Az idén még nem is néztem horoszpókot, nosza, lássuk, hogy aki Bika, mire figyeljen.

Ez ugyan erre a hétre szólt, ami már lassan lefut, de nem vesztettünk semmit, legalább ellenőrizni lehet, mi vált be belőle:

Nyugodtan tervezgessen tovább, a Vénusz, az Ön uralmi planétája a továbbiakban is ebben segíti. Hosszú távú terveit vegye tehát komolyan, s némelyiket már ezen a héten igyekezzen megvalósítani – különösen akkor, ha a jegy harmadik hetében született. Egy barátja vagy ismerőse révén remek üzleti ajánlatot kaphat, amely ha nem is jelentősen, de segíthet anyagi helyzetén. (megjegyzem, semmilyen üzleti ajánlatot nem kaptam, én ajánlottam üzletet annak, aki bizonyos javítási munkálatokat fog végezni a házon, az igaz, hogy az üzlet létrejött) Szóba jöhet egy külföldi út, illetve külföldi munkalehetőség, amit természetéből adódóan alaposan át fog rágni (nem rágok semmit, nincs külföld). Baráti kapcsolatai lendületbe jönnek, és akivel haragban volt, újra szeretni fogja. (nem vagyok haragban, mindenki szeret, mert olyan kis tünci vagyok, hehe) Partnerét vagy házastársát is érhetik anyagi és egyéb sikerek, amely kapcsolatukat derűssé és harmonikussá fogja tenni (erre már inkább nem is mondok semmit). Kedden és szerdán azonban nem árt, ha egy tervét körültekintőbben kezeli, mert szétszórt és figyelmetlen lesz; egy pletyka rosszkedvűvé teheti, ám mielőtt tisztázná a helyzetet, várjon csütörtökig (egyszer majdnem sót szórtam cukor helyett a tejbegrízbe, de hogy kedden vagy szerdán? pletyka viszont biztosan nem volt).


Ennek, ami a mai napra szól, se füle, se farka, nem tudom, honnan fordították-ferdítették, de aki ebből ért valamit, az nagyon para vagy nagyon ezoterikus:

A mai bolygókapcsolatok hatása, hogy a szenvedélyek nagyon szenzitívek lesznek. Sok esetben a hatás azonban észrevétlen, kivéve a csendes zene szeretetét. Ami a külső körülményeket illeti, népszerűséget, kellemes életkörülményeket és kellemes kapcsolatokat hoz a másik nemmel, még akkor is, ha ez nem tart sokáig. (a másik nemmel? ja, tudom már, átjön a szomszéd a fiával és a fent említett üzleti megállapodás szerint bontják a romos kamrát hátul az udvarban) Sok függ attól, hogy érzéseidnek megfelelő levezető csatornát találj, mert erős benned a kalandvágy. (méghogy kalandvágy! bennem! ahhoz újra kellene születnem)


Aztán itt egy másik mára, ez se jobb:

Érezhetően sokat változik ma ön körül minden (na, az ki van zárva). A levegő szinte forr mindenütt, ahová csak belép (persze, megyek és begyújtom a gázt a konyhában, hacsak attól nem fog forrni a levegő), olyan hatalmas a pozitív kisugárzása. Ezt most már ön is észreveszi, és ki is használja.


Ebből ennyi bőven elég, most egy fél évre biztosan letudtam a horoszkóptanulmányozást.
Sokkal jobban foglalkoztat, hogy lassan lerobbanok teljesen, annyira fáj a derekam. Úgyhogy ha a horoszkópom takarítást jósolna, még akkor is elmarad ma a porszívózás, meg minden elmarad, ami felesleges mozgást igényel. Gyógyszernyelés van, kenegetés van, ülés van bebagyulálva és várakozás van, hogy holnapra vagy holnaputánra elmúlik. Fel kellene hívni a vietnámi csodadokit, aki helyre szokott tekergetni. Nyaff.

Hiába, az örök értékek nem mennek ki a divatból. Például ilyen maradandó tényező a Kockásfülű Nyúl, ugyebár, mert akiből ennyi év után is kedvelt farsangi jelmez születik, az örökké élt, él és élni fog. Éljen a Kockásfülű Nyúl (meg Mazsola és Tádé, Cicamica, Kukori és Kotkoda, Doktor Bubó, Pom-pom, Lolka és Bolka, Rumcájsz, Mirr-Murr kandúr, Mekk mester, az egész Mézga család Máris szomszéddal bezárólag, stb. stb.) úgy is, mint a világörökség részei!

Ilyen hírt látok: A földre lökte, majd kifosztotta a szerencsétlen nénikét az aljas gazember - mondom magamban, megnézem már, hány éves az a nénike. Nos, nem hiába gyanakodtam: a hírből kiderül, hatvanhat. Nem kilencvenhat, nyolcvanhat, hetvenhat, hanem hatvanhat.
Jesszus, nyolc év múlva én is ...??? Tiltakozom, a leghatározottabban tiltakozom!

Most meg arra noszogatnak egy emaillel, hogy legyek Kovács Pisti barátja. Szegény kis szeme-se-áll-jól_rosszcsontképű kölyök, akit a hülye felnőttek a politikájukhoz használnak, hát mit vétettél te, miért nem hagynak nyugton rosszalkodni, élni, játszani, mi lesz így belőled Kovács Pisti?
Lélekben én máris Kovács Pisti barátja vagyok. Csak nem úgy, ahogy a politikus bácsik gondolják.

Viszont már tudom, milyen összeállítást fogok készíteni, ha majd tényleg úgy élek, mint egy nyugdíjas (hehe ...). Keresgéléseim közepette beleütköztem egy nagyon jó gyűjteménybe Szentpétervár állatszobrairól. Egy hibája van: csak szöveg, sehol egy kép - na, ezt a hiányosságot fogom megszüntetni. Mert ahogy olvasgattam, rájöttem, hogy valóban, mennyi érdekes állatábrázolás van abban a városban, csak úgy hirtelen végiggondolva legalább nyolc-tíz beugrik nekem is.
Azt mondják a pszichomókusok, hogy nagyon egészséges a lelki egyensúlyra, ha az ember gyereke kicsike, rövid távú (egybe vagy külön??? juszt se nézem meg) célokat tűz ki maga elé. Nesze Bikfic, itt van egy kicsike cél, ráadásul érdekes is. Tessen mondani, nem lehetne kiváltani vele a tizenhatodik századi spanyolt?
Nem, sajna, ölég baj ez nekem.

Lassan átmegyek shitza-blogba, de most már annyi mindent tudok róla, hogy csuda. Például, hogy a szentpétervári két békaoroszlánt vagy oroszlánbékát, ahogy jólesik (igenis, ez a nevük, львы-лягушки) két évvel ezelőtt valami különleges technikával, mikroszemcsés por fúvásával egy óra alatt tisztította meg, ráadásul ajándékképpen a város számára (amely eljárás egyébként kb. 15 ezer euróba került volna). Aztán azt is tudom, hogy a két szobrot a város 1907-ben kapta Mandzsúriából.
De lássuk a lényeget: van, ahol egyenesen csak békának nevezik, van, ahol azt írják, hogy többféle állat ábrázolásából összegyúrt alak, de az egyértelműen kiderül, hogy a shitza mitológiai lény, szobrait Kínában és Koreában a temetők és templomok mellé állították, hogy őrizzék az elhunytak örök nyugalmát. Sőt egy helyen azt olvastam, hogy a shitza Buddha égi oroszlánja.
Itt van még egy, mégpedig nem is Ázsiából, hanem Afrikából: Belin fővárosában, Porto Novo-ban a kínai követség előtt áll ez a béka:



(Ha pedig most eltekintek attól, hogy nekem már régesrégen egy 16. századi spanyol szöveget kellene őrült iramban gépelnem, ehhez képest béka-kutya-oroszlánokat kajtatok a neten és kínai-koreai mitológiába ásom bele magam, mintha legalábbis ettől függne az életem - na, szóval ha ettől eltekintek, akkor egész jól szórakoztam. De most már elég, vissza a kegyetlen valósághoz, kötelesség van, hajtás van, meló van, áááááá, sőt nyaffff.)

 

A Fülestől kapott információk szerint tehát csak az utolsó képen látható oroszlán (a pekingi) nőstény, a többi fiú - mert azoknak a bal lába alatt van a labda, a lányoroszlánnak pedig a jobb lába alatt. Áttanulmányoztam azt a japán címet is, amit beírt a kommentbe, ott kifejezetten ezt a fajta ábrázolást taglalják részletesen, meg persze a kapható szuvenírek szempontjából is.
Most már csak azt nem tudom, mitől béka ez az oroszlán? Mert arról sehol sem írnak, ha már más állattal kapcsolják, akkor is kutyát említenek. Mindig tudtam, hogy a keleti mítoszok igen bonyolultak, de nagyon érdekesek.

Amikor Fülesnél megláttam azt a fehér kőoroszlánt, rögtön beugrott, hol láttam már hasonlót: Szentpéterváron a Nagy Péter cár kis faháza előtti rakparton a lépcső két oldalán van kettő. Sajna, én akkoriban, amikor személyesen is találkoztam velük, még diára fényképeztem, most meg nincs olyan szkennerem, amivel diát be lehet vinni, de a neten találtam róla képet is, leírást is és kiderült, hogy nem is egyszerű oroszlán ez, hanem valami oroszlán és béka kombináció, angolosan átírva shi-tza.

Aztán találtam képet egy 18 centi magas kis kínai porcelán szobrocskáról is, mely a szentpétervári Kunstkamerá-ban van kiállítva, ennek a felirata pedig még különösebb volt: Heaven dog shi-tza.

Végül pedig itt van egy Pekingből is. Mindhárom nagyon hasonlít egymásra, mindegyiknek ott van az a gömbféle valami az egyik mellső lába alatt, a nyakukban ugyanolyan füzér kerek függőkkel, a szájuk ugyanolyan nem-oroszlánosan van kialakítva, szóval aki járatos a távol-keleti mitológiában, annak biztosan többet mondanak ezek az ábrázolások. Nekem egyszerűen csak érdekesek.

Azért azt halkan megkérdeném, visszatérve még az iwiw-re, hogy ott mindent szabad? Miért nem moderálják ki például M@rton Csabikát, Z. Cini exét onnan? Nem akarok neki a világért sem reklámot csapni (ezért is kukacoztam a nevét, nehogy rákereshessen valaki itt nálam), de ami ott össze van hordva képfeliratok gyanánt, hát az sok mindent kimeríthetne, ha egy jogtudor belemélyedne. Mert hogy a fickó nem normális, az valószínű, de ez magánügy ... lenne, ha nem lenne erősen s@tánistagyanús is.

 

Az lesz a vége, hogy letiltom az iwiwet a saját gépemről, mármint hogy ne férhessek hozzá én magam, na, ez az igazi akaraterő, nem? Ahelyett, hogy egyszerűen és fegyelmezetten ne kattintanék oda. Már mindenkit megtaláltam, aki csak eszembe jutott - bár még tegnap éjjel is ért meglepetés -, de most már legfeljebb annyi történhet, hogy akire esetleg nem akadtam rá, rámtalál. Találtam iskolatársat, egyetemi csoporttársat, kolléga gyerekeit, volt kollégám fiát, szomszédokat, volt hittanos gyerekeimet immár felnőttként, sőt nagy meglepetésemre két jelenlegi kollégámat is, meg ádáz ellenség (ilyenem is van) gyermekét. Ez utóbbi háromnak nagyon nem örültem. De voltak igazán érdekes felfedezések, olyanok esetében, akiket nem jelölhetek be, hiszen ők vagy nem ismernek, vagy nem emlékezhetnek rám: például szívesen megkérdeznék valakit, pusztán kiváncsiságból, hogy vajon honnan ismeri X. Katit, és megkérdeznék egy másikat is, vajon ő-e a gimis osztálytársam, H. Balázs fia. Nem fogom persze megkérdezni, de ezekkel újra bebizonyosodott az igazsága annak a közhelynek, mi szerint milyen kicsi a világ. Nagyon érdekes találmány az iwiw és főleg arra a célra jó, hogy régen elveszett ismerősök egymásratalálhassanak. Persze, csak ha akarnak. Mert az a bizonyos egyetemi csoporttársam ugyan visszaigazolta a jelölésemre, hogy valóban ismer engem, de ezen kívül se bú, se bá. Én írtam neki egy egymondatos köszönő emilt, de közben azért elgondolkodtam azon, hogy ha az eset fordítva történik és ő talál rám és jelöl be, akkor én a visszaigazoláson kívül biztosan megeresztek egy-két örvendező mondatot, még ha tovább aztán nem is levelezünk, de elvégre több, mint harminc éve nem is tudtunk egymásról, ez azért megérne ennyit szerintem.
Egyébként is, még egy kis ideig elnézelődöm ott (nem most, majd néha), aztán azt hiszem, törölni fogom a saját profilomat, mert három nap alatt legalább öt személyt találtam, akik nagyon szeretném, ha nem találnának rám. Ennyire azért nem vagyok exhibicionista, vagyis egyáltalán nem vagyok, de az iwiwnek nem tudtam ellenállni. Most már ismerem.

Ide is tettem valamit, főleg oroszosoknak, hátha valaki emlékszik rá a 80-as évek elejéről. (Egyúttal ezen gyakoroltam be, hogyan kell zenei fájlt feltenni, ilyesmivel eddig nem is foglalkoztam, mivel a modemes kapcsolatommal lehallgatni sem tudtam az mp3-at és a midit.)

 

Fülest olvastam, többek közt arról, hogy a városba látogató magyarokkal milyen fura a találkozás. Én meg visszaemlékeztem arra, amikor egy hét kintlét után Leningrádban (akkor még az volt) percekig álltam két vadidegen srác mellé odagyökerezve a Nyevszkijen egy hanglemezbolt kirakata előtt, mintha engem is baromira érdekelnének a lemezek az üveg mögött, pedig csak azért maradtam, mert meghallottam, hogy magyarul beszélnek és akkor már annyira hiányzott a magyar, hogy bár eszemben sem volt velük beszédbe elegyedni, de annyi is elég volt, hogy magyar beszédet halljak végre. Aztán az is eszembe jutott, amikor Reggio Calabriaban, ahol egyébként is úgy éreztem magam, mintha a világ végéről lógatnám a lábam a semmibe (attól a tudattól, hogy az olasz csizma orrán vagyok), szóval a reggio-i strandhoz tartozó szabadtéri színpadon egy este mindenféle európai népi együttesek léptek fel, amolyan folklórműsort adtak, melyre természetesen levonultunk mi, három magyar lányok, akik együtt laktunk. Kegyetlen meleg volt egész augusztusban, 40-43 fok, csak este lehetett kibírni, de akkor sem ment lejjebb a hő 28-30 foknál, a szabadtéri színpad padlója, székei is frissen lelocsolva vízzel, aztán elhelyezkedtünk, valamikor 11-kor el is kezdték a műsort, és mindenféle szicíliai, spanyol, meg egyéb együttesek műsorszámai után egyszercsak betáncolt a színpadra egy magyar együttes. Amíg táncoltak, bírtunk magunkkal, de ahány szám után kitört a taps, mi mindig bekiabáltunk valamit magyarul, "éljen", "szép volt", "bravó, magyarok", ilyeneket, pedig nem beszéltük meg előre, de muszáj volt, valószínűleg főleg azért, hogy a színpadon hajlongó fiatalok hallják, itt vagyunk, ugyanonnan jöttünk, látjuk-halljuk őket és örülünk nekik.
Az utóbbi években, tán mert már semmi esélyem rá, időnként nagyon szeretnék másutt élni, persze nem akárhol, de lenne néhány ötletem. Szeretnék, de valószínűleg nem bírnám sokáig.

A téli olimpián az oroszok kabalafigurája Cseburáska, csak fehér kiadásban (az athéni olimpián is az volt a kabalájuk, de akkor az eredeti barna színű). Ezt csak most tudtam meg, miután nagyon elcsodálkoztam, amikor ma este az egyik orosz műkorcsolyázó pár, várván a pontozásra, egy nagy fehér Cseburáskát szorongatott. Mondom magamban, ezek a gyerekek nem is éltek még, amikor ez a figura már divatban volt náluk, hogyhogy még mindig? Aztán az előbb olvasom, hogy bizony még mindig nem felejtették el, sőt az eredeti alkotójától külön engedélyt kértek és kaptak, hogy ez lehessen a hivatalos kabalafigurájuk.
Ja, hogy mi az a Cseburáska? Cseburáska egy negyven éve született orosz animációs film főhőse, amolyan meghatározhatatlan fajtájú kis állatka, leginkább macira hasonlít, de hatalmas fülei vannak. Cseburáska, miután degeszre tömi magát barackkal és elalszik egy barackos ládában, véletlenül kerül egy városba, ahol összeismerkedik ezzel-azzal, kalandokat él át és a mese úgy egészében, ha jól emlékszem, a barátságról szól. Az egyik barátja egy Gena nevű krokodil, és nekem, amikor megláttam Cseburáskát a műkoris fiú kezében, azonnal beindult az agyamban Gena krokodil dala, ami a film egyik legnépszerűbb része volt. A krokodil egy harmonikán játszva arról énekelt, mennyire boldog, mert ma van a születésnapja, szó van benne egy kék helikopterről, mellyel egy varázsló érkezik és legalább ötszáz jégkrémet hoz neki ajándékba - de milyen kár, énekli a refrénben, hogy egy évben csak egyszer van születésnap.

Szóval, ez itt Cseburáska, az meg ott Gena krokodil dala, de ha valakit érdekel és eligazodik az orosz nyelv rejtelmeiben, ezen az oldalon mindent megtalál, még a dalt is meghallgathatja eredetiben. Igazi retró lelet, de a zene nagyon jópofa.

Пусть бегут неуклюже Пешеходы по лужам, А вода - по асфальту рекой. И неясно прохожим В этот день непогожий, Почему я веселый такой. Я играю на гармошке У прохожих на виду... К сожаленью, день рожденья - Только раз в году.

Прилетит вдруг волшебник В голубом вертолете И бесплатно покажет кино. С днем рожденья поздравит И, наверно, оставит Мне в подарок пятьсот "эскимо". Я играю на гармошке У прохожих на виду... К сожаленью, день рожденья - Только раз в году.

 

Sose derül ki, hogy agyam melyik kicsinyke fiókjában őrződtek meg a képek és információk több évtizeden át ahhoz, hogy amikor ma felfedeztem ezt a szegedi kamerát, pár másodpercnyi gondolkodás után beugrott, hogy ez a most behavazott medence és kopár, téli környezet a Széchenyi téren lehet. Méghozzá a városháza előtt, nem messze a szebb évszakban rózsaszín virágözönben pompázó tulipánfától. A kamera nem valami szerencsés elhelyezésű, ahhoz túl magasan van (nyilván a városháza valamelyik fenti ablakában), hogy jól lehessen látni a tér forgalmát, a sétálókat, a padokon ücsörgőket, és most télen különösen színtelen, kietlen képet mutat. De ha nyáron néznénk és kicsit közelebb mehetnénk, akkor jól látnánk, mi az a két figura a mesterséges tavacskába építve: ezek kérem szépen, az áldáshozó és a romboló Tisza jelképes alakjai. Igaz, hogy állítólag eredetileg nem ide, hanem Tihanyba szánták, és akkor még a csendes és a háborgó Balatont ábrázolták a szobrászművész szándéka szerint, de végül mégis Szegeden helyezték el őket a várost több ízben is sújtó árvizek mementójaként.
Amikor Szegeden laktam, sokszor rohantunk keresztül a Széchenyi téren. Intéztük dolgainkat a főpostán, vagy villamoshoz igyekeztünk, moziba mentünk. A tér Kárász utcához képest túlsó végén például remek kis tejbüfé volt, ahol három forint harmincért nagyon jó túróscsuszát lehetett kapni, igazi menedék volt az ínséges menzai koszt pótlására. Egyszer pedig egy tanárom, aki nagyon begorombult rám valami félbehagyott szemináriumi dolgozat miatt, félig tréfásan azzal fenyegetett meg, hogy "majd valamikor egyszer, amikor maga az unokáit sétáltatja a Széchenyi téri platánok alatt, én meg rozoga öregember leszek és ott ülök egy padon, én akkor is emlékezni fogok magára, hogy maga volt a makacs T. Ági!"
Mert a Széchenyi tér mindig fogalom volt.


                                                                                           (nyáron ilyen)

Köszönöm mindenkinek, aki visszajelzett az iwiwen! Nagyon jó szórakozás ez, olyanokat, de olyanokat lehet találni, hogy csak nézek.
Az meg külön érdekes, amikor felfedezek egy távoli ismerőst egy ismerősöm ismerősei között! És olyankor annyira kíváncsi lennék, hogy ez az ismerősöm vajon honnan ismeri amazt? Meg persze ilyenkor derül ki, hogy tényleg mennyire kicsi a világ. Belefér az iwiw-be.

Ja, és nem fél éjszaka lógtam az iwiw-en, hanem majdnem egész éjszaka. Nem baj, nyugdíjas vagyok, ráérek, majd kipihenem.

Haha, kaptam meghívót az iwiw-re Fülestől! Azóta ott lógok és szerintem fél éjszaka ott fogok lógni, de egyszer élünk, nem igaz?

Kerestem, hátha tudom illusztrálni is az előbb leírtakat, de nekem nincs köpenyes képem, az osztályfényképezésekhez pedig általában kiöltöztettek bennünket. Viszont van itt egy elsős kép, ahol még mindenki szedett-vedett hétköznapi öltözékben van, "ilyenek voltunk, vadak és jók ..."  - jut eszembe ilyenkor Ákos dala.
De a legfelső sorban jobbról a második Kovács Bori (ő volt később Hófehérke azon a bizonyos előadáson), rajta látható az a bizonyos ábécékötény: így nézett ki, naná, hogy sötétkék volt, milyen is lett volna, és a válla alatt halványan, de kivehetően ott a hímzés, konkrétan három nagybetű színes fonállal hímezve, ABC, mellette pedig egy fehér margarétaszerű virág pár levéllel, ez volt ama jellegzetes motívum.
Nekem nem volt ilyen kötényem, azon a napon pedig úgy látszik, ünneplőbe öltöztetve küldtek el, mert fekete, kantáros szoknya van rajtam fekete mellénnyel, pontosabban bolerónak mondtuk. És azok a masnik! Külön műfaj volt a masni: a szélessége, színe, mind, mind vita tárgyát képezhette a reggeli öltözködéskor, mást kötött a hajamba anyám hétköznap és mást vasárnap. Az én masniként szolgáló selyemszalagjaim egy részét a bácskai nagymamám küldte levélben - sem oda-, sem ideutazni '56 előtt nem lehetett, apám 1944 óta nem láthatta a rokonait. De a szalagok érkeztek, hol piros, hol rózsaszínű vagy fehér, széles selyemszalagok, szépen összehajtogatva, gondosan a levélpapír közé simítva és melléírva: Ágikának szeretettel a bácskai Nagymamától. Nagymamám akkoriban már majdnem teljesen vak volt, a leveleket nagynénéim intézték az ő nevében. Én voltam az egyetlen vér szerinti unokája (rajtam kívül egy nevelt fiának gyermekeit tekintette még unokáinak), de amikor '57 nyarán először utazhattunk hozzájuk, engem már nem látott, csak valami homályos foltot észlelt és a mozgást, meg a hangomat, ha bementem hozzá a szobába.

Már a figurákért is érdemes megnézni ezt a képet, még én magam is jót szoktam kuncogni magunkon, azokon a cipőkön, vastag harisnyákon, meg a pofákon, amit vágtunk - például én olyan morcos vagyok, hogy nem csodálom, ha idegenek örökké azt kérdezgették anyáméktól: "ez a kislány mindig ilyen komoly?"
A két nagylány jobbról és balról két nyolcadikos volt, valami rajvezető-félék, már nem emlékszem pontosan, csak az rémlik, hogy folyton pátyolgattak bennünket.
Középen pedig ott ül Gizi néni, akitől írni tanultam és akiről épp nemrég olvastam a helyi Hírhozóban, hogy vasdiplomát kapott. Vasdiplomát! Hány év is az? Talán hatvanöt. Annyi évvel ezelőtt végezte el a tanítóképzőt, őrület!

 

Kanga múltkori bejegyzéséről - amelyből kiderül, hogy némely részén a világnak nem annyira ciki tizenévesként egyenruhát viselni, mint nálunk - eszembe jutott a mi vastag, darócszerű sötétkék köpenyünk, melyre levehető pikégallért volt szokás tenni. A piké, ha valaki nem tudná (mert miért is tudná?), apróbordás, elég vastag vászonszerű anyag volt, ha kimostad, fél óráig vasalhattad, mire sima lett. Aztán felerősítettük a köpeny gallérjára vagy úgy, hogy ráférceltük, vagy pedig a gallérra varrt kis fülecskéket ráakasztottuk a köpenyre varrt kis gombokra. Ezen a díszítő elemen kívül még a köpeny övét lehetett variálni, szorosra kötni, lecsúsztatni a csípőre, vagy a két oldalsó tartófülből nem előre-, hanem hátravezetve ott kötni meg. Elég kellemetlen viselet volt, különösen nyár közeledtével, de egy haszna volt: kinőtt, összement cuccokat is el lehetett hordani alatta és bizony el is hordtuk.
Alsós korunkban nemigen volt még köpenyünk, esetleg kantáros kötényt hordtunk, aminek a mellrészén volt valami kis díszítés, virághímzés, vagy az ABC betűk kihímezve (ez a fajta egy akkori konfekció ruhadarab volt, ábécéköténynek hívták), de kötényt hordani nem volt kötelező, csak praktikus. Nem is emlékszem, mikortól köteleztek bennünket a köpenyviselésre, de hetedikes-nyolcadikos korunkban már biztos, hogy mindnyájan azt hordtunk. A gimnáziumban aztán ehhez még jött egy igazi szélsőség, a sapkaviselés. Amikor elsős gimista lettem, rögtön év elején mindenkinek el kellett zarándokolni sapkát készíttetni egy Rákóczi úti üzletben, meghatározott anyagból, sötétkék színben, meghatározott szabással, méretre. A sapka elejére aztán rá kellett tűznünk az iskola címerét. A címer még most is megvan egy doboz mélyén, egyéb "filléres emlékeim" között, de a sapka szerencsére már rég az enyészeté lett. Ritka rossz választás volt, már ami a formáját illeti, mert olyan szabású volt, ami tényleg csak egy-két típusnak állt jól, a többségen viszont borzasztóan mutatott. Ráadásul elsőben éppen kifogtunk egy vaskalapos igazgatót, aki nagy szigorúságában odáig ment, hogy a tanáriból, vagy az igazgatói iroda ablakából leste reggelenként, hogy sapkában érkezünk-e. Azon kívül, hogy kivétel nélkül mind utáltuk az egyensapkát, nagy mínuszokban végképp nem voltunk hajlandók abban közlekedni, viszont tudtuk, hogy a tanáriból és az igazgatói irodából csak a kapu felé eső frontra lehet odalátni. Ezért aztán caplattunk a suli felé jó vastag, kötött sapkáinkban, majd amikor a kerítés sarkához értünk, lekaptuk a sapit, feltoltuk a fejünk búbjára az undorító egyensapkát és berohantunk a kapun. Az igazgató bácsit a következő évben szerencsénkre felváltotta egy másik, normális tanerő, attól kezdve elfelejthettük a sapkánkat, mert számára már nem az ilyen marhaságok voltak a pedagógia sarkkövei.
Érdekes, hogy a matrózblúzra már alig emlékeztem magamtól, csak a múltkor kezembe került egy matrózblúzos fényképem és akkor ugrott be, hogy tényleg, ilyen is volt. Azt még csak elviseltem, de például a sötétkék szoknyát sose szerettem, olyannyira, hogy tudom, érettségi után keményen elhatároztam, hogy ilyen színű szoknya nekem többet nem kell. És nagyon sokáig tartottam is magam ehhez, sok-sok éven át csak fekete, barna vagy egyéb színű szoknyát hordtam, a sötétkéket, amíg csak lehetett, elkerültem.

 

Minek születik egyáltalán a világra ilyen mocskos szemét teremtmény, aki a múltkor gátlás nélkül lelőtte azt a soproni taxist? És olyan minek születik, aki tegnapelőtt egy nap alatt két embert ölt meg szintén Sopronban, mert pénz kellett neki, miután csak a tavalyi évben többmilliót játszott el játékkaszinókban?
Sok volt a gyilkosság az elmúlt napokban. Pedig Sopron úgy él az emlékeimben, mint békés  kisváros, amely már évtizedekkel ezelőtt is magán viselte a nyugati határ közelségének hatását és valahogy kulturáltabb benyomást keltett más helységeknél, de Budapesttel összehasonlítva mindenképpen. Tizenöt éven keresztül minden évben ott töltöttem néhány hetet, Budapest után azt a várost ismerem legjobban az országból. Sopronban nem szoktak gyilkosságok történni, legalábbis az első ilyen esetre a múlt évből emlékszem, amikor egy üzlet alkalmazottját ölte meg és rabolta ki valaki. Most pedig pár napon belül ez a három erőszakos halál.

Épp most mondják a híreket: elfogtak két fiút, a taxis gyilkosait. Aki lelőtte, tizennyolc éves. Mint vallották, pénzre volt szükségük, azért döntöttek úgy, hogy egy taxist rabolnak ki.

 

A helyi újságban pedig az önkormányzati illetékesek mellüket verve tájékoztattak bennünket, hogy a hókotrókkal a nagyobb forgalmú utcákat mindig és mindenképpen és becsszóra takarítják.
Hát, jelentem, ez itt nem mellékutca, azt nem lehet rá mondani, de az idén mi még egy fia hókotrót nem láttunk. Azt se tudjuk, hogy néz ki.