráadás, meg a jutalom a hűségeseknek. (Mark Knopfler: Quality shoe)

Haha! ez lett volna, dehát ember tervez ... Tripod végez, szóval, beintett nekem, úgyhogy aki szeretné hallani ezt a számot (nekem tetszik), írja be a böngészőjébe ezt:
http://pannonia0.tripod.com/mark_knopfler_qualityshoe.mp3

 

Azért rendesek vagytok, hogy nem pártoltatok el egészen tőlem, amilyen semmitmondó firkákat dobálok ide mostanság. De nincs semmi ihletem, tunya, tehetetlen téli álomban leledzem, ilyenkor szoktam webkamerákat idelökni vagy idézeteket a Micimackóból. Most pedig zenék vannak soron, mióta összeszedtem egy jókora mp3-készletet. Ez mind, mind csak pótlék, hogy ne árvuljon el egészen ez a blog és a tulipánok se hiába virítsanak ott fent.
Aztán majd lesznek tartalmasabb gondolatok is biztosan előbb-utóbb.